AKI LÁNGOT LÁTNI AKAR avagy a szabadság fantomja
Olümposz 2024, Tusványos 2024, Gluck 2024.
Három aktuális, látszólag távoli, de valójában kapcsolódó hármashangzatról szeretnék egy-egy megállapítást tenni. A háromból kettő könnyen közös élményünk lehetett a napokban, a harmadikhoz nekem volt szerencsém és örülök, ha megoszthatom veletek. A “szabadság” köti össze őket és talán ad sejtést arról hol volt, hol nem volt, és most hol lehet. Nevezetesen: A 2024-es párizsi Olimpiai Játékok megnyitója, Orbán Viktor miniszterelnök Tusványosi beszéde és egy váratlan csoda.
A GONDOLATKERTÉSZET pop, kultúra, újragondolás. Ez utóbbit már a párizsi olimpia szervezői is megtették volna, amikor a megnyitó főrendezője prezentálta számukra, mi fog történni 2024. július 26.-án. A Gondolatkertészetben azt kapálgatom, ami körülöttünk nő, hogy olyan magokat plántáljunk, amelyekről hiszem, hogy jó gyümölcsöt terem - de persze akkor is marad a szedd magad… A hírLevélre itt tudsz feliratkozni:
OLÜMPOSZ 2024
A párizsi nyári olimpiai játékok megnyitója az áprilisi láng meggyújtásával kezdődött és valójában a Dionüszosz-jelenetnél ért véget. Nem (csak) a botrányossága miatt. Sokkal inkább az eseményt szervező gondolati ív miatt. A párizsi olimpia megnyitóünnepsége minden viharával együtt ugyanis: műalkotás. Olyan jelentős és erőteljes művészi gesztus, amely teljesítette a művészet iránti elvárásunkat; felkorbácsolt, viszonyulást generált, értelmezési kísérleteket és utánajárást ösztönzött… Vélhetően sok új hívet szerzett például a flamand festőművészetnek.
Miután a maga nemében műalkotássá lett, elemezhető. Nagyon várom azt a tanulmányt, amely részleteiben is rávilágít e zavarba ejtő produkció mibenlétére; elkészíti a képek és utalások leltárát, felfedi kódolási nehézségük okait, a gondolatok és a zsigeri hatások ellenirányának esetleges miértjeit, az elementáris és a snassz keveredését, a nemesnek szántak nemtelenné válását, valamint a formabontás kudarcait és sikereit - mert szerintem művészi szempontból az is volt. Ami a politikai hatásokat illeti: Ez Franciaország, legalábbis a macroni tweet szerint. Mert a kultúra elnöki ügy.
Ha elfogadjuk műalkotásnak; egy rendkívül összetett, nagyszabású össznépi színháznak, és azon belül egy politizáló előadásnak, akkor az elemzés által viszonylagos biztonsággal értelmezhetővé is válik. Amíg ez a tanulmány megszületik, egy meghatározó felismerést azért a nézőtérről bekiabáló résztvevőként is tehetünk.
Az olimpiai lángot április 16.-án gyújtották meg a görög Olümpiában, az ókori játékok eredeti helyszínén Héra templománál, papnőkkel, az ősi rítust imitálva. Ez is üzenet, nemde: így eredetileg a görög férfiak vetélkedésével rivalizáló női futóversenyt indítottak útjára Héra istennő tiszteletére. Ami hasonló megfontolások miatt kapcsolódott a férfiak versenynaptárjához közeli időponthoz, mint manapság a paralimpia. Ám az ősidőkben a férfiak versenye határozottan Zeuszhoz kötődött. Ez még akkor is hangsúlyos, ha e küzdelmek vetélkedése családban marad, lévén Héra Zeusz testvére. És felesége. Aki a házasság és a szülés oltalmazója a görög panteonban.
A láng, miután szikrát kapott, befutotta Athént, az újkori olimpiák újraindításának helyszínét, majd május 8-án érkezett Dél-Franciaországba, ahol megkezdte a marseillest. Amikor az utolsó négy óráját Párizsban élőben lekövetjük, belép a képbe a Phantom és az Assasin egyszemélyben, meg még az összes álarcos lovag, akiket asszociatívan megidézett a fáklyával a háztetőkön futkosó alak.
Bár Céline Dion csodálatos fellépésével kéne erre az eszeveszett, ragyogó színházi előadásra emlékeznünk, a darab mégis leveti nézői jó részét - legkésőbb a Debilly híd élőképénél. Mielőtt toronymagasan végeznénk (Eiffel), közel az aljához Dionüszosz és társai vad életélvezete borzolja a kedélyeket világszerte. Merész állítás, de a maga logikája szerint Philippe Katerine Nu (Meztelen) című száma nagyon is patent oda. Mindenhogy. Bizonyos értelemben áldozata is az eseményeknek, de tény, hogy az út, amit a láng meg a néző bejárt, konzekvensen ott és akkor tetőzött a Szajna feletti hídon:
Olümpiából indultunk, Olümposzba értünk.
