MINDEN ÚT RÓMÁBA VEZET. DE MI VEZET KI BELŐLE?
filmLevél: Gladiátor II., Futni mentem, Mi Vagyunk Azariah és itt az ÚJRANÉZŐ: RÓMAI VAKÁCIÓ! is.
A népfelség újat gondolt: szerintem fontos észben tartanunk, hogyan borult fel az elnökválasztási papírforma Romániában a múlt hétvégi első forduló és a hétvégi választás után; hogyan lett a futnak mégből befutó? A
közelről követi, javaslom.Ám összekacsint a film és a valóság. Csak nézünk, mint a moziban, hogyan üzen az ókor a jelennek.
EZ ITT A REKLAMA HELYE:
Mindenekelőtt azért jelzem, hogy
két hét alatt négy mozis vetítés előtt összesen 86 perc reklámot kellett megnéznem.
És még csak nem is az a kérdés, hogy mennyire jó ötlet WC-tisztítót propagálni, miközben popcornnal a szánkban bámuljuk a szélesvásznat.
Az sem kérdés, hogy a karácsonyi filmdömping idei “alkotásai” már az előzeteseikkel is jelentős pusztítást végeznek az ünnep jelentését és jelentőségét illetően. Nem, a kérdés most csak annyi, hogy
miféle öngyilkos küldetést hajtanak végre a moziüzemeltetők?
Egy átlagnéző egy átlagos multiplex-jegy és egy közepes kiszerelésű mozis desszert megvásárlásával már többet költött egy átlagos filmes streaming-előfizetésnél. Amellyel egy egész család korlátlan havi filmnézését megvette úgy, hogy NEM néz reklámot.
A mozijeggyel és a hozzá kapcsolódó élménnyel tudomásul vesszük, hogy nézünk reklámot, bár valójában nem a reklámot fogadjuk el vele, hanem az ELŐZETESEK vetítés előtti jelenlétét.
(Kérés: amikor besorolás szerint 12 év felettiek számára csak nagykorú felügyelete mellett ajánlott a vetítés megtekintése, akkor a film előtti reklám-blokkban NE vetítsünk 16-os korhatárra besorolt előzeteseket, mert többnyire horrorisztikus. Olykor szó szerint is).
A 20 perc feletti reklámblokkok az amúgy egyre hosszabb átlagos vetítési időt is jelentősen meghosszabbítják. A Gladiátor II. például így lett 2 óra 28 percből (ha a végefőcím lefutása nálad is a rítus része) 2 óra 50.
Amikor a Mozi épp választ akar adni a házimozi Netflix és társai által okozott kihívására, akkor nem tűnik értelmes húzásnak a mozizás azon elemeinek felerősítése, amit a néző dedikáltan nem szeret. A hosszú reklámblokk pont ilyen.
Nem beszélve arról, hogy mire elkezdődik a film, a pattogatott kukorica vagy elfogy, vagy kihűl.
Szóval ne kukoricázzatok velünk, nézőkkel, mert így még inkább megvárjuk majd, amíg a filmet felveszi valamelyik előfizetett streamer. Mögötted böfögő, folyamatosan dumáló nézőtársak és idegesítően hosszú (és ömagában is romboló) reklámblokkok nélkül.
És most vége a reklamának, ugorjunk a főcímre:
Gondolatkertészet - pop, kultúra, újragondolás.
Műfaja: kulturális kommentár.
Főszerepben: ebben a hírLevélben arra szeretnék reflektálni, hogy
hol ér egybe a Gladiátor II. a közéleti valósággal
mozifilm-e a Futni mentem című romantikus vígjáték
mi vagyunk-e Azariah
és megkopott vagy időtálló a Római Vakáció?
Egyúttal igazolódik a mondás, mely szerint minden út Rómába vezet: Rómából indulunk és Rómába érünk. Eltelik közötte ezernyolcszáz év, miközben a város kicsit, a politika pedig semmit sem változik.
Mert ami összeköti ezeket a filmeket, az így vagy úgy, de: politika.
Sok olyan kritikát olvashatsz, amelyek szerint Ridley Scott Gladiátor II. című mozija nem ér fel a rendező Gladiátor című, negyedszázaddal korábbi és immár ikonikus alkotásához.
Én másképp látom. Egy leküzdendő akadályunk azért valóban akad:
A Gladiátor II. legnagyobb ellenfele maga a Gladiátor.
A folytatás ugyanis nem ott kezd el vérezni, hogy gyenge volna, hanem azon, hogy rájátszik az előképére és ezzel többet veszít, mint nyer.
Első látásra.
Mert a dramaturgiai megoldások jó része valójában a második látás, hiszen már a klasszikussá vált elsőt is pont ezek a megoldások mozgatták oly hatásosan. A kiismerhető hatásvadászat (fordulatok és megoldások, szerepek és harci játékok) azonosságai azonban azt a célt is szolgálják, hogy megtévesszenek: ugyanis ezek közül az egyik a film felétől radikálisan eltér az előzményben látott menetrendtől és váratlan fordulatokat hoz. Mégsem úgy éljük meg, hogy a folytatás erős. Miért?
Mert ha láttad az első részt negyedszázaddal korábban, akkor ösztönösen viszonyítasz.
Emlékszem, amikor először láttam a Gladiátort moziban 2000 nyarán, mély lenyűgözöttség és felszabadító megkönnyebbülés lett úrrá rajtam. Katartikus élmény volt. A kilencvenes években lett alapjaiban is érezhető a feminizmus és más társadalmi mozgalmak hatása a filmvásznon, ami erőteljesen elkezdte formálni a filmekben látható férfi és női karaktereket. A folyamat máig tart. Ehhez a jelenséghez egyébként Ridley Scott is elég sokat tett hozzá az Alien - Nyolcadik utas a halál, majd a Thelma és Louise című filmjeivel (1979, 1991).
A Gladiátorral akkor úgy éreztem, hogy a Mozi visszakapta a Férfihőst.
A második felvonástól is ezt vártam újra, megerősítve az eredeti küldetést. De mást kaptam. Illetve: másképp kaptam meg.
A befogadói akadály leküzdésére jó megoldás, hogy újranézzük a másodikat.
Mert így már értékelhetjük a folytatás erényeit is, nem csak elsőre vélt hiányait. Amikor az ezredfordulón először láttuk Maximus történetét, már a nyitójelenetben egy felnőtt, érett férfit kapunk, aki katona és vezér. Kapásból hiszünk benne, még mielőtt a stroboszkóp villanófényében legyőzné a germán barbárokat. Még az ütközet előtt elhangzik a harci “Erő és Erény!” kiáltás, amelynek súlyt ad katonái Maximus iránti tisztelete. A harc előtt mi nézők is úgy érezzük, hogy az egész légió tűzbe menne érte.
A Gladiátor II-ben mire ehhez a kiáltáshoz érünk ugyanezzel a jelentéssel és hatással, a film záróütközetének kezdetén vagyunk. A két film két hőse tehát más utat jár be; Maximus érett vezérként lesz hősi áldozat, Hanno-nak fel kell nőnie a feladathoz. Fell kell nőnie Maximus példájához.
Miközben a mentorát alakító Denzel Washington majdnem ellopja a showt.
Ám a Gladiátor II., miközben tehát egy másik érzelmi utat jár be, a maga nemében szinten erős opus. Újranéztem, hogy az összehasonlítás terhétől mentesen is lássam. Megérte. Élesebb lett a történet is, ami így erősen ránk kacsintott egy nyugtalanító pillantással.
Ridley Scott ugyanis minden kosztümmel együtt nyílt üzenetet küld: a politika sötét erői és az eszmény képviselőinek kiéleződő küzdelme választás elé állít mindenkit. A tét a már rothadó birodalom megújulása, visszatérés az azt létrehozó eszményekhez.
A Gladiátor II. premierjét közvetlenül az amerikai elnökválasztás utánra időzítették.
A Krisztus utáni 200-as évek elején járunk: Marcus Aurelius (az első filmben látott halála) és fia, Commodus megyilkolása után az anarchia időszaka kezdődik, amelyből Septimius Severus és utódai kerülnek ki győztesen. Az ő fia, Caracalla, majd annak társcsászára, Geta idején indul a történet, amely radikálisan egyberánt ugyan néhány több éven át zajló folyamatot, de tény, hogy az antagonista szerepe a dramaturgiai szabadság jegyében összesűríthető az elénk tárt fordulatokban. Így élesebben kirajzolódik, hogy
a világ újabb és újabb területeit meghódító, ám erkölcstelen uralkodók idején a birodalom épp akkor kezd el hanyatlani, amikor terjeszkedik. Mi történik a hatalommal?
Hanno, akiről persze kiderül, hogy nemesi vér, az apja szerepébe kell belenőjön. Gladiátorságának idején mentora a benne dúló dühre épít. A haragra, amelytől sikeres, mint harcos, de amelytől meg kell szabadulnia, hogy apja örökébe lépjen.
Ezzel ellentétben az antagonista a politikai térfélen gyorsan emelkedő sötét ló. Ő is egyfajta táltos, aki jól ismeri a politikai szabályrendszert, kihasználja és egyre nagyobb befolyással bír. Tetteiben ő is belsőégésű motorjára támaszkodik, amelyet jó ideig leplezni tud. Csak utalásokból következtethetünk arra, hogy korábban a császár környezetének tagja lehetett. Felkészült, karizmatikus és legfőképp: világos cél vezérli. A csúcs felé.
Őt azonban nem csupán a fájdalom és düh hajtja, hanem egy orvosolhatatlan sértettség által tüzelt revans.
Izgalmas az ezt feltáró párbeszéd, ugyanis ez a revans egy megbélyegzett, ám kivételezett és Marcus Aureliushoz közel álló ember profilját sejteti. Ha úgy tetszik, az egykori anti-Maximust.
A hatalom megragadásának képessége adottság és tehetség. A népfelség pedig ráérez és gyorsan felemel valaki mást, ha az elittől már nem remélheti önnön megváltását.
A film vége egy történelmileg sosem létezett helyzetet exponál, de nekünk nem is a történelmi hitelességgel, hanem az üzenete érvényességével van dolgunk.
Róma, a birodalom sem egy nap alatt állt fel, ám barbár vezetőkkel rövid úton lerombolható.
Ki ragadja meg végül a hatalmat? Az, aki meg tud bocsájtani, vagy az, aki nem is akar?
Vajon társul az új erőhöz a régi erény is?
Van egy-két közéletileg is értelmezhető beszólás a Futni mentem című új magyar romantikus moziban, amely a képen látható színész sztárcsapattal vett gyors startot a vetítőkben. Tíz nap alatt le is futott 100.000 hazai mozinézőnél: nagy szám!
És örüljünk, jó.
Ami azt jelenti, hogy a történet eredeti cseh változatának hazai adaptációja építően szórakoztató lett. Alpáriság nélkül, cserébe viccesen és lélekkel karcolgat realista helyzeteket. Az elhunyt apa iránti gesztusként az özvegy összerántja három lányát egy családi maratonra, akik magukra rántják a saját életüket is ebbe a nehezen összeálló, ám annál nagyobbat gyógyító futásba.
Családterápia. Szeretetsprintek váltva, hosszútávon.
A filmet nem szükséges elemezni, ugyanis nincs nagyon mit: szakemberek írták meg, szakemberek játszották el és szakemberek tették össze. Mindannyian bizonyított, tehetséges emberek. Persze nem az örökkévalóságnak dolgoztak vele. Ám legyen ez a magyar könnyűfilmgyártás alaptónusa, a hazai tucatfilm értékegysége!
Ismét mondom, örüljünk!
És próbáljuk az üröm típusú szennyeződést a helyén kezelni.
Az üröm a beszólások filmen kívüli, de a filmet érintő felnagyulása.
Jelesül: a rendszerváltás utáni magyar filmgyártás -nézőszámban mért- legsikeresebb rendezője, Herendi Gábor nem kapott erre, és még más filmterveire sem támogatást a Nemzeti Filmalaptól.
A film kommunikációjában erre való rájátszás erős protest hangulatot is ad a bemutatónak, noha nem láttam publikus számot arról, mekkora büdzséből dolgoztak végül, miközben nyilván jelentős előnyök származnak az RTL-el való együttműködésből. Ha már a fél falu benne van.
Mindez egyrészt fanyar mellékízt kever bele, másrészt kisarkít egy kérdést.
Milyen filmeket támogasson az állam?
Az elve érdekel, nem a gyakorlata (ami szintén nem mindegy, természetesen).
Mert a Futni mentem ugyan mozi, de valójában ezzel a kategóriával szórja tele magát a Netflix. És a Netflix az új TV-film. Kiállításra, nagyságrendre. A magyar filmgyártás, pontosabban a magyarfilm-gyártás alapgondja pedig az, hogy egy átlagosan normális költségvetésű film sem hozza be az árát. Még egy sikeres vetítőtermi kampány után sem. Egyszerűen nem jön ki a matek.
Gazdasági megtérülésben értők szerint 500.000 eladott jegy után lehet elkezdeni gondolkodni ott, ahol alacsonyan maradt a gyártási költség. Az alacsonyság relatív, de hasznos. A tévés, külföldi és streamforgalmazásba való bekerüléssel szerencsés esetben játékban lehet maradni.
Vagy lehet odafordulni az államhoz, hogy a jelentős összegű költségvetést legyen kedves jelentős mértékben megadni. Lehetőleg egészében. Ám ekkor a kulturális elosztórendszerben feljön a kérdés: milyen filmterveket támogasson az állam?
És mert az Állam egyre idősebb és morcosabb bácsi, egyre rögeszmésebb döntéseket hoz. Szenilitásában elfelejti, hogy mi tesz jót egy alkotásnak és mi nem.
A művészi szervilizmus kevesebb nézőt hoz be, mint a kritikus tömeg.
A Vajna-érát követő utóbbi években - bár születnek értékes alkotások -, inkább az államtól független szcéna csakazértis filmcsinálása mutatott fel hatásos és látványosan sikeres produktumokat. A lehetőség megvonása a kreativitásba menekíti azt, aki tehetséges. Filmkészítőéknél is.
A Futni mentem ebben a csakazértis, dacos, filmszeretet-szülte gesztusba tartozik, és kifutásában valószínűleg jelentős szimbolikus győzelmet fog aratni a vagy ötvenszeres költségvetésű, grandiózus - márciusban bemutatott - kurzusfilmmel szemben.
A független film ugyanis igazi most vagy sohát játszik, míg a kurzusfilm most és mindörökkét.
Ez a két ars poetika azonban csak a politikában jelent ellentétet, valójában két érvényes esztétikai programról van szó. Létjoga mindkettőnek van. Csakhogy az előző az ittre és a mostra reflektál, amiben a kritikai elem hiánya felér az művészi önkasztrációval.
A kurzusfilm pedig, mint az állam (megválasztott többség, irányadó értékrend) által támogatott alkotás szintén érvényes megfontolás alapján létezik. Az állami kultúrafinanszírozásban az államnak legyenek is szempontjai. Igaz, kötelességei is vannak a szcéna egészének iparági működtetésére nézve. Ezek a szempontok ugyanakkor nem csak a kiemelt költségvetésű filmeket, hanem a közép- és kisebb nagyságrendű filmes támogatások döntéseit is áthathatják. És ami áthathat, az át is hat. Hiába nem egészséges egy értékrendszert kizárólagosan, mereven működtetni művészi támogatások esetében.
A teoretikus dilemma azonban így szól: van-e olyan szempontrendszer, amelyben bármilyen szakmai érdem vagy teljesítmény rendszeres állami költségvetési forráshoz juttathat bármilyen alkotót? (Tudom, hogy a gyakorlat felől másképp hangzik a kérdés, de az újragondolás első köre mindig elvi kell legyen…)
Indokolt kérdések merülnek fel. Például:
jelentsen-e automatikus állami támogatást jelentős presztízsű filmfesztiválon győztes alkotó következő pályázata?
jelentsen-e állami forrásokra nézve automatizmust, ha egy rendező filmje jelentős közönségsikert arat magyar mozikban?
ha az állam reprezentatív filmtervekhez kiemelt költségvetést biztosít, az alsóbb kategóriájú költségvetések esetében lehet-e normatív támogatási mechanizmust működtetni?
Ez csak három kérdés, de az átgondolnivaló számos. Az is fájó, hogy a döntéshozatalban sejtehetően legalább annyi a személyi megfontolás, mint a szakmai szempont. És talán az is kitűnik, hogy a “sikeres rendező nem kapott a filmterveire pénzt” kommunikáció teoretikusan nem evidens.
Gyakorlatilag azért még egészségtelen.
Ám ebben az esetben épp Herendi Gábor bizonyítja be, hogy dolgozni; filmet készíteni az államra várástól függetlenül is lehet. És elnézve az utóbbi időben állami támogatás nélkül létrejövő alkotások listáját, ezzel a néző jár jól.
A kényszerpálya épp vigaszágnak tűnik.
A vállalt függetlenség jellemzi a legsikeresebb magyar könnyűzenei előadóról készült, csütörtök óta látható alkotást is.
A filmet első hétvégéjén 30.370 néző látta.
A Mi Vagyunk Azariah című zenés magyar film létrejöttében sem találunk tehát állami forrást. Ebben az értelemben példaérték: az alkotók Lévai Balázs producer és Mazzag Izabella vezetésével nagyobb alkotói szabadságot nyertek vele, amire szükség is volt.
Az utóbbi évtized talán legerősebben felfénylő, a könnyűzenén messze túlmutató kulturális jelenségét próbálták valahogy megragadni.
Baukó Attila aka Paul Street aka Azariah ritka erejű sikerét.
A fikciós elemekkel felturbózott dokumentumfilm műfaji zavara és egyedi hangú megfejtése logikus következménye a főhős megismételhetetlen, jelenség-szintű felizzásának. Három májusi koncert a Puskás Arénában, nagyhatású, tudatos közéleti megszólalások és az őt körbevevő rajongói őrület - megannyi izgalmas téma.
A stáb egy éven át követte Baukót, nagyjából a stadionkoncert meghirdetésétől annak megvalósulásáig.
Lévai Balázs missziószerűen fordítja át a zenét filmre, könyvre vagy színházra. Mazzag Izabelláé az egyik legizgalmasabb egyéni hang a fiatal filmes generációban. Az Azariah-jelenség maga is rejtély. Alkotói együttállásuk virtuóz kortárs művészeti kísérletben szikrázik fel; szórakoztató szélmalomharcban a megfoghatatlan lekottázásáért.
Ha szigorúan nézzük, a vállalás eredeti célját tekintve kudarc. Az Azariah-jelenség nem nyert felfejtést se így, se úgy. Ezt azokban a - sajnos ritka - részeknél sajnálhatjuk igazán, amelyekben a főhős maga szenvedélyesen mesél saját működéséről.
A dokumentumfilmséget se almásitamási értelemben vegyük. Ez egy film, ami dokumentál valamit vagy valakit, de nem tár fel jobban az eddig ismert kísérletekhez képest. Vagy, mondjuk így, számomra nem. A rajongók számára lehet, nekik nagy örömet okozott már Baukó látása is. Tudom, mellettem ültek és énekeltek a moziban.
Szólni kell a függetlenség másik oldaláról is. Ami mentes az államtól, nem mentes az Azariah Inc.-től. A Supermanagement tagjai, Azariah menedzsmentje koproduceri kredittel van feltűntetve, nem feltételezem tehát, hogy egy ilyen vállalásban bármi megjelenhetne, ami az imázs és az üzlet ellen hathat. Ilyen józan megfontolásnak tűnik az is, hogy ami zene megjelenik Azariahtól, az szelidítve, szélesebb bázist célozva, kreatív akusztik-klipként kerül elénk (LL. Junior for Prezident!). És azért kérdésként áll a levegőben, miért nem vet a film egy bátrabb pillantást a trapper oldalra. Take a walk on the wild side.
A komolyan vehető lényfeltárás tehát elmarad.
És komolyan veendő feladat maradt.
Kapunk azonban helyette mást, és ha jól állunk hozzá, nyerünk vele.
Mert cserébe a filmes csapatot elragadta a játék heve, olykor el is kell engedjük az értést, mint reflexet, elvégre kortárs, érted!? (nem, nem értem, de a végére azért lehet egy megfejtés). Ugyanakkor fegyelmezett, profin vezetett, bizonyos pillanataiban elképesztően friss játékról van szó, amely tele van finom gegekkel, reflektákkal és pazar inszínuációkkal (Egy életem-fazonok hekkje, “Oktatásellenesek” óriásplakátok háttere, remek!).
A Beatlesnek is megvolt a maga Sárga tengeralattjárója. Azariahnak most meglett a Sárga tudatalattjárója. Lehet sárga irigykedni, de jobban járunk, ha beszállunk a játékba.
Akárhonnét nézzük, újabb üde Színfolt.
Minden út Rómába vezet.
A Gladiátor II véres és intrikus kulisszája majdnem kétezer évvel később egy maradandó románc emlékezetes hátterévé válik. A Colosseum egy régi kor mementója, lenyűgöző díszlet egy édes városbujócskához.
A protokoll kötöttségei elől menekülő, majd egy idegen férfi mögé nyeregbe pattanó Vespa-szűz mégis egy új hatalom felemelkedésének egyik első képviselője. Az Audrey Hepburn által játszott Anna hercegnő ugyanis az uralkodó-nő, azaz önmaga megtalálásának élményével tér vissza a kaland után kötelezettségeihez. Már lesz saját akarata, és filmes példája nők őt követő nemzedékeinek szolgál bátorításul szerte a világban.
Arról pedig, hogy miért marad örök Róma mellett Gregory Peck és Audrey Hepburn közös vakációja, Tari Annamária pszichoterapeutával beszélünk az Igazából szerelem? podcast-sorozatunk első évadának negyedik epizódjában:
