EGY FIÚRÓL

avagy hogyan tehetünk hétköznap is csodát?

Vajon mi a világtörténelem első mondata a Biblia alapján? A „Legyen világosság!” - biztos ez?

Egy álmatlan hajnalon bevillant egy felismerésnek látszó alternatív gondolat, ami annyira felvillanyozott, hogy nem is tudtam visszaaludni, hanem ezen gondolkodtam reggelig. A sejtelem ugyan nem teljesen az ismeretlenből jött, de úgy éreztem, átrendezheti világnézeti hangsúlyaimat. Ez volt bennem: lehet, hogy az advent teszi, de mindenképpen végig kell gondolnom. És miközben így tettem, rájöttem, hogy épp azt csinálom, ami a zsoltárban van. Röviden: boldog ember vagyok. Megosztom veled, légy te is az!

A leggyakoribb ok, amiért hajnalban kinyílik a szemem, hogy problémákat akarok megoldani. Ha megálmodom a megoldást – volt már ilyen – nem biztos, hogy át tudom hozni az ébrenlétbe; nem biztos, hogy tudatosan is alakot ölt és megjegyezhetővé válik. Nem éber álom ez, inkább álmos éberség, nem ásítozóan álmos, csupán fellazulnak a gondolatok és képesek bennem újrarendezni magukat. Megtanultam észrevenni és megbecsülni ezeket az állapotokat, tudom, hogy általában valami olyan jön, ami tovább segít. Lehet, hogy nem hajnalok hajnalán, de szerintem veled is megtörténik.

Egy problémát akartam megoldani.

Szívemnek kedves emberek erős küzdelemben állnak a Biblia elolvasásával. Tapasztalatból tudom, hogy a Szentírás megértésében mennyire fontos, hogy egyszer – és minél hamarabb – úgy olvassuk, ahogy előttünk van: elejétől a végéig. Az Újszövetség a lelke mindennek, de ez a lélek már a teremtésnél ott lebegett a vizek felett, vagyis sok mindent látott és itt van velünk is, vagyis kérdezzük bátran! Úgy kérdezzük, hogy olvassuk a könyveket, ahogy jönnek. Adjuk meg azt, amit egy tizenkilencedik századi regénynek megadunk, mert ez egy ilyen történet, eleje van meg vége, és higgyétek el, gyors tempóban haladunk a végkifejlet felé. Mi, emberiség. Ám ha meg is érett a vágy valakiben arra, hogy elolvassa a Bibliát, hogyan kezdjen neki és hogyan nem zuhan ki egyből Mózes első könyvéből? Nekem az se ment, hogy csak az Újszövetséget olvassam, mert úgy éreztem, az ó kihagyásával óhatatlanul lemaradok valamiről. Nekem annak idején – épp krisztusi korban voltam a saját életemben – azt tanácsolták, hogy ha eldöntöttem,

·        olvassam nyitott szívvel, vagyis ne akadjak le minden felmerülő kérdésnél, de ne is felejtsem el őket. Inkább tegyem magamban függőbe a nehezen érthető vagy nehezen eső részeket,

·        olvassam naponta,

·        napi két ószövetségi részt,

·        napi egy újszövetségi részt.

A személyes Biblia-elolvasásom így valamivel több, mint egy évig tartott, és bár voltak nagy kihívások benne, nagyon hálás vagyok, hogy belevágtam. A sok korábbi mozaik így már összeállt egy képpé. Persze maradtak homályos részek bőven, de sokkal gazdagabb lettem.  

Íme a 7 legfontosabb dolog, amit a Biblia regényként olvasásával nyertem:

7. Megkaptam a kapukulcsokat az elmúlt kétezer év irodalmi, képzőművészeti, részben zenei és filozófiai, sőt, természettudományos világképéhez és kulturális, tudományos mérföldköveinek megértéséhez. Nem volt elég a részek ismerete, a Biblia, mint teljes történetfolyam lehelte egybe az addigi ismereteimet. Kellemetlen, de igaz, hogy nálam az európai kultúrához csak így lett meg a világosság. Nem csak a felvilágosodás koráig, hanem máig. A tagadáshoz is hasznos ismerni annak tárgyát.

6. A bűnügyi történetek iránti vonzódásom átalakult teológiai kérdések kinyomozásává. Ez máig tart. A kezdeti kérdéseim egy jó része menet közben választ nyert magától, egy másik része nem, viszont számtalan új kérdés merült fel bennem, és ezek már jobban is foglalkoztattak, mint az eredetiek. Az új kételyek sokkal izgalmasabbak voltak, de már nem zártam ki, hogy létezik rájuk kielégítő válasz, ezért megpróbáltam utánuk járni.