Gondolatilag nincs feljebb.
Érzelmileg lenne tovább, igen, ha még nem ütöttek ki a látottak.
Dionüszosz bacchanáliájában megtörténik a mozaikokból történő családegyesítés is, elvégre Zeusz gyermeke ő. Fun fact: házasságon kívüli. De mert ezt az olimpiát az egyenlőség isteni női vonal jegyében indították útjára, Héra is nyilván jelen van.
Ha a megnyitóra színházi kísérletként tekintünk, akkor a dramaturgiai ív - Olümpiából indultunk és az Ölümposzra érünk - egy olyan jelentést is hordoz, amivel legitim módon számolhatunk, akár alkotói szándék volt, akár nem.
A történelmi ókortól indulva a francia kultúra történelmi hatású századain át eljutottunk az ókori korszellemig.
Másképp: A Krisztus előttől a Krisztus utánig.
Az ókori görögök az olimpiától mérték a saját időszámításukat, mi, a keresztény Európa vélt és valós maradékán élők pedig Krisztus születésének szimbolikus idejétől. A megnyitó, mint a kultúra közegében létrejött alkotás, ezt a valóságot tárta elénk: újabb időszámítás kezdődött.
Krisztus után vagyunk. Csak már nem csupán a születése után, hanem a kultúrát (európait, nyugatit, stb.) meghatározó hatásának periódusa után. A hitélmény évszázadokkal ezelőtt elvált a művészettől és most egyérteművé tette, hogy hit és értés hiányában világmagyarázat kérdésében hová tud kapcsolódni. Amennyiben ez a dionüszoszi kultúra, érdemes összevetni Dionüszösz és Jézus fogantatásának történeteit. A különbség kiadja a következményeket.
Posztkeresztény kor, szoktuk volt mondani, ebben élünk. Ám miközben szemünk előtt omlanak a bástyák, a jézusi jelenlét már nem törölhető ki nyom nélkül sem a lokális, sem a globális kultúrából. Gondoljunk csak bele, akármi is ihlette az inkriminált élőképet, az bizony keresztény ikonra reagált. És amire reagálnak, jelen van.
A megnyitó alatt vélhetően gyakran éreztünk hasonlót, mint Pál apostol Athénban, ráadásul hasonló okból: háborgott a lelkünk. Így érezhetett Korinthusban is. Az ókori görög világ a Krisztus nélküli földi civilizáció számunkra legizgalmasabb változata. Eszményekben és istenekben gazdag, de az életformáló megváltást nélkülözi, bár megsejti szükségét. Hit hiányában pedig mindig ide zuhanunk vissza, és sokszor nem is akarunk kimászni belőle, mert ettől várjuk, hogy változtassa meg az éltünket - hiába. Ez maga a kultúra.
A kultúra változik. A Messiás Jézus ma, tegnap meg az időtlen örökkében ugyanaz. Ez azt jelenti, hogy az utolsó - vagy épp első - vacsorán ő az egyedüli, aki változatlan, és bárki, aki az Ő asztala körül van, változik. Emberek jövünk, megyünk. Ám annál az asztalánál, pontosabban a vele való közösségben változhatunk meg. És ne feledjük: azért kell imádkozunk, hogy minél többen odaférjünk a messiási vendéglátás felejthetetlen, átváltoztató ünnepi lakomájához. Bárki és mindenki, akit ott és akkor nem engedtünk volna képernyőre. Dionüszosz asztala talán fine dining, de biztosan nem fine living. Olyan változás ez, amire képtelen a kultúra. Hírt adni róla, terelni felé, nyugatalanítani a hiányával és szembesíteni a nélküle való világgal - azt nagyon tudja, egyszersmint ez a feladata, amiért csak hálásak lehetünk.
Az olimpia, eredeti fogantatásában, istentiszteleti aktus. Tudja, hogy az esemény lényegének köze van a transzcendenshez. Egy civilizatorikus pogány kultúra hitével. Az olimpia ma, jobb pillanataiban: eszmény.
