KÉT MAESTRO: FERRARI és BERNSTEIN
A zajos sikerek mögötti kiáltó kérdések
A 2024-es év első hírLevelében a felpörgetett motoroktól és tövig nyomott gázpedáltól lépünk tovább a karmesterig, akinek volt nehézsége saját érzelmi élete levezénylésében. Két híresség, két életrajzi film: Enzo Ferrari és Leonard Bernstein. Egy kérdés köti őket össze: vajon hogyan következik a személyiségből az életmű és törvényszerűen lesz-e boldogtalan, aki zseniális?
Mintha a filmes életrajzi alkotásoknál új trend formálódna, amely nem a teljes életutat kívánja felmutatni, hanem egy sűrű részletben az egészet formáló erőt villantja fel. Ezért elsődlegesen nem a karrier lesz fontos, hanem a személyiség, amit a magánélet felől bemutatni drámaibbnak tűnik, mintha a korszakos zsenit a szakmai tevékenysége felől közelítenénk meg. Itt, a magánéletben talán jobban lekövethető az ember – annak bemutatása azonban kockázatot hordoz az idolra nézve. Az Enzo Ferrari és Leonard Bernstein életrajzi film is (az első a mozikban, az utóbbi a Netflixen) felvállalja ezt a bátor alkotói hozzáállást. A „szennyes” szokatlanul nyílt kiteregetése, az életrajzi mozzanatok sűrítése és rugalmas formálása csalódást fok okozni azoknak, akik játékfilmesített karriertörténetet várnak. Ezt nem kapjuk meg, sőt, nem árt előzetesen képben lenni Ferrari és Bernstein életével, ha pontosan érteni akarjuk, mi történik (milyen kortárs befogadói párhuzam: az előadás értéséhez szükséges előzetes ismeret). Cserébe felsejlik egy belső szellemi alakzat, ami tényeiben talán nem ridegen egzakt, de mégis úgy érezzük: igaz.
Szabálytalan beszámolók következnek, de a Gondolatkertészetben új utakon járunk.
Enzo Ferrari egyike volt azon géniuszoknak, akik az autózásból versenyt, a versenyből üzletet, az üzletből globális cirkuszt hoztak létre. Az egykori versenyző az Alfa Romeoval való évtizedes menedzseri együttműködés után feleségével közös családi vállalkozásban indította el a nevét viselő gyárat, amiből villámgyorsan egy életfilozófia emblematikus szentélye lett. A Ferrari-t Enzo megoldásai és szemlélete emeli a többiek fölé: egyszemélyben vizionárius, üzletember, újító konstruktőr és marketingpápa. Ennyi szakértelmet persze egyszerre nem lehet sokáig felelősen vinni, miközben a felfutáshoz épp egy szenvedélyes megszállott kell: ezért lényegében az ötvenes években a Ferrari a sebesség legsikeresebb startupja. Enzo számára a sebesség a folyamatos kockázatvállalás és határkitolás eszköze: pilótáinak - ahogy az egész formálódó sportág – a veszélyt kínálja. És vele a híres gondolatot:
Akár nyersz, akár meghalsz, halhatatlan leszel.
Az autóversenyzés extrémsport, ám az extremitás épp a sportértéket értelmezi át: a sport maga az egészséges élet ethoszát és az egészséges versenyszellem kialakítását hivatott szolgálni, az extrémsport-teljesítmény azonban nem az életről, hanem a halál határainak megkarcolásáról szól. A felfokozott, a határokat kitoló emberi teljesítmény kockázatát a résztvevő úgy éli meg, hogy győzelemével mintha egy arasznyit elhódítana a halál területéből; és mindenki, aki a halállal vív egy győztes csatát, az örökkévalóságba írja a nevét. Érdemes visszanézni és visszahallgatni a klasszikus Ferrari-pilótákat, mindegyik pontosan tudta, mit vállal. És az nem kevés: 1950 és 1960 között 39 autóversenyző pilóta halt meg balesetben, Ferrari pilóták közül pedig 1955 és 1971 között nyolc. A legtöbb a versenyistállók között.
Michael Mann rendező és Adam Driver főszereplő közös munkája a harmincöt éve eltávozott korszakalkotó legenda életről az élboly elejéről startol: papírforma-szerűen nomen est omen. Mann, Driver, Ferrari. Minden szempontból jól csengő nevek. A történet a benzingőzös férfiasság és a halhatatlanság-hajszolta belső hajtóerő ígéretes elegye, ami azonban mégsem úgy robban be, ahogy talán vártuk. De távolról sem kudarc, csak másképp működik. Mert mit vállalt Mann filmje? Amikor 1957 nyarán néhány hónapra bekapcsolódunk Enzo életébe, ő már ötvennyolc éves. Felkel fiatalabb szeretője mellől, megsimogatja még alvó fia buksiját és beautózik a városba, de elkésik a reggeli asztal mellől, ahol felesége, egyben üzlettársa várja és elvárja, hogy ne késsen, bárkivel is tölti az éjszakát. Aztán kimegy a temetőbe és az akkor már egy éve halott első fia fotójához beszél. Ekkor még nem tudja, hogy az egyik legjobb pilótáját az aznapi tesztelésen veszíti el, miközben körrekordra ösztönzi. Sok, sok halál valóban, és Enzo mintha nem lenne hajlandó nem csupán gyászolni, de megrendülni sem. Nézőként sem ér meglepetésként, hogy tudatos védekezésként él így, ahogy ez szeretőjével való későbbi párbeszédéből kiderül.
Enzo apját és öccsét az 1917-es olaszországi influenzajárvány vitte el, két évvel később majdnem maga is belehalt. A saját és az évszázad húszas éveiben két pilóta barátját érte halálos baleset – innentől kezdve maga sem az a pilóta volt, akit később mindig is keresett: egy Musso, egy Lauda, egy Villeneuve. Mert, ahogy mondta, neki
„Győztesek kellenek! Nem kellenek második és harmadik helyezettek.”
Mann filmje bár összevon időben távolabb eső életrajzi elemeket (például a Fiat-os telefonhívás, a gyár megmentése, a párhuzamos család kiderülése), mégis hiteles erővel vázolja fel egy olyan ember portréját, aki nem tudja levenni a lábát a gázpedálról, sőt, minél több halottja van, annál erősebben nyomja. Bár a filmben csak két nő között osztja meg magát és láthatóan nem csinál belőle lelkiismereti kérdést (ráadásul a valóságban ennél sokkal „nagyvilágibb” volt a helyzet), nyilvánvaló, hogy számára az autók és a fiak jelentették azt a családot, ami számít. Ha innen nézzük, a megható zárójelenettel a rendező talán arra hajlik, hogy ez a „családállítás” sikeres.
A korabeli, országúton zajló versenyek mentén a balesetek után hullák hevernek szerteszét. Látjuk a filmben is. Óhatatlanul elkezd dolgozni bennünk a gondolat, hogy Enzo élete is egy hasonló verseny, ahol bármikor bárkit taccsra tehet az épp felhördülő Ferrari. Hullik a forgács, a nők, a társak, a barátok és a munkatársak. Zsarnoki módon tönkretett emberek által íródik a sikertörténet: Ferrari diktátor, aki a világ tetejére ülteti azt, aki hagyja magát lenyűgözni az álmaitól. Ameddig szüksége van rá. Az igazi Enzo hírhedt manipulátor, kivált pilótái között élezte a versenyt, mert abban hitt, hogy az jobb eredményre sarkallja őket. Ezen felül ugyanakkor azért tett rájuk extra nyomást, mert azt akarta, hogy bizonytalanok legyenek: aki bizonytalan, gyorsabban hajt.
Ferrari világa tagadhatatlanul exkluzív, vonzó és inspiratív. A halhatatlanságra, a sikerre és a győzelemre vonatkozó dogmái azonban olyan valamivel kövezik ki az útját, amit óhatatlanul észlelünk és viszonyulnunk kell hozzá: egy másik ember önfeláldozásával. Nem az az igazi kérdés, hogy ő vagy a hozzá hasonlók miért alkotnak nagyot, az viszonylag egyszerű képlet: erős tehetségük volt abban, amit csináltak, az átlagnál sokkal jobban voltak képesek a saját céljaikra koncentrálni, amelyeket folyamatosan maguk toltak új határok felé. Ebben az üzemben azonban sosincsenek egyedül, mindig van valaki mellettük, akinek támogatásával-munkájával-ötleteivel-pénzével-szeretetével lesz képes arra az eredményre, amiért megőrzi őt a világ az emlékezetében. És ezek az emberek maguktól hoznak olyan áldozatot, ami a legtöbb esetben az ő életüket befolyásolja negatívan. Aztán magukra maradnak, mert az új álom új segítőket kíván, pedig ők az álmodót szeretnék az életükben tudni… Így megy ez.
A Ferrari ma is álom, luxuskivitelben. Ha valaki beül Mann Ferrarijára, némiképp álomtalanított olvasatot lát egy korszakalkotó személyiségről, amely azonban még így földszagúbb megközelítésben is épp elég ösztönző lehet. A mozi tehát nem az a kimondott Hollywoodi álom, bár a luxuskivitel igaz. Drámai pillanatokra azért lett volna még mód. Mondjuk egy életvégi pillantást vetni arra az Enzo Ferrarira, aki kilencven évesen és halálos betegen élete utolsó FORMA 1-es évadát nézi és azt látja, hogy minden egyes futamot megnyer a Prost-Senna felállásban versenyző McLaren-Honda. Minden egyes futamot. Így halt meg az öreg és tudható, hogy rendkívül megviselte a helyzet. Meghalt és eltemették. Aztán a néhány héttel később Olaszországba érkező futamon történt egy kisebb csoda: mindkét Ferrari az élen végzett. Az egész évadban csak ezen az egy futamon volt más csapat a győztes, mint a McLaren. Ha filmen látjuk, értjük: „karmikus” tanítás a sikerről, a győzelemről és a halhatatlanságról, ugyanakkor valamiféle tisztelet kozmikus megnyilvánulása. Boldogvég? Csak ő tudja.
Ami az életvégi visszapillantást illeti: egy bátor snitt erejéig megkaptuk a 20. század klasszikus zenei életének Ferrarija, a Leonard Bernstein életét feldolgozó Maestro című filmben.
LEHET-E RENDEZETT ÉLET MELLETT ZSENIÁLISAT ALKOTNI?
Ezt a kérdést a Gondolatkertészet podcast-hallgatóinak tettem fel szavazásra Spotify-on. A kérdés a Bradley Cooper által rendezett és címszerepelt MAESTRO című életrajzi filmből következett. A Netflix-n látható alkotás bemutatóját karácsony hetére időzítették, és mint kiderült, ebben sokkal inkább az ünnepváró napokkal járó felfokozott izgalom, semmint az ünnep lelkülete játszott szerepet. Cooper szintén hőse életének egy szakaszára koncentrál, bár ez lényegesen hosszabb, mint ahogy a Ferrarinál láthatjuk. A fókusz inkább tematikus: Bernstein furcsa házasságát mutatja be időnként időugrásokkal. A furcsa itt merőben eufemisztikus: a biszexuális karmester házasságot köt Felicia Montealegre színésznővel, családot alapítanak – majd a háromgyerekes családot szétfeszíti a férfi felerősödő szexuális életgyakorlata. Míg Enzo Ferrari turbulens magánélete nem állt ellentétben azzal, hogy annak nem adott nyilvánosságot, Bernstein habitusa teljesen más, ő a sokkal inkább fürdött a nyilvános jelenlétben, jól is kezelte, bár titkolnia neki is volt mit. A Maestro című filmben sok hazai nézője csalódott, elsősorban azok, akik karriertörténetet vártak némi magánélettel. A művész házasságának bemutatása azonban véleményem szerint erős erényeket is mutat.
A világpremier napján Bősze Ádám zenetörténésszel néztük meg a Maestro-t, majd az épp aznap estére eső rádióműsorban – és azt követően a podcastban – beszéltük meg frissen az élményt. A beszélgetést itt lehet meghallgatni:
Apple Podcaston: ITT.
SoundCloudon: ITT.
A Gondolatkertészet hallgatói körében a következő válasz született arra a kérdésre, hogy lehet-e rendezett élet mellett zseniálisat alkotni:
a., nem 37.5 %
b., persze 6.3 %
c., személyiségfüggő 56.3 %
Az eredményt úgy fordítom le, hogy nem valószínű, de nem reménytelen. A két film után azonban felkiáltójelként jelenik meg a kérdés, hogy vajon helyes-e megadni a feltétlen támogatást olyan személyiségeknek, akik utána kifacsarva és eldobva hagynak az útszélen. Az is igaz ugyanakkor, hogy a turbózottan karizmatikus egyéniségek, akikben a jövőformálás erejét látjuk, általában rajongókat keresnek és nem partnereket. A Ferrari és főképp a Bernstein féle zseniknek mindent hajlamosak vagyunk megbocsátani, mint közönség. Ám ha egy Mahler-szimfónia katartikus hatású vezénylése mögött négy ember szenvedése áll, akkor nem látom kevésbé indokoltnak a helyzetre való rákérdezést, mint arra, hogy helyes-e prémet hordani, ha mögötte ott a rókavadászat…?
A választ nem tudom. Épp csak feltette a kérdést ez a két film. De ha neked van véleményed, kérlek írd meg a kommentben! A kérdés talán így pontosabb: Helyes-e a művészet vagy az alkotás oltárán feláldozni a személyes boldogságot? A sajátot? A másokét?