MONA LISA NYAKLEVESE
Mi a legfontosabb: a művészet vagy az egészséges táplálkozáshoz való jog?
Vasárnap délelőtt a Louvre leghíresebb és a világ leglátogatottabb festménye elé belupenkedett két ökoaktivista, akik hirtelen a Mona Lisa elé pattanva lelocsolták két flakon sütőtöklevessel. Nem azt akarom kisütni belőle, hogy valójában ki a tökkelütött a három nő közül; a két harcias vagy a mindenen mosolygó. Inkább azt a kérdést szeretném megválaszolni, amit a hölgyek kiabáltak bele a világra nyíló kamerákba, mert abból következik, mindez mit jelent valójában. Ám miközben választ kerestem, rátaláltam valami másra is. Szerettem volna megérteni, mi tesz képessé erre egy embert, mi az a belső hajtóerő, ami mozgatja. Nos, aki keres, talál: belefutottam az előzménybe. Megpróbálom összefoglalni és közreadni, mielőtt rátérnék arra, ami – szerintem – a leglényeg.
A téma minden tárgyalt esete látványos videókon megtalálható az interneten. Ebben az írásban azonban két fotó kivételével – szándékosan - semmilyen más elérhetőséget nem találsz hozzájuk.
A kép nem sérült meg. Ahogy nem sérült meg két évvel ezelőtt sem, amikor egy fogyatékkal élő nő ugyancsak a Mona Lisa láttán váratlanul kiugrott kerekesszékéből és tortával kente össze a golyóálló védőüveget. Az idősebb nőről kiderült, hogy fiatal férfi, aki utána rózsaszirmokat szórt szét a teremben, amíg a biztonsági őrök udvariasan ki nem vezették. És nem sérült meg másfél éve Vincent van Gogh Napraforgók című alkotása sem, amelyet két konzerv-paradicsomlevessel locsoltak meg aktivisták, amelynek leve aztán szintén lecsorgott a védőfelületen. De hasonlóképpen ejtették túszul többek között még Vermeer, JMW Turner, McCulloch, Monet és Constable műveit is. Mindegyik akció ökoaktivistákhoz köthető.
De mi köze van a klímaharcnak a művészetekhez?
Az A22 mozgalom egy hatékonyan megszervezett nemzetközi hálózat, amely a civil ellenállás különböző csoportjait köti össze. A hálózat, amely társadalmi, gazdasági és környezetvédelmi témákban lép fel, képes Európa-szerte vagy egy országon belül is összehangolt, komplex tiltakozó akciókat szervezni és végrehajtani. A hálózat része a Just Stop Oil közösség, amely a fosszilis energiahordozók elleni tiltakozásra szakosodott. Ágendájuk szerint a politika hazudik a bolygó valós állapotáról, amely szerintük a vártnál sokkal gyorsabban összeomolhat. Tiltakoznak minden olyan fejlesztés ellen, amelyhez kőolaj vagy földgáz szükséges, vagy maradandó karbon-lábnyomot hagy. Ugyanígy protestálnak ezen energiahordozók kitermelésére adott újabb koncessziók kiadása és bérleti szerződések megkötése ellen. A tiltakozás erőszakmentes de radikális fellépés, amellyel megszállnak olajkutakat, eltorlaszolnak utakat, így akarván nyomást gyakorolni a kormányzatokra például Norvégiában, Dániában és Nagy-Britanniában, de ugyanígy az Egyestült Államokban, Új Zélandon és Kanadában is. Aktivitásuknak azonban ezekkel az eszközökkel nem lett társadalmi nyomatéka. Más eszközök kellettek. Ami olyan hatékony számukra, mint amilyen példa a Freedom Riders polgárjogi mozgalom volt Amerikában, amely 1961-re elérte a faji alapú, feketéket elkülönítő utazási gyakorlat alkotmányellenessé nyilvánítását a belföldi buszjáratokon. Vagy ahogy a kilencvenes években a fogyatékkal élők szorították rá a tömegközlekedés szereplőit az akadálymentesítések bevezetésére. Erős társadalmi nyomásra vágytak: ekkor találták meg a festészet klasszikusait.
Miután 2022 első felére úgy találták, hogy az olajkitermelés szimbolikus helyei ellen vívott akcióik nem jelentek meg elég erősen a nyilvánosságban, a nyárra új eszközhöz nyúltak: az új projektben látogatott múzeumok és kiállítóterek világhírű festményein követnek el szimbolikus rongálást, majd odaragasztják magukat, amihez lehet: falhoz, kerethez. Az akció fő üzenetét felveszik és azonnal kikerül a közösségi médiába. A fenti akciók 2022 nyarán-őszén ennek az új stratégiának a jegyében születtek és már jelentős figyelmet generáltak. Különösképpen Londonban, Hágában, Potsdamban, Manchesterben, Glasgowban.
2023 április végén az ENSZ által ösztönzött, a katari múzeumokat vezető sejk által dotált, és a londoni Demokrácia és Kultúra Alapítvány szervezésében létrejött ART FOR TOMORROW konferencia is napirendre vette a jelenséget az ötcsillagos firenzei Regis Hotelben tartott aktuális összejövetelén. Az egyik panelt az ökovandalizmusnak dedikálták, miközben a másikban arról beszélgettek, milyen szerepet kellene vállalniuk a múzeumoknak és a kulturális színtér más szereplőinek a klímatudatosság kialakításában. A panelen felszólalt az Extinction Rebellion (kb: A kihalás elleni lázadás) aktivista csoport társalapítója is, aki két érvvel védte be a hozzájuk egyébként közeli szálakkal kapcsolódó Just Stop Oil remekművek elleni akció-sorozatát: a művekben nem esett kár, és a közvéleményt sikerült felrázniuk a téma iránti közömbösségéből.
„Nem jó irányba haladunk, emberek. Némi leves a festmények védőüvegén a legkevesebb, amit megtehetnek azért, hogy figyelmet generáljanak és eszméltessenek a problémára”
– reagált ugyanitt Anne Pasternak. Aki a Brooklyn Museum igazgatója. Mindez hat hónappal történik azután, hogy a sorozattámadásokat követően 92 meghatározó nemzetközi gyűjtemény vezetője arról adott ki közös felhívást, hogy az aktivistáknak nincs valós tudásuk a károkozás kockázatáról. Maga a New York Times – amelynek újságírói moderáltak a konferencián – ugyanakkor szintén megértő és támogató hangvételű tudósítást jelentetett meg.
Nem felejtettem el, hogy a Mona Lisát levessel nyakon öntő aktivisták kérdését szeretném megválaszolni, ám előtte vissza kell kanyarodnunk az A22-hez. Ha még emlékszel: ez az a nemzetközi ernyőszervezet, amely összefogja a helyi, de globálisan működő különböző akciócsoportokat.
Az A22 szerint - saját Deklarációja alapján - a régi világ haldoklik, amelyen mi (főleg a Z) az utolsó generáció, amely tehet valamit. Új világot akarnak, új alapokon, egy magasabb értékrend szerint, amelynek a mindent átható humanizmus adja lényegét.
„Azért vagyunk, hogy elmondjuk, az emberiség nem fordult el a szeretettől és az igazságtól, és nem ölelte magához a gonoszt és a halált. A világ, amelyre vágyunk és amelyben élni szeretnénk karnyújtásnyira van, de cselekednünk kell érte… Azért vagyunk, hogy elérjük a változást, amire szükségünk van. Azért vagyunk, hogy rákényszerítsük a kormányokat, végezzenek a karbonkibocsátással. Nem érjük be kevesebbel. Cselekszünk, nem szájalunk. Van hozzá tervünk.”
A fenti küldetéstudat más célok mögé rejtve ismerős történelmi kataklizmákat okozó törekvéseket táplált. A kapcsolat nem véletlen, ami akkor válik egyértelművé, amikor az említett terv kivitelezéséről azt olvassuk, hogy:
„Sok országban és kultúrában mozgósítunk. Csapataink vannak, amelyek projekteket hajtanak végre. A projektek követeléseket támasztanak a kormányokkal szemben. Mindenkit elérünk, aki kezet ad, hogy megteremtsük az új világot. Ha visszautasítanak, tovább bomlasztunk, hétről hétre, ahogy azok tették, akik előttünk küzdöttek az emberi jogokért. Egyenesen a nyilvánossághoz szólunk és nyílt találkozók százain toborzunk. A tömeges polgári engedetlenség mellett kötelezzük el magunkat… A szent jogok megvédése szent kötelességünk. És amíg nem szabad mindenki, senki sem szabad. Csak ekkor lesz igazság.”
A szöveg ugyan az emberi jogok hagyományára hivatkozik, mint ahogy erőszakmentesnek nevezi akcióit, de a hangvétel és a fellépés mégsem azokat a polgárjogi mozgalmakat idézi, amelyek nehéz, de elérhető és konkrétan megfogalmazható szabadságjogokért és célokért küzdöttek, mint például Martin Luther King és mozgalma. Az A22 deklarált víziója elérhetetlen: a világ megjobbítása. Akinek van történelmi emlékezete vagy megfelelő tanulmányai a politikai kommunikáció természetéről, az előtt egyértelmű, hogy az elérhetetlen cél a folyamatos forradalmi változás eszmei alapja, míg a megragadható (vagy annak tűnő) kisebb célok a bázis szélesítésének eszközét jelentik. Az A22 öndefiníciója szerint társadalmi, gazdasági és ökológiai jogokért küzdő szervezet. A képlet ezek alapján úgy néz ki, hogy a klímaharc sikere, mint megjelölt végcél apropót ad az ahhoz szükséges alrendszerek radikális átalakítására, amely az igazság és az egyenlőség nevében történik. Amihez viszont olyan jelentős befolyás kell, ami a politikai hataloméval vetekszik, mégsem szükséges hozzá feltétlenül választást nyerni, első körben elég a hatás. Észszerűnek tűnő cél a világ azonnali összeomlását a karbonsemleges energiára való átállással megelőzni, amely átállás azonban mélyen érinti az élelmezést, a mezőgazdaságot és az energiaipart, amelyek egyenként elégséges morális érvet jelentenek ahhoz, hogy „megfelelő” működtetésükért újragondoljuk az erőforrások elosztását és az ahhoz szükséges új típusú szabadságjogainkat, amelyek érvényesítésével egyúttal megtörténik a hatalom újraelosztása is, akár globális befolyással.
Őszintén szólva meglep és kiábrándító, hogy ide értünk. Ez egy klasszikus politikai-forradalmi stratégia és annak kommunikációs kivetülése.
Ami elhozott bennünket a sütőtökleveshez.
A Mona Lisát vasárnap megrohamozó két nő Riposte Alimentaire „Élelmiszeres ellentámadás” feliratú pólót viselt. Másfelől a következő megnyilvánulást tették:
Mi a legfontosabb? A művészet vagy az egészséges és fenntartható táplálkozáshoz való jog? A mezőgazdaságunk beteg, a gazdák belehalnak a munkába…
Miközben ők levest dobáltak, és miközben én három nappal később e sorokat írom, az európai mezőgazdasági szektoron jelentős ellenállási hullám söpör végig, és még nem látni a megoldást. A szervezkedés Franciaországban kezdődött, ahol a mezőgazdasági szakszervezetek koalíciójának összehangolt megmozdulása keretében jelenleg is ezer feletti traktor vesz részt a forgalomakadályozásban Párizs környékén. Az alapprobléma az, hogy az EU olyan mértékben túlszabályozza a mezőgazdasági folyamatokat, hogy az „most már levegőt sem kap”. A kötelezően előírt és egyre szigorodó földművelési szabályok, a föld 4%-nak évenkénti parlagon hagyása, az Ukrajnából származó termékek beáramlásának megakadályozása, a kiskereskedői nyomás az árcsökkentésre mind egy komplex folyamat részeként valóban nagyon nehéz helyzetbe hozta a termelőket. Az aktivisták szolidaritásával ugyanakkor van egy kis gond.