Amikor áprilisban Héra templománál Thomas Bach, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöke útjára indította a lángot, így fogalmazott:
“Nehéz időket élünk, háborúkkal, konfliktusokkal teli időket. Az embereknek pedig elegük van a gyűlöletből, az agresszióból és a negatív hírekből, amelyekkel mindennap szembesülnek. Mi viszont mindannyian olyasmire vágyunk, ami összekapcsol minket, egyesít bennünket, reményt ad számunka. Az olimpiai láng, amelyet most meggyújtunk, ennek a reménynek a jelképe.”
Támogatandó célkitűzés. És nem is váratlan, mert két évvel ezelőtt, amikor az olimpia szlogenjét meghirdették, már erről volt szó: GAME WIDE OPEN. Nem csak szélesre, hanem a közösség jegyében egymásba nyitott valós és szimbolikus játéktér legyen az egész. Férfi és nő, para és normál, város és folyó, élsport és tömeg, transz és transzcendens - amelyben maga a közösségbe kerülés ad egyfajta megváltást.
Ez a gigantomán színházi előadás az eszmény jegyében ezeket az elválasztott tereket kívánta egybenyitni azzal a meggyőződéssel, hogy mindezzel jót tesz és békét szerez. A valós szándékok megvizsgálása maradjon arra, aki a vesékbe lát.
Azt viszont mindannyian láthattuk, hogy ez a grandiózus látomás semmi érdemlegeset, előremutatót és jövőképesen nem volt képes felmutatni egy olyan kérdésben, ami pedig a szlogenszerű hármashangzata jegyében lényege lenne.
A megnyitó nem állított semmit a szabadságról.
Szabadosság, egyenlőség, testvériség - ilyet láttunk.
A szabadságról azonban nem volt mit mondania. Annak ugyanis nem Dionüszosz az istene.
De akkor ki viszi tovább a szabadság fáklyjáját?
Amiből a párizsi látomás látványosan kifogyott, az két nappal később épp ilyen feltűnően vízióként megjelent Tusványoson.
TUSVÁNYOS 2024
Erőteljes előadást tartott Magyarország miniszterelnöke a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen (aka Tusványos) az olimpia harmadnapján. Vitatni lehet, megkerülni nehéz. Ritka műfaj ez a szabadegyetemi megszólalás. Legjobb pillanataiban olyan programadó beszéd, amelynek szellemi töltete túlemeli a politika horizontján, miközben témája persze az marad, mint ahogy egy gyakorló, hivatalban lévő miniszterelnök vezeti elő. Mégis van benne valami különös helyénvalóság: Orbán Viktor szabadegyetemi óraadó jelenése tartalmában valóban egyetemi, miközben retorikailag tanári - a forma működik.
Az idei beszédet meghallgattam. Jobban hiszek a fülemnek, mint a szememnek. Régóta nem hallottam a magyar miniszterelnököt így beszélni. Szerintem fontos, hogy az ember értse saját országa vezetőjét, ha az egyébként permanens kalandtúrára vezeti unortodox ösvényeken a politika dzsungelében. Van egy határozott képe a jövőről, és e jövő (f)elé kíván a magyar politikával felzárkózni - ehhez kaptunk némi betekintést. Nem teljeset, de az utóbbi időszakhoz képest szokatlanul mélyet. Olyan érzésem volt, mintha az előadó számára valóban fontos volna, hogy hallgatói megértsék; hogyan érzik történelemileg időlegesnek és meghaladottnak a nemzetállami létet “nyugaton”, és miért fontos nekünk, magyaroknak, meg egyébként Európának. Kaptunk egy nagyon összetett nemzetközi helyzetelemzést, a szerinte abból következő cselekvési tervet és a szükséges üzeneteket. Annak a kísérletét érzékeltem, hogy a miniszterelnök érvelni és meggyőzni próbál, új híveket megnyerni a gondolatnak. Végszóra kiderült, erről (is) van szó.
Mindezt csak azért írom, mert fajsúlyát tekintve ez a beszéd is részletes elemzést igényelne. Ha figyelemmel hallgatjuk, sok minden válik érthetőbbé általa az elmúlt időszak történéseiből. Meg abból, ami jön. Ahogy jön. Ez nem mentség és nem vád: egy pillanatra fellibbent az agytröszt működését takaró függöny.
És ebben a helyzetben hangzott el, mi dolgunk van a szabadsággal.
A lényeg: Magyar Nemzeti Nagystratégia formálódik a világrendszerváltás elkövetkező 20-25 éven át tartó folyamatos átmeneti időszakához. A nemzeti kurzusépítés lezárul 2030-ban, de ami a világrendszerváltásból győztesként való kikerüléshez kell, az ennél lényegesen többet kíván. De mit kíván a magyar nemzet, amely a programadás szerint tehát e hatalmi átalakulás jövőjében él?
