Az író és a remény
Alternatív stockholmi beszéd
Királyi Fenségek, Excellenciás Hölgyek és Urak, Kedves Díjazottak, Gondolatkertészek, Hölgyeim és Uraim!
I.
Eredetileg a reménytelenség káprázatáról szerettem volna szólni önök előtt, de annyira telve vagyunk vele, hogy ahhoz, hogy odaférjünk hozzá, mondandómat a másik végéről kell megközelítenem.
Szégyentelen leplezetlenséggel a remény áll üzenetem középpontjában.
Mielőtt azonban kitérnék arra, lehet-e egyáltalán üzenetem, meg kell vizsgálnunk a kérdést, tulajdonképpen ki az író és mi az ő feladata. Vajon ugyanúgy gondolkodunk-e róla mi, közösen? Mi, vagyis a kedves és bátor olvasók, az e nemes elismerésről döntő ítészek, és az épp beszédébe kezdő szerző?
Például várhatunk-e tőle választ, amikor apokalipszisről, a világ szörnyűségeiről és abban a művészet erejéről beszélünk?
E válaszokból következik majd, miért a remény az, amivel egy írónak a világ nyilvánossága előtt állva a leginkább ügye van.
Szerep-zavarban vagyok. Biztonságom az írásban van és nem a nyilvános megszólalásban, amelyet pedig felkínál és ösztönöz minden hétköznap és a közösségi média hívogató aknamezői. Van, aki erre is adottsággal bír, én e nélkül is túl sokszor robbanok, ezért erős megfontolásból tartom magam a leírtakhoz.
Mert vagyok aki vagyok: írással élő ember. Talán úgy gondolják, a könyveim által szólok, ám a könyvek csak személyes olvasatokban válnak élővé és hatóvá, ha a lehető legáldottabb végeredményt tekintjük. Vagy semmivé, mert az is egy kifutás.
Tehát az író, aki persze, mégis, a könyvei által is beszél, e megtisztelő nyilvánosság elé állásával óriási kockázatot vállal, hiszen e nyilvánosság értő, az életműben valamennyire is jártas része most megannyi privát olvasaton keresztül figyel annak hangosan kimondott szavaira.
És ezek a szavak - várják az olvasók - megerősítik őket mindabban, amit számukra e könyvek személyesen jelentenek.
A kockázat nyilvánvaló: elég egy rossz szó, és az íróról kialakult kép feszültségbe kerül a valóságos önmagával és a szíve szerinti üzenettel.
Márpedig jelen pillanatban még a hely szelleme is kísérti a vendéget. Hamisítatlan Stockholm-szindróma; a művész saját megítélésének foglya. Nem mer ellentétbe kerülni a róla kialakult és széles körben mérvadónak tekintett képpel, ami formálta és erősítette reputációját.
Épp ezért a laudált ügyel arra, hogy e nemes tekintetek előtti ünnepi megszólalása lehetőleg úgy legyen igaz, hogy kerüli a megbotránkoztatást.
Így állok most Önök előtt.
Csakhogy ez valójában lehetetlen.
Hogy botránkozás ne essék.
Mert a nagybetűs Igazság mindig botrányos. Márpedig önök előtt többnyire olyan alkotók állnak, akiknek művei emberi megítélés szerint a nagybetűs Igazságról mondanak valamit mindannyiunk számára.
Ha tehát e beszéd után Önök illendően megtapsolnak de nem súgnak össze a hátam mögött és nem néznek bolondnak, deficitessé tettem az Igazságot.
Mert ha a könyveim megbotránkoztatnak, a globális figyelem idején miért nem szólok annak megfelelően? Ha a könyveim nem okoznak felháborodást, vajon miben hibáztam és miért van lehetőségem szólni, és ha szólok, miért nem korrigálom ezt a hiányt élő egyenesben?
Önök közül jónéhányan most felhúzzák a szemöldöküket: miféle poros eszme, idejét múlt nézet a nagybetűs Igazságra hivatkozni?
Itt értünk ahhoz a kérdéshez, kit értünk írón és mit a feladatán.
A hazámban létezik egy sokatmondó kifejezés: Írástudó.
Nem csupán arra utal, hogy valaki megtanult írni, vagyis a gondolat időbe rögzített lejegyzésére képes, ami a megújulni tudó civilizációk jellemzője. És nem is csak azt jelenti, hogy e lejegyzési képesség egyéni látásmóddal és stílussal rendelkezhet, ami egyéni hangú közlővé avat. Valamint nem szűkül le az írni és olvasni tudó, a világ dolgairól tájékozott és arról felelősen megnyilvánulni képes értelmiségi jelentésére sem. Ezek a jelentéstartományok mind benne vannak, ám eredeti értelme szerint ezt a kifejezést is értsük nagybetűvel:
Írástudó az, aki ismeri a Szentírást és általa lát, tanít, közvetít.
Az Írás szerinti Igazság kutatója.
Engedjék meg, hogy egy gondolatkísérlet kedvéért most praktikusan szétválasszam a szerzőt az írótól, még ha feleslegesnek és erőszakosnak is tűnik az operáció. Válaszolni szeretnék az írói feladat kérdésére, de ahhoz előbb szét kell szednem, ami az idők során összenőtt.
Tehát író és szerző.
Mindkét megközelítés elhíváson alapuló alkotótevékenység, ami olvasóinak épülésére lehet. Sőt, gyakran előfordul, hogy egy pályafutáson belül könyvenként átjárás van: az egyik erre a térfélre esik, a másik a másikra. Azt is megjegyzem, hogy e kettő sokszor nem a törekvésnél válik szét, hanem a végeredménynél, ahogy a fordítottja is igaz; egy érdemdús könyve által a szerző szintén íróvá válhat.
Mert szerzőnek azt az írással élőt nevezem, aki nem tekinti elsődleges feladatának a metafizikai igazság kibontását. Írónak pedig azt hívom, aki mást sem tud tenni, csak folyamatos összeütközésbe kerülni a léttel, művei haditudósítások a frontvonalról.
Más téteket vállalnak. Bár elsősorban nem ez számít.
A mű belső szellemi alakzata számít: író és szerző egyaránt alkothat igaz művet. A mű saját belső szellemi alakzata nem a személyes olvasattól függ, hanem az alkotó szellemétől. Kérdés, mit történik őbenne.
Az író tudatosan karcolja az emberi létet, annak okait és következményeit kutatva. Miközben ezt teszi, beleütközik az Igazság kérdésébe. Az írónál kényszeresen az Igazság áll reflektorfényben, amivel óhatlanul beleütközik a nyelv és valóság problémájába. Az író tiszánlátást akar és ezt kifejező nyelvet, ami mentes az aktuális korszellem rárakódott hordalékától, miközben műve épp annak közegében születik meg és az azon való túlmutatást célozza.
Itt csatlakoznék egy ugyanitt előttem szóló pályatársamhoz: Az írás alapvetően hallgatás. Csendben-létben a kimondhatatlan felé fordulás. Amikor csak költészettel vagy elbeszéléssel lehet közelíteni, ha egyáltalán.
Az írói lét közege tehát a csend és a figyelem. Ebben a figyelemben aztán, csodák csodája, megjön a hallás is. Abszolút.
Ha egy író nem hallgat eleget, az beszédes a végeredményre nézve. Veszélyeztetett lesz: közvetítés helyett az önfelmutatás kísérti. A nyilvános szereplés az írói kútfő mérgezése. Félek én is, hogy e szerep-zavaromban erre hajlok, ezért gyorsan továbblépek.
Az író tisztában van vele, hogy útja az Igazsághoz egy életen át vezet.
De kié ez az egy élet? Hogyan éli meg, milyen tapasztalatok érik, mire van tehetség szerinti mandátuma és hogyan tudja az igazat megkülönböztetni a valóditól? Mert, emlékszünk, az író az Igazság elbeszélésére törekszik.
És itt jön a Nagy Dilemma: mi az író személyes viszonya az úthoz, amin jár, és az igazsághoz, amit keres?
Minden attól függ, mit nevez Életnek.
Márpedig az író, aki igazságot akar, első körben a maga számára töri fel az utat. Amíg a magánember nem lát tisztán, és az író beszél, sok igazsága lehet ugyan, de az még nem a vég. Amíg kérdéseket tesz fel, nem ért célba. Ha nem tesz fel kérdéseket, megszűnik írói léte.
Egy még korábbi pályatárs szavait kisajátítva tapasztalatból azt mondhatom, hogy az emberélet ki tudja hányadán egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, mivel az igaz utat nem leltem. És miután a pokolba vezető út is álmodozással van kikövezve, eltérültem és eltévedtem a saját életemben.
Ám az író még ekkor is konokul csak azt keresi, mi az Igazság.
Jó hír, hogy ez az eltévedés saját életünkben nagyon is a sorsunk része lehet.
II.
Királyi Fenségek, Excellenciás Hölgyek és Urak, Írók és Költők, Kedves Olvasók!
A protokoll szelleme arra int, hogy ne beszéljek a halálról.
Csakhogy: milyen író az, aki nem beszél a halálról?
Világrajövetelünk pillanatától minden nappal közelebb kerülünk halálunk órájához. Felsírásunk az a képzeletbeli sípszó, amellyel megkezdődik őrült, értelem- és boldogságkereső versenyfutásunk azzal, amit jobb híján így nevezünk: idő.
Rohanunk valami felé, ami mozgat, amitől félünk, amit elfogadunk vagy épp nem akarjuk tudomásul venni, de annyi biztosnak látszik, hogy időnk itt a földi életünkben véges és megismételhetetlen.
Amikor igazságot keresünk, óhatatlanul ezt vizsgáljuk. A látható világunkban befutott élet-pályákat.
Két igeidővel dolgozunk: az egyik a jelen, a másik az örökké.
Az igazságkereső író ilyenkor hivatásból nekiütközik a láthatatlan falának és egy dilemmával kell szembenéznie:
A világ szemlélése közben fölemelkedik annak alkotójához (örök), vagy átérzi a szenvedő teremtmény létének fájdalmait (jelen)?
Kérem engedjék meg, hogy az Írástudók tanítása szerint feleljek e alapvető, a személyes boldogulást, a társadalmi felelősségvállalást és a művészetfilozófiát egyaránt érintő kérdésre, amely egyúttal az európai kultúra alapja:
A világ szemlélése közben fölemelkedik annak alkotójához, és átérzi a szenvedő teremtmény létének fájdalmait.
Az író feladata, hogy visszaszerezze ezt az és-t.
Önmaga és egész civilizációnk számára.
A küldetés embert próbáló, de nem lehetetlen.
A remény vezetheti sikerre.
Az Írástudók úgy látják a minket körülvevő világot, mint egy mindent átható törés következményét. Ez a törés univerzialisztikus volt, minden élőt érintett és a teljesség elvesztésével járt.
A törés idején a világunkat életre hívó Szeretet visszavonult és láthatatlanná vált. Láthatlanná, de nem felismerhetetlenné; nem hagyta magát szó nélkül.
Az idők során különböző írók választották a csendet, figyelték és jegyezték fel szavait.
Az ő történeteikből tudjuk, hogy a Szeretet visszavonult, mert nem azonosítja önmagát a betegséggel, az elmúlással és a halállal, ám mégis nyomot hagyott, mert kozmikus mentésen munkálkodik. Az embert menti. Többek között önmagától.
A törés utáni emberiség azonnal önnön romlásának brutális és végzetes következményével szembesül. Az első testvérpárból az idősebb megöli a fiatalabbat. A testvérgyilkosság lesz annak a jele, hogy az ember nem abban a világban él, amelyre eredetileg hivatott. Ez a működés nemzedékről nemzedékre megmarad és minden generáció számára a valósággal szembesítő felkiáltójelként szolgál.
Ha író vagy, ebben mozogsz. Figyeled az emberi életet és látod, az olyan, mint a pára. Távlatot keresel a kilátástalanságban, enyhet a szenvedésben. Ha fel is bukkan a Jó, tűnő és átmeneti. Ha fel is villantja magát az ember igazi méltósága, hamar elveszejti a bennünk csörgedező kőkorszak. Ezt az állapotot hívjuk természetesnek és ebben keressük az igazságot. Okkal vagyunk kritikusak vele.
Mégis.
A reményben rejlik a helyreállás.
Az Írástudók tanítása szerint még a testvérgyilkosság történetében is jelen van a remény és a gondviselés. Mózes könyvében ugyanis a gyilkosság után maga a Teremtő alkotott rögtön ítélő bíróságot:
Akkor az Úr megkérdezte Kaintól: Hol van Ábel, a testvéred? Kain ezt felelte: Nem tudom! Hát őrzője vagyok én a testvéremnek? De az Úr így szólt: Mit tettél?Testvéred kiontott vére hozzám kiált a földből! Most azért légy átkozott, kitaszítva arról a földről, amely megnyitotta a száját, hogy befogadja testvéred vérét, amelyet kiontottál! Ha a földet műveled, többé ne adja neked termőerejét! Bujdosó és kóborló légy a földön!
Azt hiszem, a legtöbben a bujdosók és kóborlók bőrében mozgunk legotthonosabban.
Hol van ebben a remény?
Három mozzanaton gondolkodjunk el:
1., A vérontó először egy kérdést kap. Talán eszméltetésként. Okkal lehet az az érzésünk, hogy ha őszintén válaszol, az valamiként a büntetésben is megjelent volna. De őszintétlen és rajtaveszt.
2., Az Isten előtti igaztalan áldozat végül emberáldozathoz vezet. Ám az ártatlanul kiontott vér fölött azonnal Istenítélet születik; átható és igazságos. Ahogy itt, minden más esetben is: A bűn sosem marad következmények nélkül.
3., Az ártatlanul kiontott vér, ahogy minden nyomorúság, a Teremtőhöz kiált, amit ő meghall és cselekszik. Nem egyszer, hanem folyamatosan segítséget nyújt, amennyiben felismerjük tőle való megszólítottságunkat. Embermentése végül az önfeláldozásban ölt testet: Jézus alakjában emberré lett, és miután tudta, hova jön, földi életét a testvérgyilkos emberi működés áldozataként végezte be, hogy általa végleg és teljesen kimentsen a kozmikus törés okozta állapotból - így mutatva kiutat a reménytelenségből.
Az emberi történetre tehát áll - így az Írás -, hogy jó a vége.
Azért érdemes pontosítanunk: “minden történet a másik oldalon fejeződik be”.
Mi történik tehát?
III.
Királyi Fenségek, Fejedelemségek és Hatalmasságok, Angyali Lények és Kedves Emberek!
Joggal merülhet fel a kérdés, miért van rés a könyvek személyes olvasata és a szerző szív szerinti üzenete között?
Mi van az író szívében?
Ami az emberében. A Kain szerinti hajlam.
Az író két dolgot szeretne elkerülni; a giccset és a hazugságot.
Giccs az, ami tagadja a halált.
Hazugság az, ami tagadja a reményt.
Az egyenletből egyszerűsítéssel levezethető, hogy amikor az író a valóságot kutatja, akkor az értelmezési tartomány egyszerre a halál és a remény. Vagy az élet, annak transzcendens vetületében.
És mert az író igazságot keres, kénytelen becsületesen eljárni. Miközben szembenéz a rettenettel kívül és belül, nem rejtheti el a reményt.
Két igeidő marad tehát: a jelen és az örökké.
Az író feladata, hogy az örökkét beleírja a jelenbe. Most és mindörökké - talán így ismerősebb.
Ez pedig sem giccsként, sem hazugsággal nem érhető el.
Kegyelem, amikor egy alkotásban mindez megvalósul; a magam részéről csak ekkor beszélek művészetről.
Zárógondolatként hadd vessek fel még egy szempontot. Az Írástudók szerint van az íróságnak egy különös, kiemelten hangsúlyos helyzete.
Királyi Fenségek,
itt állok előttetek, mást nem tehetek; őszintén beszélek.
Emlékeztetlek benneteket arra, hogy a Világmindenség Teremtője maga is író.
Ő az, aki pontosan tudja, mit jelent tiszta lappal indítani…
Ő az, aki a szavával teremt, példát mutatva arra, hogy az építés és a pusztítás egyaránt a nyelv hatalmában van. Ám akit arra hív, hogy a jelenben írja hozzá saját fejezetét az örök történethez, úgy áll majd Ő előtte, mint én most Önök előtt: az Igazságos Király előtt kell számot adnia minden szaváról.
Ő előtte, aki azért írta bele magát az emberiség történetébe, hogy a világtörténelem legnagyobb hatású szereplőjeként figyelmeztesse követőit: ne annak örüljenek, hogy ördögöket űznek ki más emberekből, ha az ő nevében lépnek fel - hanem annak örüljenek, hogy a saját nevük be van írva az Élet könyvébe.
Mindannyian a mennyei történet szereplői lehetünk.
Az Írás eredeti Szerzője beleszületett a földi életbe, emberi sorsot élt meg embertelen végkifejlettel, hogy aztán isteni csoda folytán az ember beleszülethessen a mennyei létbe, angyalnál magasabb rangban.
Amit az Írástudók tudásként őriznek, nem titok, hanem közkincs.
Az emberi élet legfontosabb főszereplője: az Ige.
A Világot Teremtő testestül-lelkestül jelen volt, van és lesz az életünkben.
Ha szárnyaszegett emberek vagyunk is, mégis e megelevenítő angyali üdvözlet hírvivői.
