Charlie Kirk, a bálvány
A politikai kereszténység a misszió jövője?
Erős írást közölt Hamar Dávid lelkipásztor, apologéta az egyik népszerű keresztény blogon. Címe: Gondolatok az apologetikai változásokról. Fókuszában a jézusi üzenet társadalomhoz való eljuttatásának lehetőségei és mindezek politikához való viszonya áll.
Szűkebben: kell-e tartania a kereszténységnek az úgynevezett politikai kereszténységtől.
A szerző több igehirdetése és írása mély útmutatást jelent számomra, ez a dolgozata azonban kivágta a biztosítékot. A Gondolatok… hatásos esszé egy sokak által követetett véleményvezértől.
De nagyon veszélyes vizekre evezünk vele.
Érdemes megnéznünk, velünk hajózik-e még Jézus, vagy kiszállt félúton. A vizenjárás ugyanis nélküle nem megy.
És az esszében errefelé evezünk. A Gondolatok… a közös célkitűzés rajtkockájáról dobbantva több fontos megállapítás mellett olyan gondolati kanyarokba húz, amelyeket a magamfajta hívő nem tud már bevenni.
A demokratikus berendezkedés és az új típusú hatalomgyakorlás tektonikus küzdelmében élünk és új világrendbe sodródunk. Ennek az új világrendnek az egyik jellemzője, hogy egyre több vallási közösség politikai egyház lesz. A politika pedig de facto vallás.
Vigyáznunk kell tehát, keresztényként milyen berendezkedést áhítunk.
Jelen írás válaszreakció a Gondolatokra…. Nem átfogó kritika, inkább belőle következő észrevételek jegyzete. És ahogy itt a Gondolatkertészetben jelezni szoktam: sem teológus, sem apologéta nem vagyok. Mű-élvező Szentírásolvasóként és lelkes teológiai érdeklődőként határozom meg magam.
Három állítást azért szeretnék megtenni:
A keresztényeknek ki kell lépniük a törzsi működésből.
A politikai kereszténység nem elvileg bűn, hanem gyakorlatilag.
Van gyógyulás a keresztény testkép-zavarból.
Vagyis kísérletet teszek a “hívők viszonya a hatalomhoz” dilemma enyhítésére.
A Gondolatkertészet pop, kultúra, újragondolás. Mindent a hit felől nézek, bár nem mindenben beszélek erről expliciten. Azt remélem, hogy a Kertészet másnak is gyümölcsöt terem. Ha így gondolod, kérlek iratkozz fel a hírLevélre vagy támogasd a Kert munkálatait.
A következő észrevételeket tehát Hamar Dávid: Gondolatok az apologetikai változásokról című esszéjének hatására teszem, olykor direkt reflexióként, de nem az írás elemző kritikájaként.
Szabad vagyok arra, hogy őszinte legyek.
Legyen már vége a keresztény törzsi gondolkodásnak!
Elsőként vegyük észre, hogy ha a kereszténység globális helyzetéről szólunk, de “evangélikál keresztény” válaszokat akarunk adni, már kapásból vesztettünk. Reformátusként írom, hogy a nyugati civilizáció gyorsuló értékrendi veszteségében masszívan benne van a hiteles élet deficitje és a keresztény világ megosztottsága is.
Nonszensz, hogy itthon is történelmi eredetű, kvázi hagyományozódó, kölcsönös katolikus-protestáns ellenérzések akadályoznak meg közös keresztény kiállást igénylő fellépéseket. A karizmatikus egyházak vagy gyülekezetek nagy része sem kivétel ezalól; náluk az extrém katolikus-ellenesség fixációja lehetetleníti el a párbeszédet.
Az esszében is idézett Tim Keller maga is hangsúlyozta, hogy a modern világban új hitvallásra van szükség. Miért? Mert a már-már teológiai szentírásként szolgáló kátéink - pedáns bibliaértelmezésük mellett - a keresztény hitvallások egymástól való megkülönböztetésének történelmi igénye alapján fogantak.
Ma az ellenkezőjére van szükségünk.
Egy mai embert megszólító hitvallásnak valahol ott kell indulnia, hogy “Van Isten”. A semmiből kell tudnia felépülni oda, ahol például a Heidelbergi káté indít, és ahol már valósággal be tud ütni a vigasztaló igazság. Mert talán érezzük, hogy ez a forma nem a legerősebb első megszólítás egy mai ember számára:
1. Kérdés: Mi a te egyetlenegy vigasztalásod életedben és halálodban?
Felelet: Az, hogy mind testemmel, mind lelkemmel, életemben is, meg halálomban is nem a magamé vagyok, hanem az én hűséges Idvezítőmnek, a Jézus Krisztusnak a tulajdona. Aki az Ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen megfizetett. És engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított. És úgy megőriz, hogy egyetlen hajszál sem eshetik le fejemről mennyei Atyám akarata nélkül. Sőt minden dolognak is idvességemet kell szolgálni. Ezért biztosít engem Szent Lelkével az örökélet felől. És szív szerint hajlandóvá és késszé tesz arra, hogy ezután Őneki éljek.
Hiszem, hogy minden szava igaz.
Ám a hit tantételeinek megfogalmazására és megerősítésére szolgáló Istenismereti kisokosunk hogyan végezheti el szolgálatát, ha magyarul van ugyan, de nem a ma emberéhez szól, és így nem tesz rendet a fejben és a szívben?
A 21. században korszerű keresztény hitvalló összefogásra van szükség teológiai fragmentáció helyett.
Nem a teológiai különbözőség elrejtésére vagy az “ökumenikus álom” megvalósítására utalok, hanem Jézus missziói parancsára, amelyet megélésem szerint Krisztus egyházában nem lehet elvonatkoztatni vagy külön kezelni a János 13,34-35-tól, amelyben az utolsó vacsorán a tanítványai lábát megmosó Messiás e cselekedetével előbb megmutatja, majd megnevezi az új parancsolatot és annak okát:
Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást! Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.
Az evangélikál körökben kivált kedvelt Francis Schaeffer teológus, kultúrakritikus hatásos kis könyvet írt erre való közös eszméltetésként.
Ha a szemünk előtt összeomlani látszó európai kultúra közegében messzehangzó keresztény üzenetet szeretnénk küldeni, előbb ennek kellene megfelelnünk.
Tudjuk-e különbözőségünkben is közösen felmutatni Krisztust? Tudjuk e a valós közöset kutatni, érteni és elfogadni Jézus láthatatlan egyházának más tagjaiban, akár másik intézményes egyház falai között is?
Akarunk-e közösen cselekedni?
Vagy marad a törzsi szemlélet, tökéletes ellentéteként a fenti parancsolatnak.
Aktivitásunk lehet nemzetközi példáktól inspirált, de alkalmazásuk legyen magyar viszonyok szerinti!
Ebben - kivételesen - több szuverenitás lehetne bennünk. Ha már a misszió kontextusát hangsúlyozzuk, akkor érdemes lenne megfontolni, hogy az angol vagy amerikai tapasztalatok angol vagy amerikai működést közvetítenek, mi pedig nem ott élünk, hanem az Árpád-medencében.
Igaz ez akkor is, amikor népszerű keresztény énekes házasságtörő életvitelét akarjuk a hazai keresztény közvélemény elé vinni, mint ahogy igaz akkor is, amikor új hithősöket emelünk be a példaképek közé.
A Charlie Kirk-gyilkosság mártírja egyben a keresztény bálványképzés áldozata.
Döbbenetes, ahogy ez a férfinév férfi teológusok megnyilvánulásaiban már-már a szerelmes rajongás hangján jelenik meg. Úgy tűnik, hogy Kirk személyét mindenki ismerte, jelentősége legalább ebben a közegben általánosan ismert és jelentősként elismert lehetett.
Ehhez képest a gyilkosság előtt, vagyis 2025 első nyolc hónapjában a meghatározó magyar keresztény portálokon Charlie Kirk nem volt tárgya érdemi cikknek, interjúnak vagy teológiai elemzésnek, sem az ifjúsági mozgalom, sem a keresztény-evangelizáció, sem politikai elemzés vonatkozásában. Élve említésre sem volt méltó? Legalábbis nem tűnt olyan példaképnek, akire újra és újra hivatkozni kell itthon, hogy példáját mások is megértsék.
Úgy tűnik, a gyilkosság triggerelte iránta való szerelmünket.
Nem vicces. Kommentárjainkkal már az első három nap feltámasztottuk a halálból és szentté avattuk. Még az ilyen nyomozásokra jól felszerelt Szentek Ügyeinek Dikasztériuma is hosszú éveket tölt el a tények felmérésével. Mégis, már akkor ítéltünk, amikor még el sem kapták a tettest. Azokat pedig, akik számára Kirk feleségének - Jézus nevében történő - nyilvános megbocsájtása üdvös és disszonáns volt, megszégyenítve kiszekáltuk a közös egyházi és félvilági nyilvános terekből. Épp úgy, ahogy a cancelező kollégák a másik oldalon.
Így lennénk konzervatíwoke?
Mindeközben Kirk missziós gyakorlatát már az új, megváltó megközelítésként üdvözöljük. Valóban sok igazság van ebben: szóba állt másokkal és önazonos személyes példát felmutatva érvelt és evangelizált.
Donald Trump oldalán.
És ezzel meg is érkeztünk az esszé által felvetett állítások legsúlyosabbikához.
The Deal: Az alku bűvészete.
Hamar Dávid így exponálja írása tárgyát:
A nézet, amivel vitatkozom, az egyenlő távolság elve. Egy evangéliumi keresztény válasz, amely a mai, szélsőségesen polarizált politikai/társadalmi klímában terjed. Ennek röviden a lényege az, hogy akkor tudjuk a legjobban képviselni Jézus Krisztus hitét és a keresztény igazságokat a világban, mind az életünkben mind pedig missziós szempontból, ha megpróbálunk kialakítani egyfajta távolságot a pólusok között. A mi tanításaink sem baloldaliak (liberálisok, progresszívek), sem jobboldaliak (népnemzetiek, konzervatívok), ezért szükséges, hogy a keresztények kritikusan, és kellő távolságot tartva álljanak a politikai törzsekhez. Egy következetes keresztény ügyel arra, hogy őt és a nézeteit ne keverjék össze a kormánypártiakkal. És hasonlóan az ellenzékiekkel sem.
Állítása szerint ez a lelkület revízióra szorul teológiai és pragmatikus okokból egyaránt.
Az európai kulturális klíma változásával, négy indikátor alapján értelmezi újra a keresztény megszólalás helyét és módját a világban.
Ez a négy szempont a
a., negatív világ (amelyben a hitvalló kereszténység már a nyugati civilizációban is ellenséggé vált)
b., az európai konzervatív kulturális forradalom (amelyben a térségben mi járunk elől).
c., a politikai identitás felerősödése (amelyben a politika válik meghatározó identitásképző erővé).
d., a csendes ébredés (mely szerint Európában a Z generáció újranépesíti a templomokat és leveri magáról a langyos ideológiai megközelítést).
Érvelése a Kirk-i megközelítés hasznosságáról szól. Például a kereszténység iránt erősen kritikus, attól elidegenedett tömegek vonatkozásában is
Charlie Kirk szolgálatát hoznám ide újra példaként. Ez nem jelenti azt, hogy egyedül ez az üdvözítő út. De figyelemreméltó, ahogy ő csinálta. Ha megkérdezzük, hogy hogyan érte el ő azokat, akik a politikai kereszténységgel – és így a teljes kereszténységgel – szemben a kritikusság különböző fokain vannak? A válasz egyszerű: ugyanazzal az üzenettel, amivel a konzervatívabb hallgatókat. Kirk egyenes volt és bátor, és nem használta az egyenlő távolság módszerét. Sőt, kifejezte, hogy az igazság és az élet mindennapi kérdéseiben egy liberális fiatal fényévekkel távolabb volt tőle, mint egy konzervatív. (kiemelés tőlem).
Ez a gondolatmenet önmagában még vonzó is lehetne.
Ám miért is volt Kirk annyira nagy hatású Amerikában és miért méltatják itthon?
A hazai orgánumok - merénylet utáni - írásaiból az tűnik ki, hogy evangelizációs tevékenységének központi jellemzője a közéleti kereszténység és a fiatalok megszólítása volt. Az általa alapított mozgalmakon keresztül az amerikai egyetemi campusokon nyilvános vitákkal, előadásokkal, aktív és sokszor provokatív közösségimédia-jelenléttel képviselte a Biblián alapuló konzervatív keresztény és politikai nézeteket. Bárki kérdezhette, vállalta a konfrontációkat, és “mindig keresztény-polgári értékrenddel válaszolt”.
Kirk tudatosan exponált megosztó társadalmi kérdéseket; ilyen volt a házasság, az abortusz, a gender, a vallásszabadság vagy a szólásszabadság. Az sem véletlen, hogy érvelésében gyakran az amerikai alkotmány az egyik irányadó vektor.
Külön programot indított a keresztény hit és közéleti cselekvés összekapcsolására.
Charlie Kirk tehát nem pusztán evangelizált: Charlie Kirk politizált.
Az elnöki család személyes barátjaként, Trump politikai ifjúsági mozgalmának vezéreként, lojális szövetségeseként.
És ez bűn? Egyáltalán nem az. Viszont az már következhet ebből a szoros kapcsolatból, hogy
Kirk-nek nincs nyilvános kritikai megnyilvánulása Donald Trump elnöki tevékenységére vonatkozóan.
Hitvalló keresztényként ne lenne mit szóvá tenni? Még innen, az óperencián túlról is szembetűnik egy-két dolog. Például az, hogy a főni gondolja magát az atyaúristennek. Vagy a földi helytartójának.
A Kirk-féle megközelítés kockázata, hogy óhatlanul eljön az az idő, amikor vétkesnek tűnik, aki néma.
A politikai kereszténység nem elvileg bűn, hanem gyakorlatilag.
Mert a politikai kereszténységgel az a gond, hogy hamar megronthatja a hatalomgyakorlás pragmatikus démona.
Kiürül és szimbolikus kereszténységgé válik.
A szimbolikus kereszténységben pedig megszűnik a hatalomgyakorlásra való értékrendi reflexió, vagyis fontosabb a látszat, mint a valóság. Ami egyre többször alávalóság.
A szerző szerint még így is több a magyar politika valós keresztény tartalma, mint az ennek hiányát felrovó kritikus megélés szerint.
Ez könnyen lehet. Az viszont szembetűnő, hogy a politika közeléből megszólaló keresztény véleményformálók hangja inkább néma, mint halk a társadalmat széles körben érintő és foglalkoztató olyan témákban, mint az erkölcstelen magánélet és a hirdetett értékek abszurd kontrasztja, a nemzet megosztására játszó stratégia, az áradó hazugságfolyam, a törvény előtti egyenlőtlenség, a luxuséletvitellel való villantások - és így tovább.
Ez a keresztény narratíva a világunkat befolyásoló erőkre figyel, ez foglalkoztatja, ezzel ütközik és ettől óvja a hazát. Olyan erőterekre fókuszál, amelyekre az imán és a négyévenkénti szavazatán kívül nincs közvetlen ráhatása.
Mindeközben nem veszi észre a beteget, nem támogatja az özvegyet, átnéz a nőkön és rendre a szimbolikus harcteret választja a lába előtt heverő áldozatok sebkötözése helyett.
Sajnos a szimbolikus kereszténység detektálható folyamatában vagyunk és a Gondolatok… között az erre való reflexió halovány. Pedig miről van szó? Ugyanitt, az esszét megjelentető blog a magyar miniszterelnököt idéző meghatározása a keresztény politizálásról így szól:
“A kereszténydemokrata politizálás nem a keresztény hitelvek védelmezéséről szól. Ebben az államok és kormányok nem illetékesek. A kereszténydemokrata politizálás a keresztény kultúrából kinövő létformák védelmezéséről szól, amelyek között az emberi méltóság, a család, a nemzet, valamint a hitbéli közösségek védelme és erősítése kiemelten szerepel.”
Erről azt gondolom, hogy érvényes megközelítés.
Ugyanakkor e gondolatot megértve és a jelen tapasztalatában élve a modern állammenedzsment ajánlata a keresztények számára ezek szerint a következő:
-Én biztosítom számodra az értékrended védelmét, vezető társadalomszervező szerepét és a vallási infrastruktúra finanszírozását, te pedig elfogadod az ehhez szükséges pragmatikus kormányzást és támogatsz a rendszer fenntartásában.
Ezen alapul a Trump-Kirk deal is.
És mintha erre butult volna le a jelenlegi hazai ajánlat is.
A probléma az, hogy ebben a keretben a misszió csak a politika hóna alól tud megszólalni, így óhatatlanul izzadságszagú. Persze még ebből is születhet Istennek kedves illatú hívő élet és közösség. De az ilyen politika melletti keresztény megszólalás keretét reálisan az államtól való függés mértéke jelöli ki. Márpedig
a keresztény megszólalásnak intaktnak kell maradnia a politikai narratíváktól.
Nyelvileg is, tartalmilag is.
Ami nem zárja ki az esetleges tartalmi egyezést, de kizárja a politikai nyelveken szólást.
Amikor Charlie Kirk példáján felbuzdulva a politikai kereszténység útját ajánljuk, akkor azzal ma a politikai aktorok érdemi kritikájáról is lemondunk.
Értsük jól: a politikai működés keresztény alapról történő szabad és nyilvános értékelhetőségéről van szó.
Akarunk-e erről lemondani?
Végső hűségünk Krisztushoz köt, nem világi vezetőkhöz.
A politikai kereszténység önmagában valóban nem az ördögtől való. A társadalmi folyamatok egyik építő világi megközelítése. Ám amikor kirekeszt és szó nélkül hagyja, ahogy a hatalmi érdek felszámolja az együttérzést és az irgalmat, elveszti keresztény jellegét.
De mi van akkor, ha a Charlie Kirk-metódus nem fétis?
Add meg, ami…
Sem Jézus, sem az apostolok nem olyan világban szolgáltak, amelyben a kereszténység politikai dominanciával, alkotmányos kiváltságokkal rendelkezett. A hívők politikai részvételére vonatkozó tanítást nem is találunk a Szentírásban, érvelni pedig több irányba is lehet.
A Biblia nyitott könyv. A hívők politikai részvételét tekintve is.
Azt biztosan tudjuk, hogy Jézus maga határozottan visszautasította a politikai megváltó szerepét.
Arra azonban felszólított, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.
A Szentírás Jézus tanítványai és majd gyülekezetei kapcsán is többször rávilágít arra a jelenségre, amit Pál apostol úgy fogalmaz meg, hogy az egyház voltaképpen Krisztus teste, amelynek különböző tagjai egységet alkotnak - miközben mindegyiket a fej irányítja és hangolja össze.
Mi történik akkor, ha a közéleti viharokban sem veszítjük el a Fejünket, és komolyan vesszük ezt a képet?
Pál így erről az állapotról:
Mert a test sem egy tagból áll, hanem sokból. Ha ezt mondaná a láb: „Mivel nem vagyok kéz, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e?És ha ezt mondaná a fül: „Mivel nem vagyok szem, nem vagyok a test része”, vajon azért nem a test része-e? Ha a test csupa szem, hol lenne a hallás? Ha az egész test hallás, hol lenne a szaglás? Márpedig Isten rendezte el a tagokat a testben, egyenként mindegyiket, ahogyan akarta. Ha pedig valamennyi egy tag volna, hol volna a test?
Ez a keresztény testkép-zavar.
Amikor elfelejtjük, hogy személyünkben a gyülekezetünkben, gyülekezetünkkel az egyházunkban, egyházunkkal pedig Krisztus Egyházában: tagok vagyunk.
Minden tag önálló entitás önálló feladattal, a közös cél felé mozgó egész részeként.
Hova jutunk, ha innen vizsgáljuk meg a politikai kereszténység kérdését is, vagyis: ha a keresztények politikához való viszonyát a személyes elhívás felől közelítjük meg?
Megértésem szerint ezt már csak azért is megtehetjük, mert az idézett páli szövegrész a karizmákról, kegyelmi ajándékokról szól. Arról, miként járul hozzá Isten tervében az egyéni adottság a közösségi egészhez.
Márpedig a kegyelmi ajándékok között különbségek ugyan vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz.
Mert van, aki a Lélek által a gyülekezetben szolgál a gyülekezet felé, de mi van azokkal, akik a gyülekezeten kívül munkálkodnak világi területeken? Ott nem érvényesül a kegyelmi ajándék, Isten nem munkálkodik rajtuk keresztül? A meglelt hivatás nem az elhívásban teljesedik ki?
A Biblia tanítása szerint akiben Krisztus lelke van, abban Krisztus lelke van akkor is, amikor a gyülekezeti határokat átlépve világi területen él és mozog.
A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.
Mindenki: a maga területén, személyes elhívása szerint.
Vagyis Isten egyeseket igehirdetőnek adott, másokat azonban villanyszerelőnek, szénégetőnek, tanárnak, orvosnak, hentesnek, milliárdosnak, gyermekvédelmisnek, államtitkárnak, kertésznek, adminisztrátornak vagy osztályvezetőnek. Akár miniszternek vagy miniszterelnöknek.
És minden emberi és hierarchikus viszonyra nézve igaz, hogy “nincs más hatalom, csak Istentől való hatalom van.” Erőt adó felismerés, hogy az e hatalommal való élés is Isten megítélése alá esik, bármilyen szinten gyakoroljuk épp.
Mi van tehát akkor, ha nincs olyan, hogy ideális “keresztény viszony a politikához”?
Ha hívő részvétel van - bárhol, bármikor?
A feladat ebben az esetben is ugyanaz mindannyiunk számára: magán és közösségi cselekedeteinkben is Krisztusra mutatni.
Ez a Jézusra mutatás azért jó megfogalmazás, mert benne van, hogy mi nem vagyunk ő. Tökéletesek nem tudunk lenni, törekvők igen: “Legyetek szentek,mert én szent vagyok”.
Ez az emberi élet létcélja.
Ezt az üzenetet közvetítem-e munkámmal és magánéletemmel?
Tornáztassuk meg tagjainkat
Ha innen nézzük, és Charlie Kirk marad egy elhívott ember, aki épp akkor kap halálos lövést amikor a fegyveres erőszakról vitázik; nemes harcát megharcolta, a hitet megtartotta. Áldozat.
De igazság szerint ez csak az ő útja. Volt. Ne tegyük fel a halálára a koronát azzal, hogy rendszerszinten ugyanígy akarjuk megfutni azt a pályát, ami az övé volt. Egyébként se nyúljunk semmilyen koronához, majd megkapja jutalmát és attól kapja, aki valóban igazságot tud tenni.
Legyenek sokkal fontosabbak számunkra azon testvéreink, akik jelenleg is meggyőződéssel, tudásuk legjavát adva állnak helyt saját munkájukban itt, hazai viszonyaink között. Egy részük meggyőződéssel és kérdőjelek nélkül, mások szégyenként megélve a keresztény üzenettel való politikai visszaélést.
Ebben a kontextusban kell tudatosítani magunkban, hogy
Arról fogja megtudni mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha szeretitek egymást.
És ez feladat.
De talán nem mission impossible.
Az apostol így folytatja test-képes beszédét:
Isten szerkesztette így a testet egybe: az alacsonyabb rendűnek nagyobb tisztességet adva, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És így ha szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.
Ha jól értem, a hívők számára tudatosítani való szempont egymás helyzetének átérzése. Kölcsönös belegondolás egymás helyzetébe és a másik mandátumának tiszteletben tartása. A testvér-látása.
Tökéletes működés nincs, de a zsibbasztó, egymás iránti bemerevedésből ki lehet jönni. Akkor is ha/ahol reménytelennek tűnik.
Van más választás.
Amikor például úgy érezd, a lelkedet kérik, dönthetsz: kinek adod oda?
Öt személyes tapasztalati szempontot szeretnék megosztani azokkal, akik a politikai működés és hitben járás feszültségében élnek.
Áldjad, ne átkozd! A legfontosabb lelkigyakorlatunk. Kivel vagy rosszban? Ki akar eltaposni? Kitől leszel indulatos? Imádkozz érte. Menni fog. Kezdd azzal, ami a szíveden van. Azt teszed, amit akarsz, hogy veled is cselekedjenek. Jót kívánsz a másiknak, hiszen tudod, miben van rá nagy szüksége. Közben kioldódik a feszültséged. Jót cselekedtél. Nagyon jót. Így leszel szabad.
Azért felelünk, amit ránk bíztak. Nem kevesebbért, ahogy többért sem. Nem felelünk a munkakörülményekért, az inkompetens főnökökért és ugyan melyikünk tudná a büdzsét megtoldani akár csak egyetlen milliárddal is? Ha panaszkodunk, Istennek mondjuk, ne egymásnak, mert könnyen megszokássá válik.
Rossz körülmények között is lehetünk jó sáfárok. Sőt, látványos sikereket érhetünk el, hiszen a mi tanítómesterünk megmutatta, hogyan válhat a kevés megszámlálhatatlanul sokká. Mesterségünk címere a fény.
Isten terve megy végbe. Valószínű, hogy épp szomorúan nézi, mit művelünk lokál és globál, de megnyugtató, hogy ura a helyzetnek. Lehet, hogy ez nem a mi személyes győzelmünket jelenti majd, ám az ügyünkét biztosan. De, ugye, így vállaltuk. Legyen meg az Ő akarata.
A szeretet szolgálat. Lehetsz lázadó és ellenálló: őrizd meg az örömet abban, amit csinálsz. A munkád mások számára való gyümölcsözésének örömét. Elvehetetlen gazdagság, kiapadhatlan forrás: ha másokért teszed, te is erőt merítesz belőle.
Szóval, ha egyenlő távolságot akarsz tartani a politikától, tartsd meg a távolságot. Ha nem tudsz távolságot tartani a politikától, menj közelebb Jézushoz; szoros emberfogásban. Ha nem is akarsz távolságot tartani a politikától, ne feledd, kinek a megítélése számít.
De akárhol is vagyunk, legyünk szorgalmasan gyakorló tagok. Gyakoroljunk egészen addig, amíg el nem sikáljuk magunkban a “mosom kezeimet” odáig, hogy zsigerből azt mondjuk: Mosom lábaitok!
Így legyünk.
Támogatás nehéz helyzetekhez 1.:
Támogatás nehéz helyzetekhez 2.:
Támogatás nehéz helyzetekhez 3.:
Ez az én véleményem. Prove Me Wrong:
Itt tudsz feliratkozni vagy a Kertet támogatni:
Itt tudod megosztani másokkal is ezt a véleményt:
nagyon köszi.
annyira kell a hangod!!!