A CÉL SZENTESÍTI AZ ESZKÖZT?

Machiavelli, Jack Reacher és egy költői kérdés

Egy ember egy nap több ezer információval találkozik, amelynek jelentős része üzenet. Ez az úgynevezett médiazaj, amiben valójában nem csak média van, de most nevezzük így. Mit veszünk észre belőle és mire hallgatunk? És amit észlelünk, abból mit fogadunk el úgy, hogy át is gondoljuk? Hogy nem csupán elfogadunk egy jelentést, hanem belső mérlegre is tesszük? Ünnepélyes keretek között új sorozatot plántálunk. Neve: GYÖKÉRKEZELÉS.

Régi vágyam valósul meg vele. Talán nem eredeti, de számomra nagyon fontos, mert sokáig éltem úgy, hogy ezek az üzenetek erőteljesen hatottak rám, sokszor úgy, hogy nem is tudatosítottam őket, vagy ha igen, nem gondoltam át, jó-e ez nekem. Annyi kanyargást, zsákutcát és pofont megspórolhattam volna. Ami a saját életemet illeti, nos, ezek a tapasztalatok formáltak. Ami viszont már egyáltalán nem mindegy, hogy egy közösség tekintetében kire milyen gondolat hat és az hogyan válik közös értékké. E figyelemben pedig a szavakat különösképpen is nagy becsben kell tartanunk, mert a szavak valójában szemek: általuk látjuk és láttatjuk a világot.

A Gyökérkezeléssel egy-egy frappánsnak tűnő, népszerű gondolatra kérdezek rá újra.

Bárhonnét származhatnak: irodalomból, filmekből, színházból, dalokból, reklámokból, nagyhatású beszédekből. Mit állít? Tényleg úgy van, ahogy van? Vagy nem egészen? Többnyire annyi célom lesz vele, hogy szemmagasságba emeljek és felkínáljak vele egy – talán – másik megközelítést. A Gondolatkertészet maga is egy gondolatból hajtott ki és kifejezetten érdekel, hogy ez a blog, ami alapvetően kérdésekkel, jelentéssel és gondolatokkal foglalkozik, hogyan építi a saját közösségét: kinél válhatnak hasznossá?! Mert a „tápláló” gondolatok nem önmagukért vannak, hanem a cselekvésért: azért, hogy belsővé tett meggyőződésként az életgyakorlatunkká válva hozzásegítsenek az életminőségünk javulásához. Ezért kérem minden poszt során, hogy Légy Magvető!, vagyis ha van olyan szeretted, ismerősöd, akinek épp hozzátehet az életéhez a benne tárgyalt téma vagy felvetés, oszd meg vele is. Sőt, erre kérlek most is:

Légy Magvető! Ismersz valakit, aki számára hasznos lenne feltenni egy kérdőjelet annak a mondásnak a végére, hogy a „cél szentesíti az eszközt”? Oszd vele meg ezt bejegyzést! Köszönöm.

Egy-egy gyökérkezelés nem tart hosszú ideig. Rövid szuri, részemről új oltás a régi mellé. Aztán majd eldöntöd, hogy fájdalomcsillapító vagy valami más.

Olvastál Jack Reacher krimit? Láttad Tom Cruise-al azt a két egész jó, de csak kevés reacherséget tartalmazó akciófilmet? És láttad már a sorozat második évadát a telitalálat Alan Ritchsonnal? Én most láttam. „Csak Reacher” mindenkit hazavág. Mielőtt teljesen átadom magam az abszolvált férfias igazságosztásnak, gyorsan megírom, ami felmerült bennem, egyébként újra. És újra. És újra és újra:

Vajon a cél tényleg szentesíti az eszközt?

