HIT, REMÉNY ÉS VÉRONTÁS

Nick Cave dalszerzői evangéliuma

Szeretettel köszöntöm a gyülekezetet a Szerző szavaival:

“Ha csak egyetlen üzenetem van, akkor az arról a kérdésről szól, amit minden gyászoló ember feltesz: Esetleg jobb lesz majd valaha?”

Kezdőénekül hallgassuk meg Nick Cave Bad Seeds-el közös könyörgését. Címe: Into My Arms. Az ének így kezdődik: Nem hiszek egy közbeavatkozó Isten létezésében… Ha nincs énekeskönyvünk, kövessük figyelemmel az egyszerű melódiát, a szöveg az ének alatt feliratban kivetül:

A mai igehirdetés Nick Cave HIT, REMÉNY ÉS VÉRONTÁS című dalszerzői evangéliuma 2. fejezetének 38. válaszadásából származik. A Hit, Remény és Vérontás 2. fejezetének 38. feleletében a Németh Róbert-féle fordításban eképpen szól hozzánk a Szerző:

“Az én nézőpontom szerint az isteni jelenlét határozott elutasítása csak árthat a dalszerzés ügyének. Véleményem szerint az ateizmus rossz hatással van a zenére. Egyértelműen hátrányt jelent, hiszen leszűkíti a lehetőségeket, és tagadja a zene alapvetően szent dimenzióját.”

Idáig tart a Szerző szava.

És most imádkozzunk azért, hogy mindenki jól értse a következő gondolatokat.

---

HIRDETÉSEK

Közeleg október 31., a Reformáció (és vele az újragondolás) napja, a Gondolatkertészet 1 éves születésnapja. Induláskor egy évet vállaltam, hogy majd akkor eldöntöm. Eldöntöttem: hajrá előre. Ezért hála és köszönet minden kedves Olvasónak és Hallgatónak! Az évfordulón sorozat formájában elindul egy rendhagyó vállalás, valamint lesz néhány változás is, ami az eddigi tapasztalatokból következik. Mindezt majd megírom még pontosabban is. Azonban:

Élő esemény: Már egy nappal az egy éves születésnap előtt, október 30-án a Magyar Zene Háza felkérésére és vele közösen indul a MAGYAR ALBUMMM! élő beszélgetéssorozat, amely részemről az egykori Lemezjátszó-estek egyfajta organikus folytatása. A Zene Háza Popkulturális Klubkönyvtárában 19h-tól a szerző(k) jelenlétében olyan magyar albumokat hallgatunk bakelitről (vinyl), amelyek megjelenésükkor nagyot szóltak és jelentős hatással voltak-vannak a hazai könnyűzenére és popkulturára. A nyitóalkalmon a Fonográf zseniális Edison albumáról beszélgetek Bródy Jánossal. Részleteket, ha klikkelsz egyet, ITT TALÁLSZ.

Meghívó: Szeptemberben volt vendégem A mesteréséges intelligencia - és a keresztény hit című új könyvével Békefi Bálint filozófus, teológus, programozó mérnök. A podcastot is meg tudod hallgatni, de még inkább szeretettel hívlak a könyv bemutatójára, amelyen Bálinttal beszélgetek a könyvről - és a naponta érkező újabb AI-hírek hatásáról. Az esemény október 18-án este lesz a Kelenföld Montázs Központban. Részleteket IDE KATTINTVA találsz.

Október 13-án este lép fel Nick Cave and the Bad Seeds a Budapest Arénában. Az új lemez és turné címe: The Wild God (Tour). Próbáld meg őt elkapni. Nem véletlenül prédikálok neked róla kezdtettől fogva…

---

Nick Cave.

TESTVÉREIM A FÖLDI SZENVEDÉSBEN,

oly korban élünk itt a földön, amikor az ember úgy beálmosult, hogy kifárasztva önként, éjjel mondott le a szellemi józanság nappal parancsoló gyakorlatáról. Nézzünk csak szét a már kinőtt huszadik századon és pillantsunk az épp magunk mögött hagyott tíz évre. Gyorsuló ütemben mondunk le a józanészről. Nem is csoda, mert apadni nem akaró özönvízszerű áradásban fullasztanak meg az információk, miközben hiperszónikus ütemben kellene észlelünk, megértenünk és cselekvésbe fordítanunk mindazt, ami velünk és körülöttünk történik. Emberileg érthető, ha e terheltségben lemondunk a dolgok megértéséről és hagyjuk, hogy előrágott és előrángatott értelmezésekkel oltsanak minket azok, akiket szűnni nem akaró energiával tölt fel a másokon való uralkodás vágya.

Hasznos ilyenkor olyas valakit látni, aki nem tud uralkodni magán.

Aki dalokat viszont szerez és szuggesztív színpadi előadó. Aki hatodik évtizede hal meg a koncertjein és támad fel újra. Aki e hat évtized alatt a rock legveszélyesebb törő-zúzó öndestruktív frontemberéből egy szelíd, elegáns úriember lett, akinek előadásai mégis mindkét póluson és közöttük is valamiféle transzcendens esemény érzetét keltik, ahol meghatározhatatlan, de mégis megtapasztalt csatornák nyílnak meg addig ritkán tapasztalt lelki regisztereinkben. Mi történik? Ki ez a láthatóan sokat szenvedett, de az utóbbi években váratlanul azt az örömmel együtt közvetítő profetikus alak, akinek dalai és vissza-visszatérő budapesti fellépései fültanúként minket is kiváltanak földi szorongattatásainkból - még ha e fültanúság rövid idejére is?

Előbb elmesélem, kinek látom őt.

Aztán elmondom, mi köze a dalnak a Teremtéshez.

Végül megpróbálom felvázolni, mi dolgunk van mindezzel.

Sok órát töltöttem vele: elolvastam a Hit, remény és vérontás beszélgetős könyvet, amely mintha az alkotás ihletett füveskönyve lenne tele bátor, fontos felismeréssel és pontos megfogalmazással. Megnéztem mellé számos interjút, úgy, ahogy az írva van és a Youtube-on, hogy megnézzem, hogyan viszonyul a valós ember az írásba adott szavaihoz. Passzolnak. Ahogy passzol az egész eddigi énekműhöz is.

Ahogy én látom:

amikor 16 évesen megalapítja első zenekarát Ausztráliában a művészeti iskolában, kezdeti fellépésein már hordozza magában jellegzetes nyughatatlanságát, amely első évtizedeit jellemzi. Olyan, mint egy örökmécses, állandóan világít, kivéve, amikor színpad közelébe kerül, mert akkor lángot fogó fáklya. A tűz állandó, de a fénye változik: a hetvenes években még mintha a belső pokol tüze hajtotta volna, mára az Isten iránti hála és ima fűti. Saját szavai szerint.

Ő az a dalszerző-előadó, aki pályája bármely szakaszában ezt a tüzet lehellte felénk, csak hogy véletlenül se gondoljuk, hogy ez a világ így rendben van. Ugyanakkor legkeményebb korszakában is olyan szívbeli lágyságra volt képes, amelynek ereje nem megkerülhető, mint ahogy a belőle áradó balladisztikus, rusztikus, nyers, véres szövegek forrása sem.

Talán ő áll a világ minden sarkában ismert rock and roll legendák közül legközelebb ahhoz, ahogy egy ószövetségi prófétát elképzelünk. Mint az az ember, aki személyesen Isten szavát kapja s azt közvetíti különös, feltűnést keltő performaszaival, és ez az üzenet az ítélet sújtólegét robbantja ránk szikrázó előadásai során minden egyes alkalommal.

Az utóbbi tíz évben azonban valami megváltozott. Tudjuk mi, tudjuk miért, mert vállaltan beszél róla.

Akkor tudja meg, hogy apja autóbalesetben meghalt, amikor anyja egy rablás után érte ment a fogdába, hogy elhozza. Ez még a punk korszak. Ő maga első házásságának idején lesz apa a kilencvenes évek elején. Első két gyermeke egy hét különbséggel születik, házasságon innen és túl. Még küzd a heroinnal. A kilencvenes évek második felében ismeri meg mai feleségét és lesznek ketten egy család. Aztán négyen, mert megint születik két fiú, ők egy napon belül: ikrek.

2015-ben az egyik ikerfiú leesik egy Brighton melletti sziklafalról és meghal, tizenötévesen. Arthur. 2022-ben meghal a két elsőszülött fiú közül az apa nélkül felnövő. 31 éves. Jethro.

Kedves testvéreim,

ne gondoljuk, hogy egy ember élete életrajzi adatok alapján megsejthető. A személyes lét-élmény végletesen magányos tapsztalat. Nem. Legfeljebb annyit sejthetünk, hogy a férfi, akinek egész életművét egyszerre hatja át a biblikus ikonográfia és a kétely, kimondhatatlan veszteségeket szenvedett. Mint gyerek, élete legnagyobb szükségében marad apa nélkül. Mint apa, két fiát temeti el.

Mégis, a gyászban a belső tűz fényt kapott. És valahogy, csak Isten tudja, hogyan, a hála és a élet öröme jelent meg a szívében. Templomba jár, noha elkeríti magát az intézményes vallástól. Becsületes kételkedő: nem mondja magát kereszténynek, bár sokunknál tisztább hittel él. “A vallás ellenére hiszek Istenben, nem miatta.” - mondja valahol.

Olyan, mintha mindig is ezt a fájdalmat hordozta volna magában, elvégre folyamatosan a veszteség témája körül forogtak a dalok és forgatókönyvek, amelyeket írt. Vagy ekörül forgott, vagy az ellenpontját karcolgatta. Arthur halálával indult el, furcsa mód, a művészi ”helyreállás”, a meglelt feladat:

“Ami a gyászt illeti, hatalmas a nyelvi deficitünk. Megtalálni a nyelvet, ez jelentette a kiutat számomra. Elkezdtem írni és beszélni is erről, hogy megpróbáljam kifejezni, mi is történt. Azt akartam, hogy közös erőfeszítéssel fedezzük fel a nyelvet, amely ezt a megfogalmazhatatlan, mégis nagyon is általános állapotot leírja. Rengeteg gyászoló ember néma, egyedül maradnak a titkos gondolataikkal, bezárva önmagunkba, az egyetlen társaságuk pedig maguk a halottak.”

Ki tehát Nick Cave?

Fájdalmak férfija, beteg lélek ismerője, aki magában viszi fel a színpadra közös fájdalmainkat, kétségeinket, de talán vétkeinket és vágyainkat is. Ott gyújtja meg mindazt, amit mi a mindennapokban elrejtünk, mert az ő tüze olthatatlan és felperzseli a komfortzónánkat. Így élt, és ebbe majdnem belehalt már.

Sorsában hordozza a metafizikai birkózást az Ismeretlennel, azt a “spirituális sóvárgást”, ami folyamatosan fűti belülről. Kezdetben iránytalan, csapkod. Amikor rájön, mit keres és kit talál, megvallja.

Amikor a tékozló fiú elherdálja vagyonát és a disznók vályúja mellett elgondolkozik, kegyelem, hogy fel- és elismerheti: tévelygett. Mert így hazatérhet. Haza: már van hova, ha van kihez. És itt nem az ember számít, nem a ház, hanem az Atya. Ha nem ismerjük fel és nem látjuk be önmagunk zsákutcáit, hogyan is tudnánk a visszautat, és hogyan is tapasztalhatnánk meg a kozmikus atyai ölelés melegét…

Sokan nem térnek vissza, mert alul maradnak ebben a metafizikai küzdelemben: nem vallanak színt. Titok, hogy miért: mert nem akarnak, vagy mert nem tudnak. Nem tér vissza például Janis Joplin, Jim Morrison, Whitney Houston vagy Kurt Cobain. Amit viszont hátrahagynak, megrendítő lenyomatai annak az észrevételnek, hogy ez a világ - ebben a formában - nem a lehetséges világok legjobbika. Vagy lehet mégis, hogy az, csak nem találták meg az átjárót…

Úgy tűnik, Nick Cave olyan tékozló fiú, önsorsrontó rock and roll hős, aki végül megkapja az igazi üzenetet és a lehetőséget, hogy tovább is adja. Amikor padlót ér, és évtizedes tusakodás után elindul fölfelé, az igazmondás becsípődésével lép tovább.

Na és itt álljunk meg: egyáltalán nem evidens, hogy az igazság be tudjon csípődni. Egyszerű oka van: a huszadik század utolsó harmadában az úgynevezett posztmodern filozófia dívott, amely bár számtalan izgalmas szempontot adott - elsősorban a szövegértelmezések területén -, ám végső soron mégiscsak azt állította, hogy nincs olyan. Igazság. Nincs egy igazság, mert ahány ember, annyi nézőpont, és nincs olyan, hogy egyetlen abszolút kijelentés érvényes lehet általánosan és globálisan.

A posztmodern elbizonytalanított minden állítást, és nevetségessé tette azt a kérdést, hogy egy szöveg esetében mire gondolt a Szerző? Mert állítás nem lehetett, csak személyes olvasatok. Próbálj meg egy ilyen szellemi klímában Istenről, mint Végső Alkotóról kijelentést tenni. És próbálj meg rátalálni, ha belül meg is szólít. Vagy próbálj meg egy olyan világ mellett érvelni, amely Isten létezéséből nyeri erkölcsi alapjait. Nehéz abszolút erkölcsi törvényekről beszélni ott, ahol az Abszolútot tagadják.

Nick Cave Isten kohójának évtizedeken át tűzben edzett férfija.

A Mindenható olykor blaszfemikus médiuma. Feltűnik a popkultúra egén és nem engedi, hogy az ember bealudjon a korszellemtől. Pályája elején azért, mert az öndestruktivitás mellett is éreztük, hogy a lázadása jogos, mégha iránya kétséges is. Ma azért, mert lázadása megtalálta valódi irányát és üzenetét: a szeretet, hála és megbocsátás jegyében vállalja az általa vallott igazságot. Sokakat kiakaszt. Sokakat bátorít.

Azt mondja, hogy

“… a zenének megvan az a képessége, hogy áthatoljon azokon a dolgokon, amikkel megtanultuk elviselni ezt a világot - az előítéleteken, az alávetettségeken, a szabályokon és a védekezési módokon, amik összeállnak egyfajta rétegzett szenvedéssé -, és eljusson oda, ami ezek alatt van, ami esszenciális mindannyiunkban, ami tiszta és jó. A szent lényegéhez. Azt hiszem, a zene, minden közül, amit tehetünk, legalábbis művészileg, a nagy indikátor, hogy valami más is történik, valami megmagyarázhatatlan, mivel lehetővé teszi számunkra, hogy megtapasztaljuk a transzcendencia tiszta pillanatait.”

Így ért el a dal eredeti ősértelméhez.

Kedves testvéreim,

aki hétről hétre hallgat, az tudja, mennyire fontosnak tartom a Szentírás első két fejezetét. Mert Mózes első könyvének első két fejezetéből kiderül, hogy Isten eredeti teremtése nem az a világ, amit ma természetesnek mondunk, és az emberi élet végső célja mégiscsak az, hogy ebbe az eredeti teremtettségnek megfelelő állapotába visszakerüljön. Ehhez egy helyreállított kapcsolat kell a Teremtővel, aminek érdekében minden, ami jelzi-e jelenlegi világállapot anomáliáit és betegségeit, üdvös.

A rock and roll sztárok sokszor ilyen médiumok. Erre mutatnak rá. Élet-halál kérdést csinálnak a színpadból, és nekik van igazuk. A színpad legfőbb érteme ez. A szórakoztatás elfedi a fő kérdést. Hogyan győzöd le a halált? Fellépésük tétje a lét - még ha sokszor nincsenek is ezzel tisztában és szemeink előtt égnek el az életüket az önsorsrontásnak adó téves áldozatul. De szerintem nagyon is értjük, miért. Röhrig Géza Nekrológ című versének két sora jut eszembe:

‘francnak égetted a két végén’

‘sötét volt’ hörögte.

Művészek; az igaz közlés felülről jön, és van, amikor csak utólag érkezik meg egy aktus értelme. Vers és dalköltészet is születik így. Jó ideig nem értjük, miért írtuk le. Aztán megjön. A Szerző ír erről is. Milyen furcsa, azt mondja, hogy az emberek úgy gondolják, hogy a Skeleton Tree című lemezét, amely egy évvel Arthur fia halála után jelent meg, a fiú halála után írta. Pedig, mondja, a legtöbb dal már korábban megszületett, mint például az albumot nyitó Jesus Alone, amelyik úgy indul, hogy “leestél az égből a földre az Adur folyóhoz közel”. Döbbenetes, de:

“….annyi minden volt azon a lemezen, ami azt sugallta, hogy mi fog történni. Egyértelműen előre jelzi a jövőt, olyannyira, hogy egy csomó ember nehezen hitte el, hogy majdnem mindegyik dalt Arthur halála előtt írtam.”

A dalt leíró művész azt tapasztalja, hogy “a dal rejtélyes előrelátása egyre nyugtalanítóbb”, és hogy a “a dalok valamilyen módon a jövőről beszélnek.”

Regény és novellaírók is beszámolnak róla, hogy a megírt szöveg olykor mintha kihatna a valóságos viszonyokra. A mi szeretett Szerzőnk ezt dermesztő pontossággal úgy ragadja meg, hogy

“Leírsz egy sort, amely megköveteli a jövőtől, hogy fedje fel a jelentését.”

Előbb a látomásszerű híradás, aztán a valóságosan bekövetkező esemény. Mi ez?

Ez épp a profetikus működés jellemzője.

Kedves testvéreim,

ne legyetek hitetlenek és ne botránkozzatok meg, amikor arról papolok, hogy egy rock and roll hős is mutathat nekünk utat. Miért csodálkoztok? Az alkotás teremtés. Tele van csodával. Ráadásul a szó az eszköze. Mit gondoltok, a Jóisten nem szerette a rock and rollt? Bizonyosan szereti az orgonát, és ahogy a vicc mondja, az Úr Bachot kedveli bár de titokban Mozartot hallgat, ez nagyon így lehet! Mi, akik a Szentírást kutatjuk betűről betűre, időnként mintha vakok lennék. Hát mi áll a 150. zsoltárban?

Dicsérjétek az Urat! Dicsérjétek Istent szentélyében, dicsérjétek a hatalmas égboltozaton! Dicsérjétek hatalmas tetteiért, dicsérjétek nagyságához méltóan! Dicsérjétek kürtzengéssel, dicsérjétek lanttal és hárfával! Dicsérjétek dobbal, körtáncot járva, dicsérjétek citerával és fuvolával! Dicsérjétek csengő cintányérral, dicsérjétek zengő cintányérral! Minden lélek dicsérje az Urat! Dicsérjétek az Urat!

Mit ír a zsoltáros, milyen hangszerelésben dicsérjük az Urat? Nos, kürtzengéssel, lanttal, hárfával, dobbal, citerával, fuvolával, csengő cintányérral, zengő cintányérral. Aligha oldja ezt meg egy orgona. Aligha egy klasszikus zenekari gyakorlatot olvasunk ki a sorokból. Nem beszélve arról, hogy a körtáncot járva szerzői utasítás betartására alkalmatlanok a játszóhelyek. Nem, kedves testvéreim, ezt a sok húron pendülést, cizellált dobolást és többszólamú hangszerelést a mi kultúránkban a könnyűzene adja meg. A 150. zsoltár a full örömzene zsoltára. És ha nem hívjuk be templomainkba - ami a legtisztább megoldás volna -, vajon nem igei kötelességünk-e odamenni, ahol meghalljuk, akárhogy arénázunk is miatta?

Kedves testvéreim és barátaim,

hogyan is gondolhatnánk, hogy egymagunkban képesek vagyunk legyőzni rémálomhozó félelmeinket? Hogyan tudnánk magunkba zárultan feldolgozni mindazt, ami velünk, szeretteinkkel és a világgal történik? Miként tudnánk helyesen viselkedni helytelen elvárások tükörtermeiben? Magunkra hagyottan és elhordozhatatlan terheket cipelve?

De miért is kellene ebben egyedül maradnunk, amikor megfoghatjuk annak a kinyújtott kezét, aki legyőzte a halált és megtart addig is, amíg ez az egész világ számára is egyértelmű lesz?! Miért akarunk élőhalottként zombit játszani, amikor szabadvízumot kapunk az Örökélet Királyságba úgy, hogy itt maradhatunk saját megváltozott mindennapjainkban is egy végre értelmet nyerő személyes életben?

De vajon hogyan hívjuk segítségül, ha nem hiszünk benne? Hogyan higgyünk benne, ha a korszellem kinevet érte, a közélet pedig bemocskolja és hamis képet fest róla? Hogyan higgyünk benne, ha ti, kedves művész testvéreim és barátaim, nem viszitek fel a színpadokra, nem énekelitek meg csengő cintányérral, bongó cintányérral, szaggató gitárriffel, csendet-hasító zongoraszóval? Vagy ahogy Nick Cave a Ghosteen-albumon, arcátlanul, hogy egyből a szférák zenéjét hallod és nem is lép lejjebb.

Mit ír az apostol Pál a Római levélben? Azt írja, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Krisztus beszéde által.

Ha hisszük, mert tapasztaljuk, hogy Krisztus beszéde a valódi életünket adja vissza, amelyben megjön az életerő, az életöröm és már nem áldozat a szeretet, akkor a rock and roll is elnyeri valódi értelmét. E szerint:

a rock and roll a hallva született feltámadás.

Szerzőnk, akire dalszerzés ügyében immár méltán hagyatkozthatunk, azt írja, hogy lehet, hogy “a dalok csatornák, melyeken keresztül valamiféle nagyobb vagy mélyebb értelem jut el ebbe a világba.”

Vagy, ahogy A próféta című Quimby-dalban áll: “Álmodban az Egy vendége vagy, minden hajnal onnan ered.”

Ha ez igaz, megnyitottuk-e magunkban ezeket a csatornákat, legyünk dalszerzők vagy más, hétköznapi foglalkozást űzők? Mert a dalok segítenek felismerni és elismerni saját érzéseinket, kifejezni veszteségeinket, gyászunkat, szomorúságunkat és örömeinket. Megnyitottuk-e, hogy e dalok megszülessenek, és megnyitottuk-e, hogy megtaláljanak?

Jó, de ha most művész vagyok, teheted fel a kérdést, ha alkotó ember vagy, szóval most akkor folyamatosan vátesz-üzemmódban kell élnem és sasolnom a metaüzeneket? Ó, nem, dehogy. Ennél sokkal bátorítóbb a helyzet!

Elég, ha őszinte vagy magaddal.

Miközben Nick Cave-vel beszélgettem; olvastam és hallgattam, egyszer csak azt mondta valahol egy interjúban, hogy ő már csak másodsorban művész. Elsősorban férj és apa. Érted ezt?! Nem kell szétverni az életed és zsenit játszva belehalnod az életbe. A meghalás majd eljön. Előtte azonban van miért és van kiért élned. Nézz körbe. Vagy képzeld el, hogy ha így nézel körbe…

Nem kell megjátszani semmit és senkit. Legfőképpen a közönségnek nem kell megjátszanod magad, mert vagy úgy szeret, ahogy vagy és ahol épp vagy, vagy abból táplálkozol, hogy te úgy is szereted őket, ha nem mindenki szeret vissza. Ilyen a szeretés. Gondolj bele: ha a tékozló fiú apja nem várná magában elveszettnek hitt fiát, nem viselné el a fiú szeretetlenségét saját apja iránt, hogyan ölelhetné át, amikor mégis visszatér?

Ha te mások tekintetében méred önmagad, nem emeltél egy bálványt az igazi Isten helyett?

A rock and roll arcokat néha nehéz elviselnünk. És persze nem mind igaz, ami épp fénylik. De legyünk ne csupán megértők, hanem egyenesen figyelmesek arra, amit csinálnak, mert könnyen lehet, hogy Isten általuk tette színpadra elénk önmagunk vergődését az Atyai szeretettel.

Akiben szól a dal, elhívásra reagál. Erről is hadd idézzem szeretett Szerzőnket, aki maga is egyike a könnyűzene nagy rock and roll arcainak. A kérdés úgy szól, eljátszott-e a gondolattal, hogy csinálhatna valami mást is, mint hogy dalokat ír és előadja azokat? A válasza így hangzik:

“Inkább arról van szó, hogy eljutsz egy pontra, amikor megváltozik az, hogy miért foglalkozol művészettel, miért írsz dalokat. Rájössz, hogy az egészen más célokat is szolgálhat. Rájössz, hogy az a kiszámíthatatlan energia, amivel mindig is rendelkeztél, a megfelelő irányba állítva segíthet más embereken. A zene kihúzhat embereket a bajból, még ha csak pillanatokra is.”

Aztán szellemi értelemben, művészi közegben nagyon bátor és szuverén kijelentést tesz:

“Az énünk racionális nézőpontja természetesen nagyon szép és fontos dolog, ám meglehetősen merev is - onnan nézve úgy tűnhet, hogy a reménynek ezek az apró gesztusai merő hóbortok csupán. Ez pedig elzárhatja az isteni lehetőségének mély gyógyító aspektusát.”

Dalszerző vagy, énekes? A hiteles megszólalást keresed? Nézz mélyen a szívedbe, nyújtsd ki a kezed a végtelenbe…

Emlékeztek, milyen kérdéssel nyitottunk mai találkozásunkat? Nick Cave-t idéztük:

“Ha csak egyetlen üzenetem van, akkor az arról a kérdésről szól, amit minden gyászoló ember feltesz: Esetleg jobb lesz majd valaha?”

Nos, a kérdés nem költői. Ismerjük a Szerző válaszát. Folytatólagosan, ugyanennek a gondolatnak a lendületével felel rá, mely szerint

“A válasz: igen. Megváltozunk. Jobbak leszünk.”

Így legyen.

A záróének előtt jelzem, hogy a jókedvű adakozót szereti az Isten, ami most e bejegyzés továbbküldését, megosztását jelenti egy arra fogékony léleknek:

És szeretettel hívok mindenkit közös Kertészkedésünk következő alkalmára, amikor a gyász és a vigasztalás témakörét gondoljuk újra Szabó T. Anna költővel, akinek e tárgyban jelent meg új, rendkívül személyes kötetete. A podcast-beszélgetést, ha Isten engedi, szerdán lehet meghallgatni, itt, az akkor érkező hírLevélben.

Záróénekül pedig nyitott szívvel hallgassuk meg a Nick Cave and the Bad Seeds már említett Ghosteen albumán található fohászt, a címe: Waiting for you. Az említett dal így kezdődik: Áthajtottunk az éjszakán….