TÖREKEDNI KELL A KUDARCRA
TÖREKEDNI KELL A KUDARCRA
Beszélgetés Visky Andrással
Néhány évvel ezelőtt kollégáimmal indítottunk egy helyszíni, kis közönség előtti beszélgetés-sorozatot, amelyben egy közös hívószóra három különböző szerzőt hívtunk meg, és egy-egy külön alkalommal kérdeztük őket – a hívószó és az életük kapcsolatáról. Ez volt a SORON KÍVÜL, amelynek második évada a #FIÚ hívószavától indulva járta körül a vendégek életét. Visky András akkor elmesélte saját és családja élettörténének fontos pillanatait. Azóta az ország irodalomszerető közönsége tudja: az utóbbi idők egyik legjobb és legfontosabb regénye íródott azokból a történetekből, amelyek-e beszélgetésben már előkerültek. De nem csak a családtörténet miatt vált aktuálissá a beszélgetés: például a Kertész Imre vonatkozásában elmesélt epizódok még érthetőbbé teszik a Kitelepítés helyét a magyar irodalomban. Az akkori beszélgetésből való a következő részlet:
Titulusként neved mellett egyaránt állhatna a teológus, drámaíró, könyvkiadó, költő. Melyiket érzed magadhoz a legközelebb?
– Egyiket sem. Én a létezés szakmában vagyok érdekelt. De épp ezért nem is utasítom vissza ezt a felsorolást, mert ezek a megnevezések tulajdonképpen ugyanazt fedik: a keresésnek és a világban való létezésnek valamilyen formáját. Én egy tanuló ember vagyok; a mindennapjaimat a tanulás határozza meg – a szó legtágabb értelmében.
Melyik az a tevékenység, amelyiket a legkevésbé tudnád elengedni?
– Érdekes, hogy elsőként a teológiát említetted. Holott épp annyira vagyok teológus, amennyire mind azok vagyunk. Én a teológiát az Istennel való beszélgetés mindennapi formájának tekintem, azzal együtt, hogy nem feltétlenül kell, hogy az Isten mindig jelen legyen számunkra. Az Isten mindenhatóságához ugyanis hozzátartozik, hogy időről-időre magára hagyja a világot. Legalábbis nehéz másként értelmezni a történelmet. A hit szempontjából számomra nagyon fontos kifejezés a religio. Ami azt az elhatározást jelenti az ember részéről, hogy a valóságot mindegyre magához vegye. A religio ugyanis azt jelenti: visszakötődöm valamihez, amitől elszakadtam. És azt hiszem, a valóság elrejtőzködése mindennapi tapasztalatunk, hiszen épp a valóságérzékelésünk az, ami leginkább veszélyeknek van kitéve: az álhit veszélyének, az önámításnak, a homályos látásnak.
Ebből a szempontból a gyerekkorod érdekes kérdéseket vet fel. A hit születésedtől fogva természetes közeged. Ugyanakkor a fogság is ugyanilyen természetes adottság volt életednek abban a korai szakaszában, amikor a Duna-delta vidékére kitelepítették a családotokat. Édesapádat ‘58-ban eredetileg huszonkét évre ítélték el, végül Istennek hála hat és fél év múlva szabadult. Abban a néhány évben, amíg őt vártátok, mi az első élményed?
– Mindenképpen az, hogy abban az időben álvalóságban éltünk. Mert a fogság – akár politikai, akár a kapcsolatokban megmutatkozó, vagy valamilyen függőségből eredő – mindig álvalóságot hoz létre. De az ember nem a fogságra teremtetett a világba, hanem a szabadságra. Amiatt, hogy én gyerekként egy álvalóságban fedeztem fel önmagam, nehezen tudom megkülönböztetni a valóságot a fikciótól. A fikció számomra nem más, mint a valóság azon aspektusa, amit félelemből, önvédelemből nem létezőnek tekintünk. Az édesanyánk, ott a kitelepítésben arra nevelt bennünket, hogy a fogság nem a természetes közegünk; az csak egy állapot, amelyből ki fogunk szabadulni. Ez pedig egyet jelentett számomra azzal, hogy várakozom egy istenfigura eljövetelére – az apám eljövetelére –, aki kiemel minket a fogságból, és belehelyez a saját életünk valóságába.
