SZABADSÁG ÉS STRESSZ
Variációk liberalizmusra, bérgyilkosra és Caravaggiora
A Gondolatkertészet pop, kultúra, újragondolás; van itt három olyan friss megjelenés, ami megfelel a koordinátáknak és becsületes belegondolás esetén meg is izzaszt, mint a nyári nap egyre ultrább sugára…
Az első egy személyes észrevétel egy könnyed és szórakozató új Netflix-szenzációhoz. A második és harmadik már keményebb dió, aminek ugyan ősszel jön el az ideje, ám a gondolkodásnak nincs uborkaszezonja. Kifejezetten működik, ha vízparton heverve az égi felhőjátékot bámulva azon meditálunk, miként gondolhatunk jövőképesen a liberalizmusra, hogy a férfivá válás szükséges határátlépéseiben hol van határ, vagy miért érdemes drámáznunk, felnőtt fejjel kivált.
Ha az a kérdés, mi köti össze a Hit Man - A bérgyilkos, aki nem is volt című filmet, Visky András A test történetei című drámakötetét és Peter Sloterdijk Stressz és szabadság esszéjét, akkor a válasz valahogy így foglalható össze: vannak olyan szerepeink, amelyekben jelentősen megújulhatunk, ha újragondoljuk őket. Persze nem mindegy, hogyan.
Itt van például Gary esete. Gary nagy utat jár be, amin jól szórakozunk. Ő lesz
BÖLCSÉSZBŐL BÉRGYILKOS
Gary Johnson jámbor lélek. Egy New Orleans-i fősulin tanít pszichológiát, és mert ért a kütyükhöz, pénzkereseti kiegészítésként lehallgatási akciókban segít a helyi zsaruknak. Azokra utaznak, akik csali hirdetésekre jelentkezve bérgyilkost fogadnának ügyetlen-bajos dolgaik megoldására. Akkor csapnak le, amikor az álbérgyilkos valódi zsaru megkapja tőlük a pénzt és a megbízást. Sok gyilkosságot előznek meg vele. Ám egy kényszerhelyzetben Gary, a hangtechnikus prof ugrik be a rendőr kolléga helyett. Beugrik – és nagyon jól csinálja. Ahogy a következőt is, meg a következőt is, és kiderül, hogy a szerepjátszásban Gary őstehetség. Még a kollégát is kilökte a szerepből, mert jóval megbízhatóbb. Gary profi lesz.
Aki megmarad embernek. Leginkább akkor, amikor beleszeret egy tűzről pattant megbízóba, aki agresszív és bántalmazó férjét szerette volna eltetetni láb alól. Gary segítségével azonban a lány békés eszközökkel kezd új életet és minden rendben is lenne – ha nem találkoznának újra. Ha nem szeretnének egymásba. Ha nem halna meg a férj. És nem jönne rá az exzsaru kolléga, ki van a háttérben.
Jó sztori, nem?
Nos, az életben is majdnem így történt. Gary Johnson történetét ugyanis az évezred elején írták meg egy újságcikkben, ebből kerekített a rendező Richard Linklater és a főszereplő Glen Powell magával ragadó történetet. Ami legalább annyira lesz némiképp morbid romantikus történet, mint krimi, de hát ezt nem is bánjuk, mert szurkolunk az ifjú párnak.
Ami azért nem lesz mindig egyszerű. A szurkolás. Mert persze szeretnénk, ha összejönnének. Másfelől ehhez mégiscsak át kell lépnünk két olyan hulla fölött, akik így vagy úgy, de nekik köszönhetik, hogy már nem annyira életrevalóak. És persze egyik sem volt jó fej, sőt kifejezetten rosszfejek voltak, meg nyertünk a kivonásukkal egy szimpi párt, aztán két gyereket, és ugye a család az család, de azért mégiscsak két emberélet ára lett a boldogvég.
Ami egy Tarantino-filmben alkotói fejlövés és szinte a film ígérete, az egy krimi vígjátékban azért váratlan és feldolgozandó mellékzönge. Ami erre való alkotói reflexió nélkül azért necces.
Szóval, A Bérgyilkos, aki nem is volt – a bűn rossz magyar címe ellenére – kifejezetten szórakoztató film – mi több: bűnös élvezet.
REND-ŐRSÉGI LEHALLGATÓ: így hangzott a rádióműsorban.
Gary tehát félig fiktív arc, de az nagyon valóságos, ahogy egy férfi különféle szerepek próbálgatásával végül rálel belső kivagyiságára. Sokszor beköszönt a férfilétben egy élethelyzet - jellemzően az első szívszakadás -, ami után rávetjük magunkat valamilyen keményítőre. És menő srácnak lenni sokszor épp a popkultúra ikonjai segítenek. Már akik, már amikor, már ameddig. De ameddig erre rájön az emberfia, addig mímelünk. Humphrey Bogarttól apjainkig bárkit. A Bérgyilkos… épp erre rímel. Úgyhogy Glenn Powell is felkerül a listára szerepjátszós színészkedésével. Egyébként is: némi szerepeink jellemet formálnak, és lényegesen közelebb visznek valós önmagunk felfedezéséhez az élet színpadán.
És máris jobban értjük, miért drámázhat egy férfi.
AZ ÖNMAGUKAT KERESŐK TÁRSASÁGA
a festő Caravaggio személye körül alakul ki az 1600-as évek legelején, római tartózkodása idején. Maga a mester, aki Isten-adta tehetsége, a hitbeli témák ábrázolásának radikálisan új megközelítése és személyisége következményeként egyaránt bejáratos volt a paloták világába és a fény városának sötét sikátoraiba, saját életében is ezt a fény-árnyék kettősséget hordja ki, amit oly plasztikusan vitt vászonra, utat mutatva a jövő festőinek (és egyébként: fotográfusainak, sőt, a szerző szerint rendezőinek és színpadi világosítóinak). Caravaggio Visky András számára válik központi figurává, ő említi új kötetének előszavában a festő körüli “hírhedt gangot, az önmagukat elszántan keresők közösségét.” Közéjük tartozónak vallja magát ő is.
Ami azért lehet hangsúlyos számunkra is, mert a Visky öt drámáját tartalmazó A test történetei-t nem tesszük csak úgy zsebre - dacára annak, hogy a POKET sorozat becses darabjaként jelent meg. Visky világ- és színházlátása azért unikális, mert benne organikusan egybeér a teljes színháztörténet annak egész 20. századi, modernista fejleményeivel, és, nos, a Messiásban való hit. Oly ritkán adatik meg, hogy a hit teljessége felől nézzük a kultúrát, mert gondban vagyunk mindkettővel. A Visky-féle hittapasztalat nem a közéleti kereszténység útján kerül elénk, hanem a csendben születő, de sokat adó művek által. Itthon a legtöbben talán a Kitelepítés című regény írójaként ismerték meg, de mielőtt e hangjában, nézőpontjában és eszközeiben is különleges családregény megjelent volna, a szerző már nemzetközileg ismert és elismert színházi szakember: elsősorban drámaíró és színházi teoretikus. Ám - és ez is nagy ajándék - nem akármilyen teoretikus. Látni tanít. Olyan valaki, aki egy-egy mondatával vezeti vissza a hitről és kultúráról, egy mű lényegéről és szerepéről való gondolkodásunkat azok eredeti értelméhez. Ez a tanári mód, ami megszólal a drámaíró Visky András műveihez írt saját, rövid, mégis oly láttató bevezetőiben. És épp ettől válik e kis kötet nagy lehetőséggé számunkra:
megérteti velünk, mi a színház, mi a kortárs alkotások szerepe és egyedülálló lehetősége, ezeknek mi köze van a hithez és Caravaggionak mi köze van mindehhez.
Kevés színházi szakember vagy kultúrhistorikus tekintené Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatok-ját a modern színházi próbafolyamatok első leírásának - és valóban.
Mert mi a dráma, amelynek olvasásához e kis kötet visszavezet és miért fontos a színház?
“A dráma élete a színpad, de helyesebb, ha azt mondjuk: a játék közös tere. Egy hely, ahol az életünk forog kockán, mert sehol sem szerezhetünk mélyebb tudást önmagunkról, mint éppen a színházban.”
És ehhez képest mi a színház?
“A színház az a hely, vagy pontosabban az a jelen idejű történés, ahol felismerjük a tőlünk különböző másik embert és életben hagyjuk. A színházban örülünk a szelíd különbözőségnek, sőt ünnepeljük azt.
A színházban tudatára ébredünk a gonosz indulatainknak, és szembeszállunk velük. Ember az, aki szelíd. Aki nem, az az ember sem állat, hanem önnön lehetőségeinél felfoghatatlanul reménytelenebb személy: nemember ember. A színház a bennünk levő nemember megragadásának és kiűzésének az eseménye.”
Egy művészeti aktus persze nem vált meg, de rávilágíthat rászorultságunk valóságára.
A művészet maga nem épp ezt az önmaga - sokszor elveszettnek tűnő - jelentését keresi? Nem erre kívánkozunk, valahányszor jegyet veszünk egy arra érdemes előadására, vagy - emeljük a tétet - jeles írástudók könyveiért fizetünk egyre vaskosabb ezreket?
Nagyon őszintén, bántás nélkül és senki tehetségét meg nem kérdőjelezve kérdezem: a modern és legmodernebb művész, mint alkotó és mint mégis médium, hogyan viszonyul ehhez a szerephez és ambícióhoz? Ismeri? Elfelejtette? Tudatosan lép át rajta? Oly sokszor merül fel bennem, hogy a művészet művelői feladták az eredeti küldetést. Ahol a cél nem a siker, hanem a “létezésünk közös átélése”, a lehetőség, hogy a valósággal szembesüljünk, és ez mégis a megváltás szükségét és reménységét munkálja a szívünkben.
Ebben mi is ludasak vagyunk: engedtük. Engedjük. Mint nézők, olvasók, hallgatók.
És talán nem teszünk meg mindent azért, hogy értsük és megértsük a kortárs alkotások szándékát: ami elsőre vad és talán érthetetlen, az nem feltétlenül jelentésnélküli vagy értelmetlen. Talán épp ilyenkor lép be a képbe: a test tapasztalata. Az elsőre vagy teljesen csak az érzékiségében megtapasztalható élmény létremenő valósága.
Ahogy az kortárs művek esetében oly hasznos, mielőtt olvassuk (nézzük, hallgatjuk), kulcsot kapunk hozzá. Ebben az esetben a szerző maga fogja meg a kezünket és vezet a helyünkre, ahonnét az előadást jól szemlélhetjük, szemlesütve vagy tágra nyílt szemekkel. És biztosan nem némán. Mert bár kérdés lehet, hogy miért is olvassunk színműveket, ha maga a színház teljesíti be az írást - amíg a helyünkre kísér és kezünkbe adja kis kötetét, Visky András erre is válasz ad:
“Mert a darabok olvasása teszi legszabadabbá az olvasót.”
Azt már csak én teszem hozzá, amit a szerző a Szentírás olvasásával kapcsolatban gyakran tanácsol: olvassuk hangosan. Ha így teszünk, helyben és azonnal a leírt szöveg testet ölt és egy egyszemélyes színházba kerülünk, amelyben minden szerepet mi játszunk - ezzel is beteljesítve a másik és önmagunk megismerésének teátrális lényegét.
Azt az ontológiai stresszt, amit a létezés maga ró ránk, és amely oly könnyen hívja elő bennünk a nememberünket, így lehet oldani, sőt, esélyt adni a kiűzésére.
Mert ekkor, és csakis ekkor érezhetjük, hogy szabadok vagyunk.
KÖZJÁTÉK:
A Gondolatkertészet blog, podcast és rádióműsor.
A blog/hírLevélre itt iratkozhatsz fel; ebben az esetben heti egy vagy kettő olyan hírlevél érkezik az email címedre, mint például ez is itt. Vagy: amelyekben az ide készülő podcastokat hallhatod:
A blogban (mint ez is) inkább én írok, a podcastokban pedig inkább beszélgetek a területükhöz nagyon értő emberekkel szerintem másokat is foglalkoztató témákról. Egyik állandó beszélgetőpartnerem például Tari Annamária pszichoterapeuta, akivel közösen visszük az Igazából szerelem? avagy a szerelemesfilmek életünk sorozatot. De sokat szoktunk beszélgetni Somody Imrével is, mint ahogy egyedi témák kutatói, ismerői és művelői szerepelnek a beszélgetésekben. Így például Visky András épp a színházról beszélt mélyebben, két részben korábban, amit itt találsz:
KÖZJÁTÉK VÉGE
A szabadság a modern nyugati civilizáció életszervező kulcsfogalma.
Mi nem vagyunk meg nélküle, bár az élet attól még nem áll meg. Kérdés persze, hogy mi az az élet, és milyen az az élet, ami a hiányában is megtörténik. A szabadság az európai kultúrában a létminőségünkkel áll összefüggésben és számtalan oldalról próbáljuk megfejteni.
A szabadság: keresztrejtvény.
Ám ahogy a hittapasztalat és a művészet útjai szétváltak, úgy esett ki a kereszt e szabadságkereső rejtvényfejtés értelmezési tartományából, és azóta a kultúránk a szabadsággal van elfoglalva, amelyet a megélt hiány mozaikjaiból próbálunk kitenni és a vágyképek ragasztóival egyben tartani.
Mert az a szabadság, amelyre tökéletlenségében is támaszkodhatunk, az emberi szívben születik meg és minden, ami nem erre a helyzetre felel, kiáltóan részleges választ képes csak adni számunkra.
Arra, hogy e részlegességet miként hányja-veti az idő és az élethelyzet, jól jelzi a liberalizmus jelentésváltozása. A liberalizmus maga azért fontos számunkra, mert a szabadság a főtémája. Az elmúlt évtizedekben a szabadságról való fogalmunkat leginkább a liberalizmusról alkotott elképzelésünk formálta.
Ha olyan generációhoz tartozunk, amely a kádárizmus elnyomó évtizedeiből a rendszerváltáson keresztül jutott el a demokráciába majd annak (de)formálódásához, akkor könnyen lehet, hogy a liberalizmus hallatán erős dilemmában vagyunk: múltbéli erényei miatt sem elengedni, jelen működése okán sem befogadni nem tudjuk.
A liberalizmus szabadságeszménye világított számunkra, amikor a diktatúrából átmentünk egy plurális berendezkedésbe. Ez az a liberalizmus, amely a politikai szabadság és az ezt biztosító intézményrendszer, a sajtó- és véleményszabadság, a törvényesség, a politikai verseny és váltógazdaság felől értődik. Élni és élni hagyni, ugyanakkor szolidárisan viseltetni a nemzet közösségeinek bármilyen más tagjával. Ha a közösség és az egyén viszonyáról van szó, elvitatkozgatunk. A világra nyitott, de önérdekét nem feladó társadalom - valahogy így szerettük volna.
A liberalizmus azonban, amely a zsarnokság lebontásában élen járt, új célt és hozzá új lebontandó falakat keresett magának, amelyek e korábbi értelmezéssel már nem tarthatók: a szabadság zászlaja alatt inkább annak elvesztését, önfelszámolását vetítik előre, vagy már, sajnos, bizonyítják.
A gyakorlati liberális működés közben megszülte önnön kritikáját, ami itthoni olvasatban az illiberális-elnevezést kapta és a kormányzó politikai agytröszt tematizálta, ami így jellegénél fogva óhatatlanul politikai-hatalomtechnikai jelentéssel és következményekkel jár.
Lehet-e tehát értelmes jelentéstartalmat adni a liberalizmusnak úgy, hogy megőrizzük, ami érdemes, és elvetjük, amit egyébként sem mondanánk annak? Nem a kifejezés mögötti politikai törekvés feltámasztása érdekel, pusztán az, hogy kimenthető-e a “liberalizmus” a narratív viharokból és rendelhető-e mellé egy saját történetéből következő, az értékeit kifejező és szélesebb körben is használható, értelmes jelentés? Ami azt ragadná meg, ami mindig is fontos volt számunkra, és ha kimondjuk ezt a szót, időtállóan ugyanazt az értéket jelenti bármilyen képlékeny történelmi helyzetben?
Van rá egy javaslat, amin szerintem el lehetne gondolkodnunk.
LIBERALIZMUS 2024
Eredetileg arra csodálkozik rá Peter Sloterdijk német filozófus, hogyan lehetséges az, hogy a szuperindividualizáció korában mégis sikerül egységes “politikai nagytesteket” létrehozni. 2011-es előadássorozatának magyarul most kiadott, Stressz és szabadság című könyvecskéjében onnan indul, hogy
“Felfogásom szerint a politikai nagytestek, amelyeket társadalomnak nevezünk, elsődlegesen stresszintegrált erőterekként értelmezendők, pontosabban ezek önmagukat stresszelő, permanensen előreutaló gondrendszerek.
Csak akkor és csak annyiban lehetnek tartósak, ha és amennyiben a napi és az éves témák váltakozásán keresztül sikerül fenntartaniuk a speciális nyugtalanságtónusukat.
Innen nézve a nemzet egy olyan kollektívum, amely sikerrel tartja fent a közös nyugtalanságot.”
Érdemes elismételni:
Innen nézve a nemzet egy olyan kollektívum, amely sikerrel tartja fent a közös nyugtalanságot.
Ez a közös nyugtalanság csak akkor tud megvalósulni, ha valami szinkronizálni képes a fejekben az egyébként széttartó egyéni vagy kisközösségi érdekeket. Ami ezt a szinkronizálást elvégzi, stratégiai fontosságú eszközzé válik a politikai nagytest kiépítésében:
“A médiumok funkciója a stresszintegrált sokszínű társadalmakban abban áll, hogy a kollektívumot mint olyat megidézzék és provokálják, amennyiben napról napra és óráról órára új izgalmi javaslatokat terjesztenek elé - felháborodási javaslatokat, irigykedési javaslatokat, gőgösségi javaslatokat. Ez a kínálat elsősorban a szentimentalitáshoz, a szorongási készséghez és a társadalom tagjainak indiszkréciójához fordul.
A nemzet egy mindennapi népszavazás, de a szavazás nem az alkotmányra vagy a gondok prioritására vonatkozik.”
Azért, hogy egy individualizált társadalomban a közösségi feladatokat működtetni tudják, valóban fontos az egyéni érdeket felülíró kollektív szempont érvényrejutattatása. Ugyanakkor erős kérdéseket vet fel a szabadságról, ha egy társadalomban szó szerint stresszel jár a közös nevező.
(Bár itt csak mellékesen, de azért az idézetek fényében jelzem, hogy a média identitásformáló eszközrendszer! Gondoljunk csak bele, miképp lenne használható az identitásháborúk leváltásában: tűzszünet, fegyverszünet, béke. Ha forradalmat akartok, tegyétek le a fegyvert!)
Sloterdijk szabálytalan gondolkodónak tűnik, lazán grasszál olyan tudományterületek között, amelyek határait talán nagyobb óvatossággal is kezelhetné, de valószínűleg pont ettől lesz friss. Előadássorozatát egyfajta filozófiai bipolaritás jellemzi, amely az egyik pillanatban kristálytiszta, váratlan érveken alapuló, merész és érzékletes, a másik oldalon meg időnként elhomályosul. Az például, ahogy - szintén igen bátran - a szabadság antik és modern értelmét egy-egy ősképhez köti, rendkívül szellemes és izgalmas.
Ám számunkra most az érdekes, amire jut. Előadását a következő javaslattal zárja:
A szabadság ügyét úgy tudjuk a leginkább a védelmünkbe venni, ha a “liberalizmus” kifejezést - amely ma sajnos annyit jelent, hogy az élet a birtoklásvágy máglyáján áll - megpróbáljuk újraértelmezni, és egy újabb szinonimát adni a nagylelkűségre, mégpedig így: a “liberalitás” a zsarnokság minden formája alóli emancipáció iránti szimpátiát jelenti.
José Ortega y Gasset nevezi kora rendszerét hiperdemokráciának, mert “kétlem, hogy akadna még egy korszak a történelemben, amikor a tömeg ily közvetlenül uralkodhatott volna, mint ma.” Mindezt 1930-ban írja a Tömegek lázadásában.
Ám ugyanitt, A miért avatkozik a tömeg mindenbe és miért csak erőszakosan című fejezetben írja, hogy a liberalizmusban jelenik meg a legmagasabb rendű nagylelkűség, mert
“A politikában az együttélésre a legerősebb akaratot a liberális demokrácia tanúsította… Úgy határoz, hogy együtt él az ellenséggel, sőt együtt él a gyenge ellenséggel. Valószínűtlennek látszott, hogy az emberiség ily kitűnő, ily különös, ily elegáns, ily merész, ily természetellenes dolgot elfogadjon. Ezért nem csoda, ha ugyanez az emberiség hamarosan elszánja magát arra, hogy túladjon ezen az elven... Együtt élni az ellenséggel! Az ellenzékkel kormányozni! Nem érthetetlen már ez a finomság?”
E sorok 1930-ban láttak napvilágot!
Azóta majdnem száz év telt el, izgalmas lenne tudni, milyen kifejezést találna a spanyol filozófus arra a jelenségre, ami az online térrel és a közösségi médiával állt elő. Ám most elég, ha Sloterdijk javaslatát mérlegeljük komolyan.
Kiemelés további használatra:
A “liberalitás” a zsarnokság minden formája alóli emancipáció iránti szimpátiát jelenti.
Ha elvesszük az idézőjelet, új közhasználatú fogalom is születhet:
A liberalitás a zsarnokság minden formája alóli emancipáció iránti szimpátiát jelenti.
Ez lehet a megtalált elveszett jelentés.
Azt hiszem, jól játszaná a szerepét.
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM:
KI DÖNT A JÓÍZLÉSRŐL? Abban a kérdésben, hogy vajon a művészek hogyan gondolkodnak saját küldetésükről/tevékenységükről, Babarczy Eszterrel beszélgettem. Ebben egy kortárs művészeti vita hullámverését felhasználva tesz javaslatott arra is, hogyan közeledhet egymáshoz művész és néző - akár a képzőművészet területén (de nem csupán ott). Ez is nagyon inspiráló meglátásokat tartalmazó beszélgetés lett, amit a Gondolatkertészet streaming-felületein lehet meghallgatni (mielőtt ide kerültek a podcastok, ott kezdtem el publikálni őket):