Szuverenitás és konnektivitás a két fontos kifejezés. Főképp ez utóbbi nóvum, azt jelenti, hogy nem blokkosodunk, hanem megpróbálunk a világ minden érdemi gazdaságához és szövetségéhez partneri viszonyban kapcsolódni (ez egyébként szép felülfogalmazása a kompországnak). Mi, Magyarország. Illetve magyar nemzet, mert a miniszterelnöki tézis szerint ehhez a kis-Magyarország, mint keret, elégtelen.
Mielőtt ráfordulunk a szabadságra, röviden a szuverenitás-felfogásról, mert kell hozzá. Szó szerint idézem:
“… a szuverenitásvédelem lényege a nemzeti különbözőség megóvása. Nem asszimilálódni, nem betagozódni, nem belesimulni, hanem a saját különleges nemzeti karakterünket fönntartani. Ez a szuverenitásvédelem kulturális alapja: nyelvőrzés, a zéró vallási állapot elkerülése (a zéró vallási állapot az az amikor hit már régen nincsen, de már az a képesség is elveszett, hogy a keresztény hagyomány kulturális-morális viselkedési szabályokat adjon a számunkra, ami a munkához, a pénzhez, a családhoz, a szexuális kapcsolatokhoz, az egymáshoz, alá-fölé rendeltséghez való viszonyunkat szabályozza. A nyugatiak ezt már elvesztették. Szerintem ez a zéró vallási állapot akkor áll be, amikor egyenjogú intézménynek ismerik el a külön neműek házásasságával az azonos neműek közötti házasságot - ott zéró vallási állapot van, a kereszténység nem ad morális iránytűt… amikor a családért harcolunk, akkor nem csak a család becsületéért harcolunk, hanem egy olyan állapot fenntartásáért, ahol a kereszténység legalább még morális eligazításul szolgál a közösségünk számára…
Az jól kitűnik, hogy a kultúra nálunk is elnöki ügy. Nem véletlenül.
A zéró vallási állapot…legalább még, így, megdöntve és vastagon, saját kiemelés. A legalább még jó példa arra, miért szeretem a fontos beszédeket inkább hallgatni. Így jobban észreveszem a zöngéket. Erre egy külön alkalommal még lehet, hogy visszatérek. Arra, hogy a zéró vallási állapot elkerülésére, mint politikai cél eléréséhez a legalább még nem a megfelelő stratégia. Nem ez vezet sikerre. Pont, hogy kevés és ezt pont nem fundamentalizmusból állítom, hanem a célként megjelölt feadat természetéből következően. A kereszténység mondjuk jobban örül, ha a politikának nincs vele célja, de bizonyos célokban lehet és talán van is közösség, amíg azok megvalósításnál a keresztény közösség nem veszti el önnön lényegét.
És meg is érkeztünk a szabadság kérdéséhez.
Ha megvan az egyébként formálódó Magyar Nemzeti Nagystratégia, akkor azt milyen politika juttatja sikerre? - tette fel a kérdést a miniszterelnök-előadó, majd így válaszolta meg:
“Egy nagystratégia sikeréhez az kell, hogy mi pontosan tudjuk, hogy milyenek vagyunk. Mert a nemzeti karakterünkhöz kell igazítani azt a politikát, amellyel sikerre akarsz vinni egy stratégiát. Amire persze mondhatjuk azt, hogy sokfélék vagyunk, ez a magyarra különösen igaz. De mégis, vannak közös lényegi vonások, és a stratégiának ezt kell megcéloznia, ezt kell megragadnia. És ha ezt értjük, akkor nem kompromisszumokat kell kötni és nem konszolidáció kell, hanem kérlelhetetlen kiállás. Szerintem a sokszínűség mellett a közös lényeg, amit meg kell ragadnunk, és amire építenünk kell a magyar nagystratégiát, az a szabadság - amit befelé is építeni kell. Nemcsak a nemzet szabadságát kell építeni, hanem a magyar ember személyes szabadságát is céloznunk kell. Ugyanis; mi nem vagyunk militarizált ország, mint az oroszok és az ukránok. Nem vagyunk hiperfegyelmezettek sem, mint a kínaiak. Nem élvezzük a hierarchiát úgy, mint a németek. Nem élvezzük a felfordulást, a forradalmat és a blaszfémiát sem, úgy ahogy ezt a franciák élvezik. És azt sem hisszük, hogy a saját államunk nélkül is fennmaradhatunk, mint ahogy egyébként az olaszok ezt szokták gondolni. A magyarnak a rend nem önérték, hanem a szabadsághoz szükséges állapot, amiben háboríthatatlanul élhet. A magyar szabadság érzethez és szóhoz legközelebb a háborítatlan élet kifejezés áll; az én házam, az én váram, az én életem, és majd én eldöntöm, hogy mitől érzem jól magam a saját bőrömben. Ez egy antropológiai, genetikai és kulturális adottsága a magyaroknak, ehhez kell alkalmazkodnia a stratégiának.”
És miután a világrendetlenség miatt eltelik még 20-25 év, ezért a most 20-30-as éveikben járók fejezik be majd ezt a politikai programot. Mert a jövőben is két lényegi álláspont marad: liberális és nemzeti. Ez utóbbi meggyőződéses utánpótlását pedig biztosítani kell, ezért a toborzás megkezdődik, mert a nemzeti tábor “csak trombitaszóra bújik elő és csak magasra emelt zászló alá tud gyülekezni”.
Nemzeti érzelmű, bátor, fiatal harcosok kerestetnek!
Ez a végszó.
Akkor tehát mi történik a szabadsággal? A magyarok szabadságát kifelé és befelé is meg kell harcolnunk, hogy a rend-szerünk fennmaradjon.
Nem emeltem ki a szövegben, de kiemelem most, mint jelentőségteljes zöngét:
“És ha ezt értjük, akkor nem kompromisszumokat kell kötni és nem konszolidáció kell, hanem kérlelhetetlen kiállás.
Megharcoljuk a békét, megharcoljuk a szabadságot. Mert csak akkor tudunk partnerként kapcsolódni olyan rendszerekhez, amelyeket egyébként épp nem akarunk magunknak, ha itthon rendben mennek a dolgok.
Világrendszerváltás - szuverenitás - konnektivitás.
Bár a miniszterelnök úr nem teljesen erre gondolt, szeretnék egy képet megosztani arról, mit jelenthetne a “befelé épített szabadság”.
GLUCK 2024
Öt nappal az olimpiai megnyitó előtt, július 21.-én délelőtt 11 óra után néhány perccel a Baranya vármegyei Bóly városában csoda történt. A XXVI. Kovács Árpád Országos Fuvolás Tábor fiatal résztvevői az utolsó közös ebéd előtt zárókoncertet adtak az Erzsébet Vigadóban, bemutatván, mi mindent tanultak a mögöttük hagyott egy hét alatt. Kötetlen ünnepi alkalom, amelyen mintegy harminc ifjú fuvolás valóban a játék örömével játszott. Volt fürgerókalábak, Vivaldi meg Born To Be Wild.
A fuvola, mint akarat és képzet, épp az antik világ egyik fő hangszere. Platon ugyan megőrült tőle, bár utolsó napjaiban megtért e kritikus hozzáállásából, Szókratész olyannyira inspirált volt, hogy sajnálta, hogy nem zenész, Pán meg sípolt rendesen. Na és mi köze mindehhez Adam Smith láthatatlan kezének és a modern állam gazdaságtanának? Mindezekről a kiváló zenetörténész és substack-fenomén Ted Gioia ír részletesen. A Fuvolás Táborban elhivatott zenepedagógusok viszik tovább a lángot, és a záróceremónián valami bizony lángra lobbant.
A csoda a zárószámban történt. Az volt a csoda. Christoph Willibald Gluck Orfeusz és Euridiké (ej, megint az antikvitás) operájából a Boldog lelkek tánca. Úgy hangzott, mintha az “örökkévaló betört volna az ideigvalóba”. Nem tudom másképp megfogalmazni. Harminc fuvolás Dratsay Ákos művész-tanár szólójával a lelkeket hirtelen megboldogította és azok táncra perdültek belül. Ezek voltunk mi. Mindannyian, akiknek szeme sarkából a könny kicsordult. És azt látod, hogy a játszó gyerekekén is. Dratsay Ákosról ott hallottam először, noha Artisjus-díjas előadóművész - és örökké hálás leszek neki. Mert az, hogy az őt kísérő, vele játszó srácok és lányok egy ilyen összjáték részesei lehettek, kijelölte számukra a példát: ehhez az élményhez mindannyian vissza fogunk nyúlni. Sokféle élethelyzetben. Akkor is, amikor arról beszélünk, mit célzunk a művészettel.
Ritkán, de olyankor annál erőteljesebben testesül meg a Szentírás üzenete a szabadságról. Ami csak ennyi:
Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság.
Ezt éltük meg.
Tetten értük a szabadság fantomját.
Mert ez a szabadság az, ami az itt és mostban és a jövőben is helyreállítja a világrendet, bármilyen legyen is épp. Ehhez kell konnektivitásunknak lennie. Ezt a szabadságot építhetjük befelé, noha ajándék.