Így történt, amikor megtörtént?
– Nem. Ennél sokkal abszurdabban. A történelem ugyanis az abszurd színház tökéletes formája. Úgy történt, hogy közölték velünk: szabadok vagyunk. De ennek a mondatnak számunkra nem volt értelme, hiszen nem volt hova mennünk. Apám börtönben volt. A család minden tulajdonát elkobozták: se házunk, se semmink nem maradt. Úgyhogy először anyám ott akart maradni, amíg apánk meg nem talál minket. Végül román értelmiségiek segítségével Bukarestbe költöztünk, majd onnan egy kis partiumi faluba apám bátyjához, aki ott volt lelkész.
Édesapádról milyen képet tudtál magadban kialakítani, mielőtt újra találkoztál volna vele?
– Édesanyámtól és a testvéreimtől hallottam történeteket róla. Ők a feladatuknak is tekintették, hogy amennyire lehet felkészítsenek engem arra, hogy az apámmal találkozni fogok. Meg egyáltalán arra, hogy van apám. Hiszen alig múltam egyéves, mikor őt letartóztatták, ezért nekem nem volt visszaidézhető apa-élményem, ami ma is érdekes hiánya a személyiségemnek.
Az első találkozásra emlékszel?
– Nagyon is jól emlékszem. De nehéz elmesélni. Az apám még a börtönben értesült arról, hogy minket kitelepítettek a Duna-csatornához, de azt nem tudta hol keressen minket, amikor kiszabadult, ezért első útja a testvéréhez vezetett, ahol akkor már mi is éltünk. Nyár volt, augusztus vége. Először megállt a ház előtt, és elénekelt egy zsoltárt, amit a börtönben írtak egy zeneszerző barátjával, aztán bejött, és születési sorrendben egyenként fogadott bennünket. Mikor hetedik gyerekként én is beléptem a szobába, a többiek már mind apám mellett álltak. Ő volt középen. Emlékszem, hogy magas és nagyon szép embernek láttam őt. Köszönt nekem. Én is köszöntem. Megkérdezte, hogy én is ehhez a családhoz tartozom-e? Azt feleltem, hogy igen. Majd azt, hogy hívnak? És akkor megmondtam a nevem. Végül azt kérdezte, ismered-e az apádat? Én pedig azt válaszoltam, hogy eddig nem ismertem, de most már ismerem. És akkor már egyikünk sem tudta tovább folytatni. A karjaiba borultam.
Azt érted, hogy miért így tette?
– Ez nem olyan fontos kérdés számomra, mert az ilyen dolgokat úgy sem tudjuk szétszálazni az életünkben. Ő egy inspirációban élt. Az tette lehetővé számára, hogy bátor dolgokat vigyen véghez. Néha meglepő dolgokat. Olyanokat, amelyek megváltoztatták a teret, és megváltoztatták a mondatok jelentését. Később azt mondta nekünk, hogy ha szerencsénk van, és jól alakulnak a dolgok, akkor mi is a börtönben fogunk kikötni. Mert ha hűségesek maradunk, akkor nincs más út. Talán ez járhatott a fejében. Ő nem gondolta azt, hogy a börtönből kiszabadulván itt valami lényegesen megváltozik. És ezt nagyon helyesen és jól gondolta.
A te számodra viszont azért sok minden megváltozott az ő hazatérésével.
– Minden megváltozott. De azt hiszem, az volt az első tanítás, amin nekem keresztül kellett mennem, hogy elfogadjam azt, hogy ő már nem lehet az apám sohasem. Közel nyolcéves voltam már, és a négy és fél évig tartó kitelepítésben a rabtársaimtól tanultam meg az élethez szükséges legalapvetőbb dolgokat.
Tudom, hogy nagyon szoros viszonyod van Kertész Imre Kaddish a meg nem született gyermekért című regényével. Ugyanakkor érdekes, hogy Kertész egész más megközelítésben foglalkozik a léttel és a szabadság keresésével, mint ahogy te beszélsz róla.
– Úgy gondolom, hogy túlzottan szó szerint olvasták, és nem is szerették túlzottan ezt a regényt a kortárs értelmezői. Én ezt a könyvet nem úgy értelmezem, hogy a negációja az élet továbbadásának. Épp ellenkezőleg: arra tesz kísérletet, hogy hogyan lehet egy radikálisan kimondott tagadást átfordítani egy újra kezdett élet lehetőségébe. Arra szólít fel bennünket, hogy jussunk el arra a zéró pontra, ahol nevén nevezzük a dolgokat. Ráadásul tökéletes imaformában van megírva. Az első szava az, hogy nem, és az utolsó szava az, hogy ámen. Ami a nem szónak egy furcsa visszafordítása.
Neked volt olyan folyamat az életedben, amikor el kellett jutnod a nemből az ámenbe?
– Volt. És egy felnőtt embernek lennie is kell. Ha valakinek megörökölt hite van, az nagy kegyelem, ám aki saját mondatokra és a lelke egyedi formájának megtalálására törekszik, annak egyszer szembe kell fordulnia ezzel az örökölt hittel. Mivel csodáltam az apámat, én is sokáig az ő mondatait mondtam. Egész addig működött is, míg a 80-as években minden bizonytalanná nem vált az életünkben. Először akkor, amikor engem elvitt a Securitate. Ez volt az a pillanata az életemnek, amikor felismertem: ha nem jutok el a saját mondataimra az apáméi helyett, akkor árulóvá válok. Engem ez a felismerés tett felnőtté. És amikor elkezdtem az evangéliumot Júdás szempontjából értelmezni, rájöttem arra, hogy egy felnőtt ember számára Júdás a legátélhetőbb figura. Júdás olyan, mint egy igazi reálpolitikus: világos elgondolása van arról, hogy egy Messiásnak mit kellene tennie abban a konkrét történelmi helyzetben. Árulása nem a gyöngeségéből, hanem épp az erejéből következik. Péter tagadása és melléfogásai sokkal látványosabbak, mégsem válik árulóvá. Mégpedig azért nem, mert ő tudatában van a gyöngeségének és a törékenységének. Péter mindig zuhan. De Jézus felé zuhan. Milyen izgalmas, hogy Jézus Péter apostolra építi az egyházat! Ebből számomra az következik, hogy az egyháznak soha nem szabadna erősnek lennie; csak gyengének és törékenynek. A legtöbb, amit az embernek tudnia kell, hogy merrefelé essen. Aki ezt nem tudja, az megerősödik és árulóvá válik. Az világos programok szerint kezd élni, azok pedig nem teljesíthetők. Az én személyes epifániám azt volt, amikor a román titkosszolgálat épületében rájöttem arra, hogy semmi nincsen a kezemben, és még azt a tudást is el kell felejtenem, amit apámtól tanultam. Ez a nem volt a felnőtté válásom egyik fontos lépése. A másik pedig az, amikor elveszítettük a meg nem született gyermekünket.
A gyermeketek elvesztését is ennek a folyamatnak a részeként élted meg?
– Ennek a folyamatnak ez volt a mélypontja. A feleségem már a hatodik hónapban volt a harmadik gyermekünkkel. A két testvér már szinte befogadta őt a családba, beszélgetett vele, amikor kiderült, hogy halott a magzat. Aztán az orvosok megállapították, hogy a feleségem nem fog tudni spontán módon elvetélni, de ők sem akarnak beavatkozni. Tehát nincs menekvés, hiszen ha vérmérgezést kap, akkor a feleségem sem éli túl. Ez megint egy olyan helyzet, amikor egyszerre mindent megértesz. Amikor megtanulod, hogy nem lehet és nem is szabad szépíteni semmit, mert minden nagyon borzalmas és elfogadhatatlan. A legutolsó pillanatban mégis elment a gyermek, és a feleségem életben maradt. Nekem ekkor kellett elhagynom azt az utolsó férfiúi bástyámat is, hogy azt gondolom, meg tudom védeni a feleségemet. Valami hasonlót élhetett át az anyám is, amikor a kitelepítés alatt összeomlott, mert felismerte, hogy nem képes bennünket megvédeni. Ebben a folyamatban azzal a kétellyel kell megküzdenünk, hogy az az Isten, akirehivatkozunk, valóságos-e vagy sem? „Isten számon tartja a verebecskéket” – mondta mindig az anyám. De elfogadhatatlan, hogy miközben mindenkit számon tart, nem mindig ment meg mindenkit. És az ember számára talán az a legelfogadhatatlanabb, amikor a gyerekeket nem menti meg. És jól van így, hogy elfogadhatatlannak tartjuk, mert ezt soha nem is szabad elfogadni. Ugyanakkor együtt kell élnünk azzal a paradoxonnal, hogy el kell tudnunk fogadni az elfogadhatatlant.
Amikor egy érkező lélek mégsem érkezik meg, a számontartás tudata elég a vigasztaláshoz?
– Nem elég. De nem is szabad túl hamar kikívánkozni a sötét veremből. Akkor ott kellett lennünk azzal a gyermekkel. A vigasztalásnál fontosabb, hogy sírni tudjunk a sírókkal. Nem kell és nem is lehet mindig jól kijönni dolgokból. Ha mégis jól kijön valamiből az ember, azt én csak megajándékozottságként tudom felfogni. A legigazabb történetek vereségtörténetek. A mélypont bátor elfogadása nélkül az ember örömben sem tud igazán élni. Kertész mondja a Kaddish a meg nem született gyermekért-ben, hogy nem kell mindent megmagyarázni. Csendben kell lenni. A tettet pedig nem szabad magyarázattal helyettesíteni.
Apaként hogyan tudod legjobban segíteni a gyermekeidet: példával, magyarázattal?
– Apaként meggyőződésemmé vált – bár talán túl későn – hogy nem kell nevelni a gyermekeket. A közelségükben kell élni. Embernek kell tudni lenni, amikor pedig nem sikerül, azt is leplezetlenül meg kell tudni mutatni a gyerek színe előtt. Hiszek a jelenidő kegyelmében, amiben persze mindig ott az elbukás lehetősége is. De az elbukás sokszor fontosabb, mint megnyerni egy helyzetet. A veszteni tudás az egyik legkomolyabb életfeladat.
Hogyan vezet út ahhoz, hogy el tudjuk fogadni a kudarcokat és ne akarjunk minden helyzetből győztesen kikerülni?
– A kudarcra törekedni kell – szerintem ez a legoptimistább mondata a huszadik század második fele irodalmának. Három olyan szerző is van, aki következetesen ezt ismételte a műveiben: Thomas Bernhard, Samuel Beckett és Kertész Imre. Miért? Mert a kudarcra törekedni azt jelenti, hogy törekszünk a dolgokat nevén nevezni, és nem eltávolítani önmagunktól. Nem biztos, hogy mindig áldozatai vagyunk a történelemnek. Ha úgy gondoljuk, hogy áldozatai vagyunk az életnek, akkor az azt jelenti, hogy nem tekintjük magunkat felnőttnek. Egy felnőtt ember ugyanis nem élheti le úgy az életét, hogy folyamatosan másokat hibáztat. A kudarcra törekedni azt jelenti, hogy megtalálom a saját helyemet a saját történetemben. És ez nagyon felszabadító tud lenni. A színházban mindig azt mondom a kollégáimnak, hogy nem a bukás a legnagyobb katasztrófa. Az igazi katasztrófa az, amikor a bukást félsikernek nevezzük. Amikor langymeleg módon megúszunk valamit. Ugyanakkor ez nem jelent önemésztő életet sem. Amennyire hajlamos vagyok szégyenkezni, ha melléfogok valamiben, annyira ki is tudom nevetni magam. Hát ez vagy! És jó, amikor a botlásoddal a humor forrása is tudsz lenni önmagad és mások számára.
A teljes beszélgetés podcastban meghallgatható
SPOTIFY: ITT
APPLE PODCAST: ITT
SOUNDCLOUD: ITT
KAPCSOLÓDÓ TARTALOM:
JÉZUS ÉS A KULTÚRHARC I. rész: Kiosztom az idei Libri-díjakat