Ha történelmileg nézzük, a magot egy nemes költő, római férfiú vetette el kétezer évvel korábban. A mondás papíron először nála hagyott nyomot. Ovidius a Hősnők levelei című munkájában mitikus nőalakok bőrébe bújva mesél sorsukról. Így beszél Phyllis trák királylány nevében is, aki beleszeret Tézeusz fiába, amikor azok a trójai háborúból hazafelé kikötnek náluk. De az ifjú férj, kit újra görög földre hív a kötelesség, nem maradhat sokáig; esküvel ígéri meg visszatértét. A nő vár, a férfi nem érkezik meg. A királylány türelmetlenségében önmaga ellen fordul. Az istenek megszánják és fonnyadó mandulafává változtatják. Mikor a férj, Demophoon végül megérkezik Athénből, szomorúan veszi tudomásul a történteket, átöleli a mandulafát, mire az kivirágzik. Ovidius Phyllis levelét írja, az ő nevében szól Demophoon vágyott visszaérkezésének hiányáról. A költő vonatkozó sora így szól:

Értők szerint ez inkább azt jelenti, hogy a vég igazolja a tettet. Vagy másképp: a végkimenetelben megjelenik az odavezető út bölcsessége és szükségszerűsége. A megállapítás még a történések folyamából szólal meg, inkább már közben mint a legelején, és mintha rejtene magában egy halvány kérdést a kimenetel sorsszerűségéről.

A gondolat másfél évezreddel később Niccolo Machiavelli A Fejedelem című művében bukkan fel újra. A Fejedelem az államelmélet egyik klasszikus alapműve, amelyben a firenzei filozófus felkészíti jelöltjét az uralkodásra. Nem is akárhogyan: a politikát leválasztja az általános erkölcsről, mert a hatalom megszerzése és megtartása hatalomtechnikai kérdés. Az erkölcs a hatalomtechnikai megfontolások alárendeltje, nem pedig olyasvalami, ami meghatározza a pragmatikus hatalomgyakorlást. A Fejedelem és vele a machiavellizmus ma (is) reneszánszát éli. Ugyanakkor nem szó szerint van benne a gondolat, sokkal inkább annak szelleme jelenik meg benne. A VIII. fejezet szól például Azokról, akik gyalázat árán jutnak hatalomra. Ebben Agathocles és Oliverotto Firmiano példáját említve azt írja, hogy

„Furcsának tűnhetik egyesek előtt, hogy Agathocles és a hozzá hasonlók, oly sok árulás és kegyetlenség elkövetése után hazájukban még sokáig biztonságban élhettek, külső ellenségekkel szemben megvédhették magukat, s polgártársaik sohasem esküdtek össze ellenük; míg mások kegyetlenséggel még békeidőben sem tudták megtartani országokat, nemhogy háborúban. Azt hiszem, ez a jól vagy rosszul alkalmazott kegyetlenségtől függ. … megjegyzendő, hogy egy ország elfoglalásakor a hódítónak számba kell vennie, milyen sérelmeket kénytelen elkövetni, s egyszerre kell megtennie valamennyit, nehogy megismételni kényszerüljön, s így a megújrázást elkerülve, biztonságot adhat az embereknek, és kedvezésekkel megnyerheti őket. Aki ellenkezőleg cselekszik, félelemtől vagy rossz tanácstól vezérelve, kivont karddal maradjon. Alattvalóiban soha meg nem bízhat, mert azoknak a friss és állandó sérelmek miatt nincs benne bizodalmuk. A sérelmeket mind egyszerre kell elkövetni, mert így kevésbé érzik őket, és kevésbé bántanak; a kedvezéseket pedig apránként kell adagolni, hogy jobban éreztessék hatásukat. S főként: az uralkodónak alattvalóival olyan viszonyban kell lennie, hogy azon a sors jóra vagy rosszra fordulása ne változtasson; mert ha a dolgok rosszra fordulnak és szükséged lenne rá, nem folyamodhatsz a rosszhoz; és a jó, amit cselekszel, nem lesz hasznodra, mert úgy ítélik, csak kínodban tetted, és senki sem lesz hálás érte.” (Lutter Éva fordítása)

Mindebből elég világos, hogy Machiavelli tanítása szerint a politika nem erkölcsi alapon lesz sikeres.

Érdekes ezt az állítást összevetni a modern demokráciák első nagy alakja, George Washington tevékenységével és vezetői hozzáállásával. Washington az Amerikai Egyesült Államok első elnöke és az Alapító Atyák egyike, aki korábban a hadvezetői feladatokat látta el az Angliától függetlenedő gyarmatok háborújában. Ezt követte azok egységes állami konstrukcióvá szerveződése, a belső berendezkedés kialakítása, az államok szövetségének és az állami szuverenitás egyenesúlyának felállítása - mindezt folyamatos harctéri, törvényhozói és gazdasági nyomás közben. Washington, aki ismerte Machiavelli művét, nem az a fejedelem volt, akit az itáliai író kinevelni szándékozott: az amerikai a zsarnokság felett győzedelmeskedő önrendelkező szabadság ikonja lett. Machiavelli kétségtelenül nagyobb gondolkodó volt, Washington összehasonlíthatatlanul jobb államférfi. Az amerikai főváros olyan ember nevét viseli, aki a politikai realitások és kihívások nyomása alatt is irányadó vezetői etikai normát fogalmazott meg működésével. George Washington családjának jelszava visszanyúlik Ovidiusig, felkiáltójellel: “Exitus acta probat!”. E jelmondat nála biztosan nem a rideg hatalmi számítás felkilátása, sokkal inkább a történelem sodrában meghozott döntések iránti felelősségét jelzi.

Az eredeti gondolat tehát Ovidiusnál árnyaltabb, Machiavellinél pedig ül, viszont explicit módon nem mondódik ki. Nem követtem vissza, hol jelent meg először magyarul Ovidius után szabadon a cél szentesíti az eszközt formula (ha te tudod, köszönöm, ha beírod kommentben!). Klasszika filológusok bizonyára meg tudnák mondani a latin eredetiből, belefér-e sértetlenül a gondolat a legismertebb magyar frappába. Feltételezem, hogy itt azért történt némi elveszett jelentés. Vagy inkább módosult a jelentés, majd megszületett egy új jelentés. Ma ezzel van dolgunk, mert így épült be a köztudatba. Ne veszítsük szem elől a római kori értelmét sem, érdemes a továbbgondolásra.

De a mai kor válasza mégsem mindegy. Tehát szentesíti-e a cél az eszközt?

E közmondást arra szoktuk használni, hogy kifejezzük vele cél-orientáltságunkat. Amikor mindent annak rendelünk alá, hogy valamit elérjünk. És ahhoz, hogy elérjük, nem is válogatunk az eszközök között: egy cél van, amelynek eléréséhez képest minden más másodlagos. Csakhogy az eszközök, amelyek hatékonyak, sokszor morális dilemma elé állítanak. Például: beáldozzuk-e a keveseket a többségért. Vagy elkaszáljuk-e a sokba kerülő minőségit a sokat hozó népszerűért. A politika és a multinacionális vállalatok működtetésénél gyakran kerül elő: az úgynevezett „profi” menedzsmentek önidentitásának egyik kulcseleme, amely lehetővé teszi a profitmaximalizációt, a haladást, a kontrolt meg amiről még ezek az aktorok azt gondolják, hogy előre visz. A sikeresség jéghideg vezetői erénye olyan dolgok és személyek feláldozásának képessége, akik és amelyek egyébként akár értékkel bírnak számára.

Persze igazságtalan vagyok. A vezetői döntéshozatal összetett kihívás és nehéz, szép felelősség. Csak benne jelenik meg minden dilemma; a problémák, lehetőségek és szempontok olyan mátrixa, ami kívülről nem látható. Ez életszerűen azt jelenti, hogy a vezetésnél szembesül az ember azzal a kikristályosodó kérdéssel, hogyan tovább. És igaz ez a személyes életvezetésünkre is.

Reachert nagyon bírom. Egy öntörvényű ex katonai nyomozó, aki ereje teljében keresztül-kasul buszozik Amerikán. Nincs senkije és semmije, csak múltja, dühe és igazságérzete, amivel bevonzza a konfliktusokat. Amiket többnyire sikeresen kezel. A siker azt jelenti, hogy a rosszfiúk megbűnhődnek, a jók pedig, ha van rá mód, valahogy kárpótlódnak. A második évad tábortüzes jelenete Reacherre nézve beteljesíti az „igazságosztó” fogalmát. Szemléletes példája annak, hogyan működik: az egyik oldalon mint az ószövetség pusztító angyala, másfelől az önmagát is szétosztó jézusi szeretet azok iránt, akiket jónak ítél. Mert ő a kétlábon járó ítélet, aki emberfeletti fizikumával, éles megfigyelőkészségével és penge kombinatorikus képességével a végkifejletig viszi az ügyeket. És a vég a legtöbbször valóban kifejlett, vérbő ítélet. Reacher kicsit a mi igazságunkat is érvényesíti, szemben azokkal, akikre szavaztunk vagy akiknek minket kellene képviselniük. Reacher nem a rendszert akarja megváltoztatni, hanem a működéséhez viszonyul elementárisan másképp: az igazsághoz ragaszkodik és ahhoz a szabadsághoz, hogy ne ragaszkodjon semmihez, amit nem tart fontosnak. Ami egy elég rövid lista.

Mégis, van valami, amin átlépünk bár, de azért észleljük: Reacher könnyen öl.

Jack Reacher apukája, Lee Child író tiszta képet adott gyermeke születéséről. A kilencvenes években kirúgták a munkahelyéről és az égető pénzkeresetre nem volt más ötlete, mint hogy gyorsan ír egy krimit. A főhőssel ellene akart menni az önpusztító, a noir félhomályában bolyongó nyomozótípusnak, ezért megteremtette ezt a görög félistenre emlékeztető lázadót, aki nagyon is szabálykövető – már ha a sajátjairól van szó. Azokat pedig a rajongótábora könnyen osztja. Reacherben ott van Child egykori kirúgása miatti dühe és frusztráltsága, és annak az öröme, hogy fickós lehet a fikcióban és könnyen megoldhat olyan helyzeteket, amelyeket a való világ fel sem vállal vagy annyira korrupt, hogy nem jut vele semmire. Reacher magának és nekünk való. Itt a második évadban mondja valahol, hogy azért vesz mindig új pólót, mert ha eltenné a korábbi dolgait, már kéne hozzá táska, aztán szekrény, a szekrényhez ház, a ház mellé autó. Amikor az a kérdés, hogy mit venne milliókból, azt feleli, hogy fogkefét. És tényleg. Mondjuk ki is kell mutatnia a foga fehérjét…

Reachernél a cél szentesíti az eszközt. Ha be kell törni, betörök. Ha ki kell szedni egy információt valakiből, megkínzom. Ha ő ölte meg egy haveromat, akkor még meg is ölöm. Olyan, mint az eljövendő ítélet: ha szeret és szereted, a háta mögé rejt vagy az oldalán küzdhetsz. De ha nem a jobb oldalára kerülsz, véged van. Reacher az örök tél: ha találkozol vele, hidegre tesz.

Reacher segít kicsiben megérteni azt a világ feletti eljövendő isteni ítéletet, amelyet a Szentírás megígér az emberiségnek. Eljön ítélni élőket és holtakat. Valahogy így, ahogy Reachert dühíti a legapróbb morális kihágás is. Akkor majd a büntető szekció is egy végleges kiütés lesz, mint ahogy mindenki elnyeri méltó helyét az öröklétben. Csak ez még nem az a pillanat.

Annyira nem, hogy az ellenkezője: a kegyelemé és a szereteté. A bosszú pedig kifejezetten ki van véve az ember kezéből. Épp azért, mert senki emberfia nem tud igazságosan ítélni egy másik ember ügyében, így ne is hajtson végre olyan megtorlást, amely akár visszafordíthatatlan lehet. Mint például a könnyen megszaladó gyilok à la Reacher.

Hősünknél a cél az igazságtétel és a mentő szeretet. A harag azonban, amely Reacherben folyamatosan ott fortyog a mélyben, nem segíti az isteni igazság megjelenítését. Az az ő sötét oldala, és nagyon is rezonál bennük. Ideje lesz majd annak is.  

Nem mindegy, hogy a vég, amely sorsszerű, jóváhagyólag reflektál-e az útra, amely beletorkoll. Ha hátranézünk, megértjük-e hirtelen, miért kellettek a hepék és hupák, a karcok és sebek. Volt-e benne igazság, volt-e benne élet. Beteljesedik-e az életünk annak rendje szerint, érezzük-e, hogy ennek így kellett lennie? Exitus acta probat.

Vagy kijelölt célok mentén, hatékony megvalósítások során át halad az életünk. Mindent alárendelünk az eredménynek, amelyet elérni kívánunk, legyen sorsfordító vagy mindennapi. A cél minden, a járulékos veszteség elfogadható, az eredmény a siker. A cél szentesíti az eszközt.

Látszólag a két út egymásba csúsztatható. Miért ne lehetne valakinek ez a fajta eredményorientált, tervezéssel járó, a fókuszt tartó élet a rendeltetésszerű beteljesedés? Gondoljunk például bele, hogy az üzleti magazinok által bemutatott sikertörténetek hogyan rajzolják fel elénk a jó menedzser portréját!? A fő vonások között találjuk a kitartást, célratörést, a „nem adom fel” attitűdjét és valószínűleg a legtöbb esetben a célhoz vezető eszközökről való rugalmas gondolkodást, vagyis a megfelelő eszközök kiválasztását, meglelését. Hasznos, fontos és tiszteletreméltó képességek és erények.

Ugyanakkor sokfélék vagyunk. Mi van akkor, ha a célorientáltság helyett valakinek jobban megfogalmazza az élethez való hozzáállását az eszközökhöz való viszony? Az eszköz nem más, mint a konkrét kihívásra adott konkrét válasz. Példának okáért, ha Reachernél marad az eredeti cél meg az izom, abban azért volna némi szabadsága, hogy kinek a légcsövét tépi ki és kiét nem. Ám ehhez az kellene, hogy másképp viszonyuljon az emberi élethez. De vehetjük Amerika kapitányt, aki a Tél katonájában nem nyírta ki Bucky Barnest, hanem vele küzdve, őt védve végigkísérte, amíg visszatért belé a lélek. Vagy mondjuk egy cégvezető, hogy hozza a kitűzött eredményt, ami egy szám, választhat aközött, hogy elküld sok embert és a munkát szétosztja a maradó munkatársak között, amivel megspórolja a fizetéseket és tovább terheli a kollégákat, vagy mondhatja azt, hogy a bértömegen spórol ugyan, de úgy, hogy közös teherviseléssel a különbséget szétdobja a maradók között – kezdve a menedzsmenten, mert ott nagyobb összegeket takaríthat meg és ösztönzőleg hat majd a csapatra is. A politikai térben is hasonló dilemmák léphetnek fel. Ha például a feladat a keresztény – konzervatív kultúra „visszaépítése”, akkor azt marxista alapú ideológia mentén harcoljuk meg és működtetjük, amely mind a kereszténységtől mind a konzervativizmustól testidegen és nem tűri meg maga mellett a másikat, vagy olyan utat járunk, amely önazonos a vállalt értékekkel? A válasz minden esetben személyiségfüggő.

Az talán ennyiből is látszik, hogy a cél nem minden. Pontosabban nem mindenkinek jelenti ugyanaz a cél ugyanazt a feladatot és eszközt. Tapasztalatom szerint aki a célt emeli pajzsra, az az ügyet, aki pedig megválogatja eszközeit, az az embert tartja jobban szem előtt döntéseiben. A két működés valószínűleg egy egészséges egyensúlyi dinamikában lenne a legoptimálisabb, de az már egy másik kérdés. Itt csak annyit szerettem volna megmutatni, hogy

a cél korántsem mindig szentesíti az eszközt.

És ha már a „szentesít” kifejezés itt van a mondatban, egy pillanatra vehetnénk eredeti értelme szerint is: Isten számára elkülönítetten. Minden, ami az isteni tervet valósítja meg, lehet szentesített, de ember nem szentesíthet azzal, hogy Istenre hivatkozva hajt végre vele ellentétes értelmű cselekedeteket.

Mi legyen akkor ezzel a gondolattal?

Érdemes kipróbálni a következőt: a legközelebbi dilemmánál legyen az is cél, hogy egyben lássuk a víziót és a felebarátot. Ha így teszünk, nagy valószínűséggel meglesz a megfelelő eszköz is.

Mert a legtöbb helyzetben igaz, hogy van más választás.

ÚJ PODCASTOK

SEMMELWEIS. Az a kapcsolat, amelyben kéz kezet mos, nem szül jó vért. Koltai Lajos filmje szép példa az ellenkezőjére. Tari Annamária pszichoterapeutával az érzelmi szálat néztük meg közelebbről az Igazából szerelem? sorozatunkban. Váratlanul mai problematikák jelennek meg benne:

Apple Podcast: ITT.

SoundCloud: ITT:

ÍGY HALLGASSUNK KORTÁRS ZENÉT! Dargay Marcell zeneszerző megírta a nyolcvanas évek egyik legizgalmasabb zenei társulásának történetét. A 180-as csoport működése annyira inspiratív, hogy máig hat. Izgalmas megértési kísérlet és konkrét műelemzés:

Apple Podcast: ITT.

SoundCloud: ITT.