Azok a gazdák, akik jelenleg a francia utakon traktorokkal torlaszolják el a forgalmat, két dolgot akarnak nagyon: az EU szüntesse meg a „zöld megállapodását”, és töröljék el az úgynevezett ökorendszereket a Közösség agrárpolitikájában:
„Az ökorendszerek – melyeket a 2023-2027-es közös agrárpolitika vezetett be – támogatják olyan módszerek bevezetését, amelyek segítségével a mezőgazdasági termelők minimalizálni tudják gazdálkodási tevékenységük környezetre és éghajlatra gyakorolt kedvezőtlen hatását, és fenntarthatóbb gazdálkodási modellekre tudnak áttérni.”
A gazdák számára ezek jelentik a legkeményebb terheket. Vagyis miközben a Riposte Alimentaire aktivistái látványosan szolidaritanak az épp tüntető francia gazdákkal a fenntartható egészséges élelmezés kampányában, aközben azok épp a „klímakímélő” globális megoldások kivezetésért borítják fel a mindennapokat. A két akció tehát csak első látásra kapcsolódik, másodikra pedig kifejezetten ellentétes álláspontokat jelenít meg. A feszültség csak fokozódik, ha megnézzük, mit képvisel a Riposte Alimentaire:
„mélyreható és kollektív átalakulást célzó művelet, amelynek célja az ökológiai és társadalmi győzelem elérése a Fenntartható Élelmezési Társadalombiztosítás megvalósítása révén.”
Az élelmiszer beemelése a társadalombiztosítás rendszerébe egyfajta alapjogként, valamint az elbírálásához és lehívásához kapcsolt megoldások a bolygó klimatikus vészhelyzetét összekapcsolják mélyreható társadalmi szerkezetátalakítással. A személyenkénti havi 150 euró értékű jó minőségi, megfelelő ökogazdálkodásból származó élelmiszer „fejadag” alapjogként biztosítása a szegényebb társadalmi rétegek politikai mozgósítását célozza meg az igazságosság hívószava alatt. Itt azonban mély ellentét van az ezt az élelmet megtermelők érdekei és a kampányformáció víziói között, hiába hangoztatják, hogy a gazdák megfelelő bevételhez jutnak; ilyen elképzelések mentén az nem reális. Akkor viszont a szolidaritás vagy átgondolatlan, vagy nem valós. Valószínűbb ez utóbbi. Ugyanarra használják a gazdák ügyét, mint a Just Stop Oil a remekműveket: kampányeszköznek. De az élelmiszer, mint klímaféltésből származtatott kampányeszköz már a 2022-es múzeumi akciókban fő elem volt. Az októberi londoni Napraforgók-hadműveletben a Vincent van Gogh képet le konzerv-paradicsomlevesező lányok nagyon hasonló szöveget mondtak fel a kamerának:
„Mi ér többet, a művészet vagy az élet? Magukat jobban aggasztja egy festmény védelme, mint az emberéleté vagy a bolygóé? Több millió éhező család még egy ilyen leveskonzervet sem tud megmelegíteni, mert a hideg és az infláció miatt inkább fűteni akar”.
A Riposte Alimentaire szintén A22-s projekt.
Értsük jól:
a Föld termőképességének megőrzése, a szennyezések visszaszorítása, az éghajlatváltozást gyorsító folyamatok lassítása vagy leállítása, mint ahogy az élelmiszertermelés globális problémájának megoldása és megfelelő elosztásának feladata az emberiség számára kiemelt fontosságú kérdések, ahol minden segítő felvetés és javaslat mérlegelendő és megvalósítandó. Mindenkinek, aki meggyőződésből a helyzet javulásáért tevőlegesen cselekszik vagy érte áldozatot hoz, tisztelet és megbecsülés jár. Azt is érzékeljük, hogy nagyon ketyeg egy óra; hogy civilizációs vagy univerzális, még nem tudjuk. Cselekedni tehát szükséges. Azonban a nemes ügyek mögé bujtatott, sokszor manipulatív szándékokat is fel kell ismernünk. Kivált, ha a felszólításnak eleget téve szeretnénk válaszolni az aktivisták azon kérdésére, hogy
Mi a legfontosabb? A művészet vagy az egészséges, fenntartható táplálkozáshoz való jog?
A Gondolatkertészet ideális hely a kérdés megválaszolására, mert mindkettő az elvetett magból születik: az újragondolás és az élelemmé váló termés is. A két nő épp ezt szeretné: az általuk kikiabált probléma társadalmi szintű újragondolását. Ehhez ültetnek el gondolati magot azzal az üzenettel, amit az akció hevében elég pontatlanul adnak tovább, így magyarul sem teljesen pontos, de azért értjük. Kivált, ha ide idézzük a már említett londoni van Gogh happeningen elhangzott üzenetet is: „Mi ér többet, a művészet vagy az élet? Magukat jobban aggasztja egy festmény védelme, mint az emberéleté vagy a bolygóé?” Íme az ok arra, miért a festmények kerültek célkeresztbe: mert azok társadalmi értékelése annyira túlzó, hogy az „élet”, a „bolygó” és az „egészséges élelem” mellett abszurddá válik az a gazdagság, ami ezek környezetét jellemzi és értékét kifejezi. A múzeumban kiállított művek a gazdagok játékai, a világ károsanyag-kibocsátásának java is a gazdagokat terheli, ezért ha tönkretesszük a játékaikat és szétosztjuk a szegények között, igazságosan járunk el.
A kérdés az európai kultúra legikonikusabb festményének szimbolikus lerontása alatt hangzik el. Az alkotás abból az időből származik, amelyben a szakrális és a művészi nem váltak el egymástól, egyúttal ez utóbbi nem volt leszakítva a mindennapi életről sem. A Mona Lisa-ban semmi sincs a kapitalizmusból, így semmilyen haszonelvűséggel nem vádolható. Eddig úgy éreztük, bár ikonikus volta alig több, mint százéves (ha 1911-es elrablásától számítjuk az iránta tanúsított fokozott figyelmet), művészi értéke ugyanakkor örök. Most azzal szembesülünk, hogy a legmagasabb művészi érték a jövőt átépíteni kívánó generáció szerint nem mérhető az élet, a bolygó és az élelem fontosságához, esetleges károsodása vagy épp megsemmisülése nem jelent az elképzelt jövő értékrendje szerinti akut veszteséget.
A Just Stop Oil korábbi, ehhez hasonló akciói esetében a kép konkrét mivolta valójában nem volt hangsúlyos. Az volt fontos, hogy a nagyértékű, féltett alkotások megtámadása erősítse fel a kampányüzenetet a nyilvánosságban. Az, hogy maga a kép az üzenettel milyen metajelentést tölt be, nem volt szempont. Nyilván hasznos, ha egy 19. századi Turner tájkép a kiválasztott, mert a természet megjelenítése erős kontrasztban van a kitermelés tájsebeivel. Ám ezen kívül a művészeti remekművek puszta eszközzé váltak egy magasabb rendűnek gondolt üzenet közvetítésére.
Mégis, az akciónak van szimbolikus jelentése és hatása. A 7 legfontosabb önmagán (vagyis a kampány célján és üzenetén) túli tanulsága szerintem a következő:
1. A művészet feláldozható a politika céljai mentén. A világ megjobbításához – akár hiszünk ennek politika általi lehetőségében, akár nem – valamilyen hatalom szükséges. A hatalomtechnika mindent a cél megragadása alá rendel. Amikor a Just Stop Oil / A22 vezetése úgy döntött, hogy népszerű múzeumok felbecsülhetetlen eszmei értékű alkotásai jelentik a gyúanyagot, akkor hiába gondolhatták, hogy nem esik kár bennük, a szimbolikus jelentés egyértelművé vált. Ha megéri kockáztatni a nagyobb cél érdekében, akkor az a kérdés marad, hogy hol a művészet helye. Nos, ebben a megközelítésben a politikai cél alárendelt szolgálatában.
2. Az európai kultúra egyik szimbolikus alkotásának szimbolikus elpusztítása az európai kultúra valóságos válságának vészjelzése. Nem a műalkotás egyénekre gyakorolt hatásának kirívó eseteiről van szó, hanem a szimbolikus térben elkövetett tervszerű, rituális sorozatgyilkosságokról, amelyekkel számottevő véleményformáló szimpatizál.
3. A művészet megszűnik igazsághordozó lenni. Az igazságról, a szabadságról és a világ rendjéről a politikai deklarációk hivatottak állást foglalni. Ezek mondják meg, hogyan változtasd meg élted.
4. Az európai / nyugati civilizáció kulturális kapuőrei, akik kulturális örökségünket őrzik és gondozzák, hajlamosak azt feláldozni a klímaharc oltárán. Azok a múzeumigazgatók, kurátorok, alapítványi vezetők, művészettörténészek, rendezők, írók és újságírók, akik megértéssel és támogatóan fordulnak e jelenség felé, alkalmatlanná váltak eredeti szerepük betöltésére. Ők ebben az esetben már egy másik kaput nyitogatnak, amin könnyen betolul a végképp eltörölni barbarizmusa.
5. A művészet és a táplálék hamis szembeállítása a testi alá rendeli a szellemit. A szembeállítás lényege az a hamis feltételezés, hogy a szellemi nem életet formáló és tápláló alapvető létező.
6. Az a politika, amely a művészetet maga alá rendeli, szükségszerűen diktatórikus természetű. A funkcionálisan jól működő művészet hordozza az igazság kimondásának igényét vagy lehetőségét. Az igazság ismeretének, birtoklásának és kimondásának jogát a kizárólagosságra törő hatalom magának akarja fenntartani, így konfliktusba kerül a művészet alaptermészetével. A művészethez való jog ezért nem jelenthet alapjogot, ellentétben a konkrét erőforrásokkal rendelkező és azokat uralható élelemmel.
7. Ha a nyugati kultúra működését nem gondoljuk újra és alakítjuk át, a kapukat betörik a barbárok. Az a kultúra, amely nem nyilvánítja ki értékeit és nem védi meg működését, elveszti létjogosultságát, megerjesztik, elgázolják, összeomlik. Ahogy a klímaharc állításaiban is ott az igazság magja, úgy annak kultúra-kritikájában is.
Fontos idecibálnom Roger Srcuton A Szépről írt esszéjének gondolatait. Eszmefuttatása vége felé a filozófus elmeséli Mozart legszórakoztatóbb műve, a Szöktetés a szerájból rövid történetét, amellyel a szerző az érdek nélküli szerelem, mint erkölcsi eszme egyetemességét és annak szépségét hirdeti nem csupán a történetben, hanem magában a zenében. Majd felemlíti, hogy a darab egy 2004-ben Berlinben színpadra vitt rendezése a török szeráj helyett bordélyházba ültette át a történetet, és miközben halljuk a csodálatos muzsikát, aközben mocskos, véres és aberrált jelenetek zajlanak folyamatosan a színpadon. Miért? Azért, állítja Scruton, mert a kortárs művészek egy része menekül a széptől. És nem csak menekülnek, hanem kifejezetten szándékuk annak megrontása.
„Bárhol, ahol a szép várakozna ránk, ez a megrontó vágy megakadályozza, hogy hatással lehessen ránk, és gondoskodik róla, hogy a szép gyenge hangját elmossák a megszentségtelenítés jelenetei. Hiszen a szép követel tőlünk valamit: arra hív fel bennünket, hogy elutasítsuk önnön narcizmusunkat és tiszteletteljes csodálattal szemléljük a világot… A szépre irányuló szükségletünk nem olyasmi, ami nélkül meglehetünk, és ennek hiányában is teljes embernek érezhetjük magunkat. Ez a szükséglet metafizikai lényegünkből ered, ahogyan mint szabad individuumok keressük helyünket a másokkal megosztott közös világban.”
Scruton arra, hogy mi az oka a széptől való irtózásnak, ezt a választ adja:
„A megszentségtelenítés egyfajta védekezés a szent ellen, kísérlet arra, hogy lerombolják a szent minőségeit. A szent dolgok jelenlétében életünk megítéltetik, és annak érdekében, hogy elmeneküljünk ez elől az ítélet elől, megpróbáljuk elpusztítani azt a dolgot, ami úgy tűnik fel, vádol bennünket.”
A szép megrontása tehát a korszellem törekvése a lelkiismeret felszabadítására. A szent minősége azonban, még ha bele is taposunk, velünk ellentétben örök, így ezt a küzdelmet nehéz kihozni win-winre. Nehéz, de nem lehetetlen. Szeretném ezért azt is jelezni, hogy az említett barbárokat embertársnak látom és tartom, egyben a megoldás egyik lehetséges kulcsának. Véleményem szerint fontos tiszta képet kapnunk arról, ami van – a 7 pont ezt a célt szolgálja -, és ugyanolyan fontos hinnünk a jövőnkben: tudunk győztesen kikerülni ebből a konfrontációból. Ennek eszközeit azonban nem az övék lemásolása nyújtja, épp ellenkezőleg: a megőrzendő kultúránk adja a megfelelő eszközöket a kezünkbe – amennyiben valóban hiszünk benne! Arról, hogy a jelenségre hogyan reagálhat egy zsidó-keresztény gyökerű és identitású kultúra, arról egy másik írásban szólok.
Egyet azért, bátorításként, vegyünk komolyan: dacára annak, ami vasárnap történt, ha hiszünk a saját kultúránk és civilizációnk erejében, akkor szemtanúi leszünk annak is, hogy Mona Lisa mosolya valóban: lefegyverző.
KAPCSOLÓDÓ PODCASTOK
KI DÖNT A JÓÍZLÉSRŐL? Arról, hogy a kortárs művészet és a közönség kapcsolatát mi jellemezte az elmúlt százötven évben, és ha ezen változtatni kellene, mi lehet a megoldás. Babarczy Eszter eszme- és művészettörténésszel beszélgettem:
MIT JELENT EURÓPA? Arról, hogy Európa, mint szellemi entitás mit jelent ma, megvannak-e még a gyökereink, amelyekről egyáltalán van-e közös tudásunk? Somody Imrével beszélgettünk róla Lucian Boia (román történész) A Nyugat hanyatlása című könyve alapján:
SCRUTON: A SZÉPRŐL. A Különvélemény első évadában Somody Imre és Szabados Ádám teológus beszélgetett a neves gondolkodó a szépről írt munkájáról, amelyből fent is idéztem. Éles és tűpontos megállapítások jellemzik, rendkívül izgalmas és hasznos könyv, melynek alapos áttekintését adja a beszélgetés:
Ma van február 2.-a, a GROUNDHOG DAY! Amerikának népünnepély a mormota árnyékával, nekünk egy kedves és kedvenc klasszikus romantikus komédia, amelynek nagy tanításai vannak az életünkről. Az Igazából szerelem? sorozatban Tari Annamária pszichológussal beszélgettünk róla: