AZ UDVARLÁS FELETTÉBB HASZNOS VOLTÁRÓL

Praktikus javaslat az új szexuális forradalom elé

A Házasság hete és a Valentin/Bálint nap remek alkalom arra, hogy megoldjuk a globális világ egyik legnagyobb problémáját: a férfi és a nő közös boldogulásának ügyét!

Bár ezt a felütést eredetileg viccnek szántam, de most, hogy leírtam, egyre komolyabbnak tűnik. A cél mindenesetre változatlan: a párkapcsolat ideáját egy gondolatkísérlet erejéig kiragadni a korszellem sűrű ködéből, és felvillantani számára egy fényesebb jövőképet. Illúzióim nincsenek, mégis azt vélelmezem, hogy két szinten nagyon is reális segítség lenne, ha többet beszélnénk erről a megközelítésről: egyrészt a párkapcsolatról való gondolkodás egyéni szintjén, a személyes életgyakorlat vonatkozásában, másrészt a – szerintem törvényszerűen bekövetkező – szexuális ellenforradalom kérdésében. Ám ahhoz, hogy a praktikus megoldásokról beszéljünk, érdemes tisztázni hozzá, hol tartunk most.

Borító: Tábori Kálmán

Új trendet észleltek külföldi szociológusok, amely eltérő mértékben és hangsúlyokkal, de egyaránt érinti az USA-t, vagy olyan európai országokat, mint Finnország, Lengyelország, Németország, sőt a nyugathoz sorolt Új-Zéland. A jelenség ugyanakkor Ázsiában is kimutatható Kínától Dél-Koreáig. Röviden arról van szó, hogy a Z generációnál ugrásszerű, nemek (gender) szerinti változást észleltek a politikai polarizációban: a fiatal női szavazók meghatározóan a progresszív balra szavaznak, a fiatal férfi szavazók meghatározóan a konzervatív jobbra. A jelenség eddig sem volt ismeretlen, Amerikában például 1980 óta beszélnek róla, de a különbség mértéke jelentősen megugrott, és az értelmezések szerint erős összefüggést mutat a feminizmus radikális megnyilvánulásaival. Ennek egyik oka a fiatal női korosztály radikalizálódása a szólásszabadság kérdésében: ők ugyanis nyíltan és kategorikusan megtagadják, hogy azok a konzervatív hangok, akik az általuk vallott (gender)nézeteket bírálják, bármilyen nyilvánossághoz jussanak. Továbbá általános lett a „nullára kihozható játszma” nézete, mely szerint a társadalmilag megszerezhető javak végesek, ezért a meglévőket kell újraosztani: jogot, státuszt és erőforrást. Mindez jelentős feszültséget szül, kivált a férfi-női viszony értelmezési tartományában, ahol folyamatos a férfiak térvesztése az erőteljes feminizmussal szemben, és ezt a státuszvesztést tetézi az ellene való felszólalás jogának (és gyakorlati lehetőségének) megvonása. Ha a tendencia folytatódik, hamarosan színre lép a formálódó, gender ellen menő kultúra, amely épp azokat az ideákat porolhatja le, amelyek annyira életszerűtlennek tűntek az ötvenes-hatvanas évek ellenkulturális aktorai számára.

Annak már kezd jele lenni, hogy Nyugaton elzúgtak a hatvanas évek forradalmai. Vagy pontosabban fogalmazva elindult egy korrekciós folyamat, amely az azóta lassan harmadik generáción is lecsapódó következményeket szeretné enyhíteni. Ilyen például az a – szintén Amerikában – tapasztalható törekvés, amellyel a nőket már a házasság vagy együttélés megtartására próbálják ösztönözni - a gyermekeik mentális egészsége érdekében. A változás stratégiai pontja azonban az lesz, amikor a társadalmi meggyőződések klímája bátorítóan kedvez a hosszútávú párkapcsolat, és az ahhoz szükséges tudatos párválasztás ethoszának.

Amíg a párkapcsolatról való gondolkodásban beáll a „klímaváltozás”, addig is van mód arra, hogy egyéni szinten újragondoljuk az alapokat. Az ehhez vezető legfontosabb feltétel, hogy olyan elképzeléssel lépjünk a párkapcsolatok világába, amely nem a kortárs kultúra rugalmas megközelítéseit rajzolja fel a horizontra, hanem az európai kultúra első szexuális forradalmából merít. Ez a szexuális forradalom az antik Római birodalom első évszázadaiban zajlott, amikor a keresztények egy radikálisan új párkapcsolati modellt mutattak fel, gyakoroltak és őriztek meg. Az élethosszig tartó, monogám (hűséges) házasság és a mindkét fél számára csak abban megélhető szexualitás példája a keresztényüldözések idején is erős vonzerővel bírt. Egyszerűen jobban védte a nőket, miközben jelentősen korlátozta a férfiakat, legalábbis a korabeli gyakorlathoz képest. A párkapcsolathoz és a szexualitáshoz való eltérő hozzáállás lassú, de határozott társadalomformáló erővé vált egy olyan környezetben, amely mindennek az ellentétét tekintette természetesnek.

Ma kihívás és talán provokáció arról beszélni, hogy az ember egy társsal élje le az életét. Nevetséges. Nem a valóság, mert az sokszor helyzetbe hoz és szembesít magával, hanem már az idea, amely kijelölné az erről való személyes gondolkodás irányát. De miért is lenne nevetséges valójában? A Szív útjai című regényben a főszereplő harmincas, a szakmájában sikeres, de az életét kereső férfi így fakad ki a pszichológusának, miután felszakadt benne korábbi eltemetett szerelmi csalódása:

– Miért van az, hogy rendre az állatvilággal érvelünk, amikor megpróbáljuk megérteni, hogy milyen egy igazi férfi meg egy igazi nő? Szerintem Szodoma és Gomorra óta minden városi civilizáció minden generációja egyazon problémában szenved: mintha azt keresné bennük az ember, hogy miként találhatna vissza az állatvilágba! Mintha a város visszahódítaná az emberből a majmot.

Janka finoman elmosolyodik.

– Pillanatnyi ingerekre reagálunk, mint az állatok, miközben magunkhoz öleljük a festett vágyképeket, aztán várjuk, hogy a herceg vagy a hercegnő kilépjen a képből, a kezét nyújtsa, mi meg beléphessünk végre megérdemelt álomvilágunkba. És mialatt várakozunk, elmegyünk egymás mellett, mert nem látjuk meg a másikban a nagyságot, és minél többet várunk, annál inkább azt érezzük, hogy kimarad valami az életünkből. A kimaradás nyugtalanító tudatát aztán úgy írjuk felül magunkban, hogy átbulizzuk a várakozást. Közben valami mindig fáj; vagy a fejed másnap, vagy valami hiányérzet szorongat, vagy egyéb fizikai tünetekkel küzdesz. Netán összeköltözöl a lelkiismeret-furdalásoddal, aki nem egy jó társbérlő. Kerülöd a csendet. Kerülsz mindent, ami szembenézés. Időnként hallod ugyan, mekkorát koppan belső ürességed padlóján egy-egy fontosnak tartott fogalom, de tovább lépsz, és még hangosabbra állítod a hangerőt, hogy elnyomja a belső hangokat. Közben felelni próbálsz megválaszolhatatlan kérdésekre, mint az ideális férfi, meg az ideális nő, és nem tudsz rendet tenni a vágyaid, az érzéseid és az elvárások Bermuda-háromszögében, amelyben leginkább te veszel el. Keresel egy fogódzót, de közben egyre többet agyalsz róla, és ahogy agyalsz, minden darabokra esik szét. Rácsatlakozol az elemi örömökre, amelyeket holnap megint épp úgy le kell vadásznod, mint a kenyeret a sarki közértben, és az ára is épp úgy emelkedik; lassan, de biztosan. Vadászunk és gyűjtögetünk: úgy élünk, mint a majmok. De miért hátra nézünk? Nem az ember az evolúciós csúcstermék? Csak kérdezem. Mert ha mégis az, akkor miért kell engem a páviánokkal értelmezni, vagy a csimpánzokkal, vagy a lemúrokkal?! A biológiai érvekkel szuperül aládúcolhatjuk az életformánkat: a genetikus kötöttség, az utódnemzés, az állatvilágból jöttünk, és a többi, ami persze mind igaz, de miről beszélünk?! Nem emberek vagyunk? Mert ha igen, akkor nem az őserdő ritmusára járnék. Úgy értem, az érzés meg a szellem nem véletlenül kerültek belénk, nem igaz? Valamire csak jók! Talán ezeket is el kéne fogadnunk magunkban! Mert az nekem nem jó, hogy mindig más csaj hajtja a fejét a mellkasomra. Ne kagylózza idegen a szívhangjaimat! Miért csinálunk úgy, mintha a primer utódnemzés lenne a biológiai program, amelyben az a sikeres hím, amelyik több nőstényt kefél meg? … Egyáltalán, mi az, hogy sikeres férfi? Nem úgy szólna valójában ez a biológiai program, hogy egészséges és az életben helytálló, boldog utódokat hozzunk létre? A teljes ember – ezt neveld fel! Nem ez lenne világrajövetelünk értelme? Mert erre mondjuk egy cerkóf rá se ránt, de nekem speciel jobban tetszik. Ehhez többet kell tudnod az alkalmi hódítás rutinjánál. Kell valami az életedben, amire azt mondod; benne otthon vagy. Ez az otthon egy másik ember. Nem fáról-fára, partnerről-partnerre ugrálni… Tudja, Janka, rájöttem, hogy teljesen más elképzelésem volt magamról, mint ami valójában vagyok! És amíg az ábrándokhoz ragaszkodtam, nem is láttam ki a zűrös ügyekből. Egyre jobban pörögtem, miközben belül egyre erősebben üldöztem magam önmagamért. Ám erodál minden hajsza, és egyszer le kell tennünk a seggünket, pont szemben a tükörrel. Rájöttem, hogy vannak érzéseim, sőt, mindig is voltak, de mint egy szégyenlős kamasz, rejtegettem őket magam elől is, mert nem tudtam megvédeni őket a világ diktálta dolgokkal szemben. Nem voltak menők, és nem voltak egyediek sem. Mire összeszedtem a bátorságomat, hogy legalább magamban kimondjam őket, megint új divatok jöttek, és újra távolibbnak éreztem a saját gondolataimat. A korszerűtlenség tudatával kellett volna együtt élnem. Aztán sok fura és torz menet után mégis szembesülsz azzal, hogy olyas valamivé lettél, ami valójában nem vagy. Nekem kell valami, ami tart! Nem tudom, hogy örök-e, de kell valami, ami felette van a pillanatnak. Ami nem enged könnyed ki-bejárkálást az életünkbe. Ami nem pávián. Mert egyébként menekülsz a félelemérzet elől. Például; rettegtem attól, hogy gyerekem legyen. Attól, hogy nem tudok válaszolni a kérdéseire, amelyeket a világról tesz fel. Mondjuk, hozzám vágja a „hogyan legyünk boldogok?” keresztkérdést. De rájöttem, hogy nem a válasz a legfontosabb. Hanem hogy ott legyél. Hogy ott legyél, amikor felteszi a kérdést, és hogy neked tegye fel. Az apjának. Lehet, hogy addig a választ is megszülöm, de nem is ez a lényeg. Hanem a jelenlét. És mondjuk milyen példa leszek a számára, ha közben az anyját csalom, vagy ha megmaradok abban, ami körülvesz?! Ha a társkapcsolat épp annyit ér, mint egy mobiltelefon, amit a hűségprogram keretében kedvezménnyel cserélhetsz le hetek, hónapok vagy évek múlva?! Azt gondoljuk, minél több kapcsolatban próbáljuk ki egymást, annál közelebb kerülünk a tökéletes társhoz. Csakhogy minden egyes új kapcsolat közelebb visz a végtelenhez, és távolabb az egytől. Tud követni, Janka? Nem vagyok túl kusza?

Ez a történet a kétezres évek közepén született, néhány évvel Bridget Jones és társai színrelépése után. A világhódító szingliség, nők millióinak furcsa büszkesége. Az a sok próba a boldogságért azzal a sok másik emberrel, hasonló véggel. A főszereplő fenti monológja arra a filozófiainak tűnő kérdésre fut ki, hogy ha egyre több kapcsolatban próbáljuk ki magunkat, nem a végtelen felé tartunk-e ahelyett, hogy arra az egyre várnánk, akivel dolgunk van. A szerzőt akkoriban komolyan foglalkoztatta ez a kérdés (ebben az esetben pontosan tudjuk, mire gondolt a szerző).

Az Egyetlenre várás azonban nem filozófiai kérdés, hanem merőben gyakorlati. Az emberi szívben ugyanis minden törés nyomot hagy. Gondoljunk csak bele az egy társsal való élethosszig együttfutás hipotézisébe: mi minden NEM történne meg, ami sebet ejthet a szíven! Van alternatíva arra, hogy megóvjuk a szívünket a felesleges fájdalmaktól. A szívünk megóvása pedig azért fontos, mert belőle indul ki minden élet. Rendben, ez elmélet, az élet meg időnként felmossa velünk a kőpadlót. Ám az, hogy egy társad van, nem csak szép, hanem nagyon is életszerű elképzelés, mert – elviekben – megóv és biztonságban tart. És ha szól mellette érv, már nem is annyira ésszerűtlen lehetőség.

Az udvarlás nem más, mint az Egyetlen felismeréséhez vezető út. Lényege szerint türelmes, fokozatos közelítés egymás felé a kölcsönös bizonyosság megvallásáig. A szándék, mely képessé teszi a lépésről-lépésre haladásra, felülemeli a pillanat hevén. Nem kalandot keres, hanem társat. Elfogadja az időt, ami e találkozáshoz kell és az időt, ami a megismeréshez. Mert vajon nem segítené-e a megfelelő pár megtalálását egy olyan folyamat, amelyben adunk időt a másik megismerésére? Ha nem csupán internetes csetelés alkalmával, hanem hús-vér mivoltunkban élőben, közösen megélt szituációkban adott természetes reakciók tudatos vagy ösztönös mérlegelésével tudnánk képet formálni a másikról, kölcsönösen? Egyáltalán, ha a mélyebb megismerésre kiemelt figyelmet szentelnénk és nem akarnánk egyből a bele vetített végeredményt? Mert a minőségi kapcsolat a megfelelő párválasztással kezdődik.

Megtehetjük, hogy praktikusan nézünk az udvarlás régiesnek tűnő, de a modern viszonyok között is rém hasznos szokására. Íme az udvarlás három legfontosabb jótéteménye egy korszerű ismerkedésnél:

BIZALOM

Ha társat keresünk, olyan valakire várunk, akivel kölcsönösen rábízhatjuk magunkat egymásra. A bizalom abban a hitben születik, hogy jól látjuk a másikat, és olyannak látjuk, akivel legbelső világunkat megoszthatjuk. A legbelső világunk testi-lelki, sőt szellemi valóság, amely most a Te! felismerésére vágyik. Ez a Te! azonban a Mi! közös forgószelében válik egységgé, ami csak akkor repít messzire, ha megtörténik a repüléshez szükséges felesleges súlyok kölcsönös kidobása. Máskülönben földbe csapódik vagy fel sem emelkedik. A bizalom a másik szavában való hit, amellyel a rejtőzködés szélárnyékából a napfényre hív. Amikor lényünk a másik előtt teljes megvilágításba kerül, kitárulkoztunk és lelepleződünk. Nem az a kérdés, hogy tökéletesek vagyunk-e, mert csak tökéletlenek tudunk lenni. Inkább annak a felismerésnek az euforikus kockázatára vágyunk, hogy így vagyunk egymás előtt. Az udvarlás tehát, amely nem sürgeti a maga hasznát, lehetővé teszi, hogy a szimpátiából bizalom legyen. A szimpátia még egyfajta teszteletlen remény. A bizalomnak, ha első látásra ki is alakul, meg kell erősödnie olyan kölcsönös bizonyossággá, amely egy élet minden viharvertségében is őrzi a másikat.

BIZTONSÁG

A bizalom kialakulása, megőrzése és megerősödése törékeny folyamat. Talán az a legjobb, ha a szívünkre, ahol a bizalom érlelődik, nemes porcelánként gondolunk, amelyet az út elején átadunk megőrzésre, miközben mi is megkapjuk a másikét. Közös történetünk majd ráfesti mintáit. Fontos tehát, hogy kialakuljon a bizonyosság a másikról. Az ide vezető út azonban mégiscsak kalandtúra az – egyelőre – ismeretlenbe, a másik személyiségébe. Az udvarlás a 21. században lehetővé teszi, hogy egy ismeretség formálódásában mindenki olyan lépést tehessen, amilyet biztonságosnak érez. Minden ismerkedés kockázat. Azzal, akivel megtesszük az első lépést egy felsejlő jövőkép felé, bármikor szét kell tudnunk válni, ha úgy érezzük, nem erre szeretnénk tartani. Az udvarlásban legitim, hogy nem az ágyban kezdjük, hanem az oltár előtt végezzük. Jó esetben. De jó eset az is, ha megismertünk egy rokonszenves másik embert. És még az is jobb eset, ha kiderül a másikról, hogy nem az a személyiség, akinek véltük, mert akkor az udvarlás épp jól végzi dolgát, hiszen megőrzött attól, hogy ne a megfelelő embernek adjunk bizalmat.

MEGISMERÉS

A régiek egy táncból megmondták, megy-e vajon egymáshoz a fiú és a leány. Vezet-e a férfi, hogy forognak ketten, van-e mosoly az arcukon? Manapság hosszú csetelések és botolások után sem jutunk a másik valójához közelebb. A közös élet is egyetlen hosszú tánc. Az udvarlás felkérés keringőre. Próbatánc az életünkhöz. Nem véletlen, hogy a tánc a felkéréssel indul. És az sem, hogy létezik hölgyválasz. Sok minden látható ezekből a szó szerinti vagy szimbolikus értelmű táncokból; a természetes mellérendeltség működőképessége, a figyelem, a vonzalom és a tisztelet. Az udvarlás biztosítja azt az időt, ami alatt biztonságosan felmérhető, ki a másik, ki vagyok vele én és mit jelenthet egy mi. A szerelem kultúráját éljük a szeretet kultúrája helyett. A szerelem szenvedélye elfedheti a másik személyiségének azon jegyeit, amelyek megbonthatják a még heves kapcsolódást a józanító mindennapok eljövetelével. A szeretet segít felfedni a másik valós személyiségét és reálisan viszonyulni hozzá. Megismerés és szeretet kéz a kézben járnak.

Az udvarlásban tehát a valódi megismerés által biztonságos keretek között erősíthető meg a formálódó bizalom két ember között.

Szerintem ez a legfontosabb. Ám ha a három helyett az öt legfontosabb előnyt hoztam volna fel, mindenképpen ott lenne még a listán a tisztelet és az öröm. A tisztelet a másik emberhez viszonyulásunk mérőegysége, amelynek átlépése mindig pontos jelzés a másik személyiségének működéséről. Mert a tisztelet a másik embertársként való elismerése. Persze lehet tisztelni valakit sok mindenért, de valójában ezt a felebaráti alapot lépjük át könnyen. A tisztelet megléte és működtetése jól jelzi, hogyan tudnánk közösen konfliktusokat kezelni, és remekül kijön egy olyan udvarlás során, amelyben adódott már nézeteltérés, vagy felszínre jutott az eltérő akarat.

Az örömben önkéntelenül az együttlét minősége fejeződik ki. Az egymás jelenlétében tartózkodás izgalmas örömtelisége egyben a kettőnk közösségének egyediségét is jelenti. Mással nem így vagyok együtt. Az örömben előmerészkedik a bennük élő gyerek és a bennünk rejlő művész is. Az udvarlás ilyen esetekben az öröm kreatív játékterévé válik. Talán ebbe kellene visszatanulnunk; a másik jelenlétében bennem zajló változásra. Az örömre, sőt ujjongásra. Ha Rád gondolok, már öröm tölt el… A másik léte és jelenléte, mint a boldogság fizikájának legfőbb gravitációs mezője. Hozzá húz a szívem – ó, te édes magyar nyelv, mennyire pontos vagy megint!

Az udvarlás arra való, hogy felismerj és beljebb hívj. Lakjuk be ketten azt a négy kamrát, négy pitvart. Akkor a te házad az én váram, és az én házam a te várad.

Megvársz, míg hozzád érek?

KAPCSOLÓDÓ PODCASTOK:

A SZERELEM IDEÁJA. Chrétien de Troyes: Percelval avagy a grál meséje teljes, új fordítást kapott Vaskó Péter jóvoltából. Vele beszélgettem a Halászkirály legendájáról, a grál mibenlétéről, a lovagi szerelem ideáljairól és valóságáról, valamint arról, mi maradt mára ebből az elképzelésből?

APPLE PODCASTON: ITT.

SOUNDCLOUDON: ITT.

LÉTEZIK BARÁTSÁG FÉRFI ÉS NŐ KÖZÖTT? Tari Annamária pszichoterapeutával beszélgettünk róla az Igazából szerelem Harry és Sally epizódjában. Ez volt az egyik eddigi legnagyobb vitánk:

APPLE PODCASTON: ITT.

SOUNDCLOUDON: ITT.