5. A Biblia az első önmagából induló és oda-visszatérő hiperlinkes szöveg. Erre szokták értők mondani, hogy a Könyv önmagát magyarázza, és döbbenetesen így van. Viszont ahhoz, hogy ez működésbe lépjen, szintén az egészet ismerni kell.

4. Amit Isten kimond, az úgy marad. Nem úgy törvény, ahogy a BTK. Nem változik a terv, csak kivételes esetben, de akkor is és mindig mindent előre elmond. Engem az a felismerés vágott gyomron, hogy valamilyen módon mindig figyelmeztetve vagyunk. Mi, emberek. Mindig. Mindenre. Az ítéletek igazságosak. Nagyon durva felismerés volt, hogy ahol nem tudtam igazságosnak értelmezni vagy nehéz volt elviselni, ott is feltételeztem. Önként. A megismerésre vonatkozó saját korlátomat erősebbnek véltem, mint az Isten igazságtalan viselkedésének lehetőségét. Bár kétségkívül másképp nevel, az Ószövetség is tele van szeretettel.

3. Mindössze két igeidő számít: a most és a mindörökké. A kettő kapcsolatban áll egymással: minden tettünknek következménye van. Az édenkerti ítélet sem áldozathibáztatás.

2. Létezik a Mindentudó Elbeszélő. A Bibliának van emberi és isteni olvasata, és amit lehet, nekünk az isteniből kell megértenünk. A válaszokat ugyanis ott kapjuk. 

1. Ez a könyv minden sorában az életgyakorlatra, a cselekedetre mutat. Ahogy Visky András fogalmazott valahol: a könyv arra vár, hogy „a cselekedetekben megsemmisüljön”.

Talán már egyértelmű: számomra a Biblia lett az a szöveg, amely valóban folyamatos, a gyökerekre ható változást hozott és hoz az életemben. Nincs mese. Legfeljebb folyamatos elbeszélés. És nincs olyan, hogy ki van olvasva. Olyan van csak, hogy ma mit mutat a képmás a tükörben? Van benned hála és öröm? Birkózol még a szenvedéssel?

Emlékszel? Egy problémát akartam megoldani. Számomra fontos személyeket segíteni abban, hogy elolvassák a Szentírást. Ha irodalmárok lennének, érvelhetnék azzal, hogy ez a létező legerősebb szöveg, A Szöveg, hiszen az ebben lévő Szó és Ige a könyv lapjairól belépett az emberi életbe, ahol radikális változást hoz: alakítja a történelmet, a kultúrát, a tudományt és legfőképp a személyes emberi sorsot. Minden Írástudó feladata ilyen téttel megalkotott szöveg létrehozása volna. Ami ilyen kritikus a léttel, ilyen kegyelmes másokkal és ilyen szeretettel néz ránk. Ha elfogadsz katartikusnak egy könyvet, minek neveznéd Jézus Krisztust? Ha író vagy, a szíved mélyén tudod, hogy megváltást az jelent, ha név szerinti szereplő vagy az Élet Könyvében. Mert egyébként az Élet Könyve maga épp azt mondja, hogy ez a legnagyobb öröm. Ezt maga az Élet Könyvének testet öltött Igéje is mondja e könyv földi kiadásaiban – durva, ugye? Mert íróként alkotó vagy te is. Tudod, van ez a kettősség az általad megírni kezdett szereplőkkel meg a történettel, amin átvezetnéd őket, de ők mégis egyfajta életre kelnek és már nem tudsz vagy inkább nem akarsz mindent megtenni velük az akaratuk ellenére, ezért hagyod, hogy vigyenek, de azért el nem engeded a kezüket és mégis végig vezeted őket a történetükön. Így éljük az életünket mi is, földi halandók, ezt az egyet az itt és mostban. Vágyva, hogy szereplők legyünk az örökzöld sztoriban.

De nem minden kedves emberem irodalmár, még ha olvasó is. És azért, hogy teljesen őszinte legyek, maradtak küzdelmeim. Például a hit szempontjából oly alapvető, sokat idézett mondat János evangéliumából, ami a Jézusban való hit alapja, engem nem üt meg. Igazságként élem meg de nem így üt meg. Te is ismered:

„Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János evangéliuma, 3. fejezet 16. vers).

Én ezt úgy értem, hogy kvázi mennyiségjelzés; olyan nagyon szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát is odaadta érte. Menj, Jézus fiam, és váltsd meg – vagy valahogy így. De ez a mondat valahogy mégis feszültségben van azzal az Istenképpel, ami a Biblia egésznek elolvasása után és a személyes életem történéseiben oly gazdagon megnyilatkozik. Kivált furcsa, ha a következő mondat ez: „Mert Isten nem azért küldte el a Fiút a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy üdvözüljön a világ általa.” Ez egy jó mondat, sokszor elfelejtjük a gyakorlatban. Még ez az idő van, ez a használati útmutatónk. Ám így mégiscsak egy olyan Isten képe tűnik fel, aki valamiféle érzelemkitörésében a világért feláldozza saját fiát. Ami kétségkívül jól esik a világnak - nekem is -, de ha engem is a fiává fogadott azért, hogy hittem az általa feláldozott fiában, akkor lehet, hogy valaki mást még jobban szeret és érte meg engem, a fogadott fiút áldozza fel? Még ha nem is így érzem, nyugtalanító jelentés. Kivéve, ha erre az „úgy”-ra volna más értelmezési lehetőség. És aki keres, talál, a zörgetőknek megnyittatik: az az úgy nem feltétlenül úgy van. Úgy is lehet úgy, sőt inkább így úgy, hogy azt hogyannak értjük, és nem mennyirének. Ha az úgy a megoldás módját jelenti, nem Isten szeretetének ránk nézve kedvező, de önmagában azért emésztendő mennyiségét vagy milyenségét, akkor valami más sejlik fel: egy kozmikus harc az ember megváltásáért, amelyben maga a Teremtő Isten is áldozatot hoz Fia feláldozásával. Atyai áldozatot. Így azért más ez az Istent jellemző emberszeretet. Így még sokkal több. Mert az a történet, ami édenben indul, csak úgy vezethető oda vissza, hogy a könny, a szenvedés és a halál birodalmában emberként is felmutatódik maga Isten, és az ő áldozata lesz a jelenleg futó világunk örvényszerűségeiből való menekülésünk útja. Na, ez üt meg!

Szólnom kell: légy óvatos és megfontolt! Nem vagyok teológus. Ez a gondolatmenet azt tükrözi, ahol e kérdésben jelenleg tartok. Egy kedves barátom mondásával a fentiek megértésem szerint vannak így. De maga a Biblia szólít fel arra, hogy gondolkodjak és mérlegeljem, mi lehet igaz. Vagyis valid, hogy van róla véleményem, dacára annak, hogy nem vagyok képzett teológus.

De térjünk vissza a probléma megoldásához, amihez e korábbi felismerésemnek is köze van. Mit szeretnék? Valahogy ösztönözni másokat arra, hogy vállalják a Biblia elolvasásának hétpróbáját, ami ott kezdődik, hogy aki kimondja azt a mondatot, hogy „Legyen világosság!” és a következő mondatban kiderül, hogy lett világosság, meg majd vele a világ, amit megvilágosít, az ki? Kicsoda valójában, és mit gondoljak róla? Mert ami az Ószövetségben rövidúton eljön, valljuk meg, nehezen lenyelhető. Miért van tilalom a Kertben, miért engedi, hogy egyen róla az első emberpár, és ha esznek, korrekt-e megbüntetni őket, a világot, és aztán minket is, mert azért ez így végső soron mindenkinek szívás, bocs. Ja, és ha már: ezek alapján hogy mondható rá, hogy ez jó?

Az Élet Könyve az a mű, ami él, és arra az olvasatra van szükségünk, amely összhangba hoz minket a Szerző szándékával. Ez nem posztmodern világnézet. Ez ősi és esélyes, hogy örök. Van benne rend, igazság és következmény – tiszta meta. És miután a Szerző saját elmondása szerint a szereplői szándékát is figyelve véleményez majd egyenegyenként minden lelket, jogos elvárásunk, hogy mi is értsük a célt és az oda vivő játékszabályokat - a kiheztartás végett.

Ideje felfednem, milyen gondolat nem hagyott nyugodni.

Annál, hogy a testvérem feláldozta magát értem, mindössze egy erősebb állítás van: Az, hogy az Apám szeret. Az előbbiben halál van, az utóbbiban az élet. Jézus esetében az utóbbiból következik az előző, eszköze, útja és módja – ezt tehát már tudtam, ahogy azt is, hogy ők ezt ketten megbeszélték egymás között. Sőt, hárman. Ezt tudtam, de nem láttam rá bizonyítékot. Egészen addig a hajnalig, amíg arra a mondatra nem ébredtem, hogy

Így Márk és Lukács evangéliumában áll, míg Máténál ezt olvassuk:

Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.

Miért hasított belém ez a mondat akkor, amikor már oly sokszor olvastam? Azért, mert rávilágított valami alapvetőre, ami olyannyira fontos volt számomra, hogy a felismerés kidobott az álomból, hogy a rögzíthető valóság legyen a gondolat kirobbanásának tere. Nincsenek véltlenek. Álmomban gyűlt, mint a magma, és közvetlen azelőtt, hogy felszínre tört volna, felébredtem. Ez a mondat akkor hangzik el, amikor Keresztelő János megkereszteli Jézust:

„Történt pedig azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és megkeresztelte őt János a Jordánban. És amikor jött ki a vízből, látta, hogy megnyílik a menny, és leszáll rá a Lélek, mint egy galamb; a mennyből pedig hang hallatszott: Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm.”

Ez Jézus első nyilvános megjelenése, mintegy így lép színre, harmincéves korában. A vízzel való keresztelés a bűntől való megszabadulás rítusa, amire neki nem volt szüksége, mert nem volt bűne. Ez itt ugyanakkor a királyi méltóságába való beiktatásának pillanata is. Milyen királyságéba? Ami Keresztelő János szerint elközelített, Jézus saját szavai szerint pedig nem evilágból való, mégis megjelent, jelen van és jelen is marad valamilyen formában az idők végezetéig, amikor majd úgysem a globális felmelegedés lesz a legnagyobb problémánk. Ám ez a királyság valójában mindig is az övé volt. Pál apostol írja egyik levelében Jézusról:

Ő a láthatatlan Isten képe, az elsőszülött minden teremtmény előtt. Mert benne teremtetett minden a mennyen és a földön, a láthatók és a láthatatlanok, akár trónusok, akár uralmak, akár fejedelemségek, akár hatalmasságok: minden általa és reá nézve teremtetett. Ő előbb volt mindennél, és minden őbenne áll fenn. 

Nagyon úgy néz ki, hogy Jézus (az Ige, a Logosz) már ott van, amikor elhangzik az a bizonyos „Legyen”! És nem csak jelen van, hanem általa és reá nézve teremtetett… oké, ezt nem tudjuk most felfogni, őrület az egész, de azért az lejön, hogy ez a teremtés Jézus lényege szerint való. Ő sem adhat mást, csak mi lényege. De ez a lényeg a szeretet. Mi következik ebből? Igen, az. Bármennyire is meglepő, a világ eredetileg szeretetből lett teremtve. Jézusi értelemben. Más is veszett Mohácsnál, de több aligha. Az édenkerti kiebrudalásnak, legyen konkrét vagy átvitt, ez a szeretetkapcsolat látta kárát.

És mégis milyen gondolat érkezik meg hajnalok hajnalán, ami aztán karácsonyi hírlevél lesz, minden kockázatával? Nos. Van egy rész a Példabeszédek könyvében, amit régóta hordozgatok, rendkívül furcsa, a bölcsesség hangjaként jelenik meg, de mintha Jézus beszélne és ezt mondja:

Az Úr útjának kezdetén alkotott engem, művei előtt réges-régen.  Az ősidőkben formált engem, kezdetben, mielőtt a föld létrejött. Mikor még nem voltak mélységek, megszülettem, mikor még nem voltak tele a források vízzel. Mielőtt a hegyek helyükre kerültek, a halmok létrejötte előtt megszülettem; amikor még nem alkotta meg a földet, a rónákat, még a világ legelső porszemét sem. Ott voltam, amikor megszilárdította az eget, amikor kimérte a látóhatárt a mélység fölött.  Amikor megerősítette odafönt a fellegeket, amikor felbuzogtak a mélység forrásai, amikor határt szabott a tengernek, hogy a víz át ne léphesse partját, amikor kimérte a föld alapjait, én már mellette voltam, mint kedvence, és gyönyörűsége voltam mindennap, színe előtt játszadozva mindenkor. Játszadoztam földje kerekségén, és gyönyörködtem az emberekben. Ezért, fiaim, hallgassatok rám, mert boldogok, akik megőrzik útjaimat! 

Ebből most három tényt ne hagyjunk annyiban:

·        A Fiú az Úr művei előtt érkezik a történetbe, a mindenségre nézve és a földi teremtés előtt, amelynek egyébként nem csak tanúja, hanem részese és célja.

·        A Fiúnak boldog „gyerekkora” van. Játszik, élvezi, szereti.

·        Apjának gyönyörűsége. Már itt, az Ószövetségben.

Az a bizonyos hajnali felismerés az volt, hogy ezt a mondatot a Fiú nyilván korábban is megkapta apjától. Mondjuk a Mindenség teremtése előtt. Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm. Ugyanis, ha az Isten beszél az emberhez, hogy ne beszélne az egyszülött fiához, aki maga jelenti ki, milyen boldog „gyerekkora” volt? Ha ebbe egy kicsit bele tudunk gondolni, talán felvillan, mennyire szerethették egymást, és milyen szeretet munkált a világ teremtésén. Ezt játszottuk el. Mint ahogy abba is érdemes belegondolunk, milyen fájdalom lehetett ennek az apának, amikor ez a fiú a rá bízott világ iránti szeretetből önként vállalta ezt a földi kalandot. Az már nem a boldog játszótér volt. Az már a halálé, amit le kellett győznie.

Te vagy az én szeretett Fiam, benned gyönyörködöm. Azt hiszem, eredetileg ebből a mondatból született meg a teremtés. A világ, amelyben élünk. És ha ezt elhisszük, akkor az a világ is, amely felé tartunk. Apák, akármi történt veletek, akármi történt velünk: ezt a mondatot mondjuk ma és majd minden napon, hogy örökkévalóság legyen belőle, és jövő gyermekeinknek. Nem számít, mi mit kaptunk földi életünkben. Az számít, mit adunk tovább. Ha semmink sincs is, mégis ez a mindenünk, amit adhatunk. Fiainknak és lányainak. Higgyétek el, csodára lesznek képesek.

Jézus, apja újszövetségi égi jelenése és megerősítő szava után azonnal elindult a pusztába, ahol megkísértette a sátán. Amin elbukott Ádám (akinek e kérdésben Évának is nemet kellett volna mondania), ott győzött a Fiú. Ő ugyanis győzni jött. Egy rendkívül furcsa játékban, amelyben a minket üldözőért is imát kell mondanunk, de a szeretet játékszabályait a mennyben írták, nem a földön. Így mindig, amikor mégis észleljük, már a királyságban járunk. Persze ebből is lesz még jobb verzió, de hagyjuk magunkat elámulni azon, ahogy az ideigvalóba betör az örökkévaló…

És még valami. Ez a mondat:

valójában mindannyiunké. Ha elhiszed, a Szerző milyen lélekkel írja az Élet könyvét, bele is kerülsz. Ha meg nem hiszed, hát, miért is akarnál benne lenni, nem igaz?

Szóval, azt hiszem, a Biblia olvasását ezzel a mondattal kellene indítani.

Aki nem hiszi, járjon utána.

UTÓSZÓ

Ha még emlékszel, az elején azt írtam: „Ez volt bennem: lehet, hogy az advent teszi, de mindenképpen végig kell gondolnom. És miközben így tettem, rájöttem, hogy épp azt csinálom, ami a zsoltárban van. Röviden: boldog ember vagyok. Megosztom veled, légy te is az!”

A dolog egyszerű. Így indul az első zsoltár:

„Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem az Úr törvényében gyönyörködik, és az ő törvényéről elmélkedik éjjel-nappal. Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett fa, amely idejében megtermi gyümölcsét, és nem hervad el a lombja. Minden sikerül, amit tesz.” 

Nem ez történt? Felriadtam hajnalban, egy mondaton rágódtam majd a végén lett egy felismerésem. Megértésem szerint. És boldoggá tett? Igen! Újra rájöttem és hálával tölt el, hogy a Végső Megoldás: Az élet. Persze, az az igazság, van hozzá egy út is. De ennek megismeréséhez egy dolog elengedhetetlen.

E kellett olvasnom a Bibliát, elejétől a végéig.

Örömteli, áldott Karácsonyt kívánok minden kedves Magvetőnek és Gondolatkertésznek!

És ha még maradt időd és figyelmed: Somody Imrével a Különvélemény sorozatunkban beszélgettünk arról, hogyan őrizhetjük meg az ünnep értelmét. Ebben segített Byung-Chul Han könyve, a Rítus elvesztése is:

Spotify:

Apple:

SoundCloud: