A FELEJTÉS VÉRE: A FORRADALOMTÓL A POLGÁRHÁBORÚIG
filmLevél: Most vagy soha! & Polgárháború
Három film, amelyen a könny kicsordul. Három különböző okból. Az első kettőnek erős aktualitása van, a harmadik enyhít a kínokon:
Most vagy soha!
Polgárháború
Újranéző: Randiguru (Igazából szerelem? podcast feat. Tari Annamária)
Átfogó kritikára ne számíts, okkal inkább szubjektíven szelektív szempontok felnagyítására. Gondolatkertészet, filmLevél.
Miközben a demokrácia mintabirodalmában (This is America) ezekben a napokban egyre több értekezés születik az 1968-as és az utóbbi hetekben zajló egyetemi diáktüntetések hasonlóságairól, nem feledkezhetünk meg arról, hogy ‘68 mindkét oldalon hozott némi világrendetlenkedést. Amíg Amerikában elsősorban a vietnámi háború és a faji diszkrimináció adták a gyúanyagot, Párizsban a protestálás a kapitalizmus, a fogyasztói társadalom és az amerikai hatalmi politika kritikáját tette kirakatba. Csehország eközben lassan forráspontig jutott a rendszer-változtatásban.
A new yorki Columbia egyetemen főképp az oktatási intézmény és a hadiipar közötti kapcsolat ellen tüntettek. A vietnami háborúban használt napalmbomba pusztító bevetéseinek híre, aztán képei érthetően hozták tűzbe a lánglelkű ifjúságot. Párizsban még pezsgőbb volt a felfordulás: májusban volt olyan nap, amikor a sztrájkokban résztvevők aránya elérte a teljes lakosság 22%-t. Abban a pillanatban több, mint tízmillió ember szolidaritott az eszkalálódó, egyetemi körökből induló konfliktus résztvevőivel. Erejét jól jellemzi az a tény, hogy biztonsági okokból még a köztársasági elnök De Gaulle is Nyugat-Németországba repült tíz napra, és a fővárost körbevették a hadsereg tankjai… A cseh „fronton” márciusban eltörölték a cenzúrát…
Amíg mifelénk a kommunista szélsőségek ellen küzdöttek, addig Párizsban kommunista szélsőségesek adták az események motorját, támogatóik értük és velük küzdöttek, amíg ki nem írták júniusra az új választásokat, ahol megerősödött a régi rend. Amerika a tüntetések mellett a novemberi elnökválasztás kampányára is figyelt, miközben áprilisban Martin Luther Kinget gyilkolják meg, júniusban az elnökjelölt Robert F. Kennedyt … 1968 tavaszán nem lehetett tudni, hogy forradalom vagy polgárháború lesz a kifutása az eseményeknek Amerikában, Európában és annak keleti részében.
Ma az amerikai egyetemeken tüntetők szintén háborús okból tiltakoznak és követelnek békét. A tüntetők az Izrael-Hamasz konfliktusban a palesztin népet érintő tragikus következmények megállítását követelik, sokszor nyílt vagy alig rejtett antiszemita megfogalmazásban. Ahogy 1968-ban, itt és most is karhatalmi közbelépés vet véget a tömegdemonstrációknak, ugyanúgy mindkét oldal erőszakos túlkapásaival. Amerika közben újra valamelyik régi-új elnökének megválasztására készül, ahogy Európa is az új képviselőit érintő népítéletet hoz hamarosan egy demoralizált politikai színtéren. Eközben Kelet-Európa az orosz háborús fenyegetettség árnyékában él és belső társadalmi hasadásain szeretne úrrá lenni.
Egy ilyen tavaszon mutatják be a hazai mozik a Most vagy soha! és a Polgárháború című alkotásokat. A Most vagy soha! a magyar szabadság ügyét kirobbantó 1848-as forradalmi napot kívánta közelebb hozni, a Polgárháború rányit a modern egymás ellen fordulás tragikus végóráira a demokrácia mintabirodalmában (kiderül: a demokrácia mintabirodalma nem a mintademokrácia birodalma). Mindkettő a múlt és a jövő egy lehetséges forgatókönyvének propagandafilmje. Akár így is történhetett volna, akár is így is történhet. Valószínűleg mindkettő pontatlan, mégis közel állnak a lehetségeshez.
A FORRADALOM
A Hídember és a Bánk bán operafilm bemutatása idején tanultam meg, hogy a turbulens közéleti nyilvánosság nem segíti a reális esztétikai állásfoglalást. A Most vagy soha! esetében már e tapasztalat mentén esélytelennek éreztem, hogy mezei közönségként intakt tudjak maradni a költségvetés, a történelmi pontatlanság, a film ügyét kísérő pro és kontra arrogancia hullámveréseitől annak ünnepi bemutatása idején. De: szerettem volna tisztán látni. A megfelelő alkalom koratizenéves lányunk és barátnői elkísérése lett. Teljesen önállóan ők választották ki maguknak a filmet úgy, hogy hallgattak egyikük szavára, aki korábban már látta – és így a kis baráti társaság együtt is megnézhette. A mozi, mint helyszín, tökéletesen rávilágít arra, hogyan nézünk otthon filmet. Mert ahogy a Netflixet nézzük a nappaliban, úgy viselkedünk a filmszínházban is. Tehát van, aki folyamatosan hangosan reagál arra, amit lát. És ez bármilyen zavaró, épp annyira bájos (legalábbis, ha a sajátod is ott van a csapatban). Egyúttal tanulságos, mert olyan az egész, mint egy tesztvetítés: a lányok teljesen természetesen, szabadon reagáltak arra, amit láttak; hol cinkos összesúgással (Vasvári Pali, mint jelenség), hol hangos elismeréssel (Meyer karaktere), hol unatkozó csiviteléssel, hol ámulatos csenddel. Élvezték. Nagyon. Őszintén szólva én is jól elvoltam vele. Ha ez kritika lenne, sorolnám, ami oda tartozik, de ebben az esetben a kritikai hozzáállásom abban jelenik meg, hogy nem kritizálok (volna mit). Megvallom, hogy rá tudtam csatlakozni az alkotói szándékra. Értékeltem azokat a megoldásokat is, mint például a betűszedés már-már rituális folyamata Landerer nyomdájában, ami mégiscsak adott egy képet arról, mit jelenthetett akkor kinyomtatni olyan szövegeket, mint a Nemzeti dal vagy a 12 pont. Vagy valóban, miként lehet szikra egy vers – vagy dal, ugye -, amely kimond és közösségbe hoz. „Amikor a Vasvári Pál beszélt ott az orvosi egyetemen, majdnem sírtam” – osztotta meg a szívemhez legközelebb álló tizenéves a csajos moziklubból, ami a legjobban foglalkoztatta. Akárhonnét nézem, ebben a jelenetben ifjak mentek más ifjakat eszméltetni arról, hogy itt az idő. Az eszmélésből cselekvés lett, a cselekvésből történelem. A lányok kaptak egy oltást szabadságból.
És ha már szabadság: valami váratlant is megmutatott ez az alkalmi nézői metódus. Ha ugyanis az elő-ítéletek ellenére megadod egy alkotásnak, hogy az valóban műalkotásként működhessen, jót kell állnia magáért. Ha van olyanja, megszólal benne a szuverén szellem. Itt azt üzente, hogy lehet egy nap alatt forradalmat csinálni, ha a haza közösségbe kerül önmagával, és hogy az igazság mindent változásra bíró munkájának alapja a szólás szabadsága, a cenzúra eltörlése. És ezt az üzenetet, valóban és minden korban, van okunk műsoron tartani.
A POLGÁRHÁBORÚ
Amíg a forradalom egyesíti a magyarokat (és másokat) az egyértelmű idegen, elnyomó hatalom ellen, addig a Polgárháborúban maga a nemzettárs az ellenség. Már ha az Amerikai Egyesült Államok egy nemzet. A képen látható milicista két másik társával épp egy teherautóplatóról tölti fel a tömegsírt, amikor beléjük botlanak újságíró hőseink. A fegyveres foglyul ejti őket és a pszichotikus helyzet azonnal egyfajta bírósági tárgyalásba csúszik át, amelyben a milicista képviseli a vádat, ő ítél bíraként és ő is hajta végre az ítéletet. Rögtön. E rendkívül brutális jelenetben hangzik el a következő párbeszéd:
-Valami félreértés van. Mi is amerikaiak vagyunk!
-Igen? És milyen amerikaiak?
Jó válasz nincs. A “jó amerikaiság” szempontrendszere szubjektív, bár valamilyen összefüggésben áll azzal, hogy melyik amerikai államot mi jellemez egy olyan elmében, amely képes másokra lőni azért, ha az kék és nem piros, vagy fordítva. Bár a film nem exponálja direktben a polgárháború kiváltó okát, a következmények mozaikjaiból felsejlik egy olyan megosztó politika, amelyben az elnök a kékek (vagy pirosak) védelmében egy alkotmánymódosítással harmadik ciklusra is a helyén maradt, és még azt is fontosnak látta, hogy az Ügy érdekében a hadsereggel a civilek közé lövessen. Négy újságíró indul el egy autóban több száz kilométerre a főváros felé, hogy az erődként kiépített, és a piros (vagy kék) “szakadár” szövetségi erőktől támadott Fehér Házba valahogy bejutva az Elnöknek annak végórájában még feltegyék a kérdést: miért?
Négyen vállalkoznak arra, hogy eljussanak a katonai műveletek közelébe; egy veterán újságíró, két egykori mentoráltja, férfi és nő, az utóbbi híres fotóriporter, háborús tudósító, és egy hozzájuk szintén fotóriporterként csatlakozó fiatal lány. Apokaliptikus útjuk roadmovie: tájkép csata után. Bár a polgárháború harci eseményeinek végóráit látjuk és kíváncsian várjuk, kapunk-e választ az általuk feltenni kívánt kérdésekre, az erősebb kérdés mégis a végefőcím után jön, amikor lelki szemeinkkel körbenézünk az imént látott romokon: és most? Most mi jön?
A film érzékletesen mutatja fel, mi marad a bármilyen Ügy után, amiről itt azt sem tudjuk, valójában micsoda. Nincs rá szükségünk. A megosztás és a gyűlölet politikája az egység és a jóság retorikája mögül kúszik elő és pusztít el mindent. A hivatalos média még akkor is sikerekről beszél, amikor már minden elveszett - talán önmaga is szeretné elhinni a maga által keltett látszat valóságát. Mert a valóság, végeredményben, szimbolikusan is tragikus: a szabadság egykori fővárosa a gonosz székhelyévé vált; a Fehér Házból a nemzet történetének legsötétebb időszakát irányították; és valószínűleg tényleg nincs többé az, ami egykoron az Amerikai Egyesült Államok névre hallgató közösség volt. Szellemi, lelki értelemben már biztosan nincs. A mintabirodalom demokráciája így zárja le az emberiség szabadság-történetének rá eső, ígéretes fejezetét.
Van egy még ennél is kiábrándítóbb üzenet
A Most vagy soha! bármilyen emelkedett húrokat is penget, olyan mint a romantikus komédiák vége: megáll az első csóknál. Azonban, ha békésen is indul, a forradalom mindig vért kíván. Ez a vér; a feláldozott vagy áldozatul esett emberélet szentesíti és erősíti fel a változásért zajló küzdelmet.
A szabadság ügye azonban ma már messze meghaladja az idegen hatalom általi külső elnyomás egyértelmű politikai szituációját: például 1848 magyar tavaszát, 1956 őszét vagy 1989 nyarát. Ezek a forradalmasítható helyzetek. Ám ha elzúgtak forradalmaink, a szabadság egy társadalom életében belső kérdéssé válik, mint ahogy a személy számára is valójában az: belső kérdés. Amíg nem így tekintünk rá, mindig szabadságdeficitben élünk és annak a vágya hajt, hogy ezt a vágyat valahogy kielégítsük.
A politikailag értelmezhető szabadsághiányt úgy töltjük be, hogy egy kisebb közösség kiáll egy társadalmi igazságtalanság megoldása mellett, amelynek orvoslását mozgalommá alakulva zászlajára tűzi. Erős hatalmi ambíció esetén -a kommunikációjuk szerint - ez az igazságtalanság (Ügy) az egész társadalomra nagy veszélyt jelent, ami ellen az egész társadalomnak együtt kell harcolnia a mozgalom vezetésével. És aki nincs érte, az ellene van.
A polgárháború még itt kezdődik, békeidőben.
Amikor a fenyegetettség-érzésünk a józan eszünk fölé nő és beeszi magát a zsigereinkbe, olyannyira, hogy annak nyomát már egymásban is megtalálni véljük. Ám tucatnyi történelmi példa áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy tudjuk: bármilyen Ügyet is tűz egy Nagy Veszélyt Orvosló Mozgalom a zászlajára, ameddig az egy ellenséget jelent, a szabadságdeficit betölthetetlen marad. Az ugyanis demokráciában egy ellenség elleni harcban nem számolható fel. Az ellenségkép csak a gyűlölet eszkalációjában segít, és épp az ebből való helyreállítás folyamatában válik láthatóvá, hogy voltaképpen ő maga jelenti a legfőbb veszélyt; a természetes közösségek és emberi kapcsolatok szétverését, a személyes mentális állapotok radikális leépülését, a spirituális kapcsolat vallási fundamentalizmusra cserélését. Mindent roncsol, ami egy társadalmat a valóságban felépít és megtart. Csak ilyenkor következhet be, hogy egy amerikai fegyverrel a kezében számoltat el egy másik amerikait arról, hogy az milyen amerikai?
SPOILER ALERT: A LELEPLEZETT VÉG
Demokratikus keretek között a politikai terepre vitt, a hatalmi viszonyok átrendezését ambícionáló szabadsághiány azonban jellemzően nem külső elnyomásból fakad, hanem egészen máshonnét indul: az emberi szívből.
Itt, saját nyugati kultúránkban is pontosan tudjuk, hogy a szabadság alapvetően belső kérdés, ugyanis az a Könyv, amelyre évezredes civilizációnk épült, egyértelműen kimondja:
“Ahol az Úrnak lelke, ott a szabadság”.
Azt az állítást, hogy a valódi szabadság személyes belső kérdés és nem külső társadalmi adottság vagy egy ember-ellenség legyőzésnek függvénye, a keleti kultúráktól elfogadjuk, de saját civilizációnk hasonló állítása felett elsiklunk. Pedig a Kelet és a Nyugat végső állítása ebben ugyanaz: a szabadság belső kérdés.
Ez azonban az ember saját, belső szabadságának útja és alapja, társadalmi transzformációkra nem váltható és azok nem is igazolhatóak vele. A belső szabadságunk állapota azonban nagyon is kihat arra, személyként miként viszonyulunk az ellenségképzésre.
A legkiábrándítóbb üzenet épp ezért abban a jelenetben fogalmazódik meg, amelyben a Polgárháború sokat tapasztalt háborús fotós tudósítója kimondja, hogy korábbi, modernkori mészárlást dokumentáló képeivel mindent meg akart tenni azért, hogy az, ami épp történik, ne történjen meg - de most mégis ez történik.
Ahogy a filmben a két dokumentumfotós nőt követjük, látjuk, amint életük kockáztatásával a lehető legerősebb képekben akarják megragadni és megörökíteni mindazt, ami egyébként megérthetetlen és feldolgozhatatlan. Az életüket a szakma oltárán szenvedélyesen kockára tevő megfigyelők megfigyelőivé válunk. Keresik a jajt. Küzdenek azzal, hogy saját lényüket épen tartsák annak a pokolnak a hatásától, aminek kameráikkal épp a szeme közé néznek. Objektíven tudósítani az emberi gyűlölet által felperzselt életünkről anélkül, hogy szemtanúként belerokkannál - lehetetlen küldetés.
És mégsem. Mégsem lesz elég a szemünk előtt zajló pokoli fotóalbum ahhoz, hogy megértsük és változtassunk az események menetén. Előre látjuk. Bekövetkezik. Nem tudjuk megállítani. Mindaz a múltbeli kiontott vér, fájdalom és halál, ami a szemünk elé került, mégis kevés ahhoz, hogy keresztbe feküdjünk annak, hogy a történelem megismételje önmagát. Leginkább azért, mert a szabadság is vért kíván.
A film fináléjában a sokat látott fotós nő egy történelmi kép exponálása helyett a fiatalabb kolléga életének megmentését választja. Micsoda lemondás! Mindeközben az ifjú kolléga épp azt fotózza, amint megmentője halálos lövést kap. Az egyik épp kilép az ördögi reflexből, a másik épp belehajta a fejét a hurokba, és mi tudjuk, hogy ez a kettős áldozat sem akadályozza meg a történelem menetét. Megdöbbenünk a képeken, de holnap bennünk is átfut, hogy milyen fegyvert vigyünk magunkkal a bevásárláshoz…
Nézzük a Polgárháborút, a közeli jövő egy lehetséges nemkívánt forgatókönyvét, és joggal tűnődhetünk azon, hogy vajon 2024 tavaszán-nyarán így nézünk-e majd, mint a moziban. A szikra, ami 2024 tavaszán is jelen van, annakidején - bármennyire is tűzbe hozott sokakat -, nem robbantotta fel a világot.
1968 inkább a kultúrában és a gondolkodásban indított el forradalmat, ami aztán visszahatott a politikai rendszerre és értékekre is, de amiben nem hozott változást: a történelem kerekét ugyanaz az erő hajtja előre.
A háborúkat nem az erőforrások méltányos elosztása fogja megakadályozni. Nem a békeszlogenek és nem a borzalom képei. Az emberi szív szabaddá válása lesz az igazi fordulópont. Épp ezért ahhoz, hogy e film nem is távolinak tűnő jövőképét elkerüljük, forradalmat kell csinálnunk!
Másfelől: Visszatér-e vajon még a Most vagy Soha! napja? A 19. században kívánt szabadság, amely a szuverén önrendelkezés minimumát próbálta kijárni, a 21. században olyan értelmezési tartományt kapott, amelyre nem voltunk felkészülve és a csatát valószínűleg el is veszettük. 2024 tavaszán már pontosan tudjuk, mit jelent ma a
Rabok legyünk vagy szabadok?
ami a magyarság rendre aktuális, nagy történelmi dilemmájának tovább nem sűríthető refrénje. Érdemes újragondolni mai értelmét. Mert ma már ez a kérdés: mi a rabság és mi a szabadság? – csak hogy érdemben választani tudjunk.
40 évvel vagyunk 1984 után. Tudjuk, hogy a Nagy Testvérek figyelnek minket; mindannyian folyamatos monitorozásban élünk. A virtualitás nagyon is láthatóvá tesz. Az internethasználatunk személyiségünk digitális negatívja. A kameráknak szubjektívje van, nem objektívje. Onnan nézve olyanok vagyunk, mint egy állatfarm. Van tétje annak, hogy valamelyik titkosszolgálat vagy globális közösségi oldal hogyan naplózza lépéseinket és ismeri meg szokásainkon keresztül akár gondolatainkat. Ismerjük, hogyan tarthatja maga elé az uralkodó hatalom e totális megfigyelés fügefalevelét; a társadalom érdekében kiépített megfigyelő-hálózat ideológiáját, amely előbb a terrorizmus ellen véd, később a bűnmegelőzést szolgálhatja majd – bizonyos, a személyiségünket védő jogainkról való lemondásért cserébe. Az a hatalom, amely képes ezt megtenni, totális kontrollt gyakorol a személyiség fölött, és ez a képessége már független attól, hogy milyen az aktuális politikai berendezkedés. Bármilyen rendszerben jön létre, életünk maradéktalanul más emberek kezében lesz; Bűnös az, akit a rendszer annak nevez, aki a köz ellen vét, vagy ezt tervezi, a megelőzés pedig a csírájában elfojtott tett: a gondolat szabályozása.
Miután különböző, gyilkos politikai rendszerek árán megismertük e működést a huszadik században, magunk szavazzuk vissza őket a huszonegyedikben?
A jövőkutatók szerint igen: a 21. századi digitálisan szocializált ember inkább mond le a szabadságjogairól, mint a kényelméről.
A VÉR SZAVA
Ha háborúkról és lázadásokról hallotok, ne rettenjetek meg. Ezeknek meg kell történniük. De ez még nem a vég. A vége úgyis A forradalom lesz. A re-volúció, a visszatérés ahhoz a gondolathoz, amelyből az egész ember(i)ségünk elszelelt. Az eredeti gondolat az eredeti világrendben valósul meg. Az emberiség ehhez tér vissza - mert a forradalom a célt tévesztett működés visszatérítése az eredeti rendhez. Politikai értelmezési tartományban a működő és fenntartható társadalmi rendhez. Azon túl: a belső (a Szív) és a külső világ is erre a rendre újul meg. Ezt A forradalmat, mint ahogy az eredeti világrendben való teljes és tökéletes szabadságot is ugyanaz a vér teszi lehetővé. Az a könyv, amely a nyugati civilizáció alapját adja, ekként rögzítette az erre vonatkozó isteni kijelentést:
Mert a test lelke a vérben van, és én az oltárra adtam azt nektek, hogy engesztelést szerezzen értetek. Mert a vér a benne levő lélek által szerez engesztelést
Van olyan emberáldozat, amelyen végül megakad a történelem kereke. Ami által kibontakozhat a valódi szabadság. Ami lehetővé teszi, hogy a jelenben zajló barbár egymást-gyilkolásaink a jövőre nézve mégis életre valóan fejeződjenek be. Jó hír, hogy ami a személyes részt illeti, e forradalomba mi is bekapcsolódhatunk és nem kell ölbe tett kézzel várunk a világvégét. Sőt, nem kell senkire se várnunk. Mindegy, hogy állnak épp a külső adottságok. A forradalom mindenki előtt nyitva álló lehetőség! Arról, hogy hogyan, itt írok: ha forradalmat akartok, tegyétek le a fegyvert!
A SZÍV MEGHÓDÍTÁSA
Forradalmi hatása lehet egy ősi tudás újratanulásának is: amikor egy férfi és egy női szív közeledik egymáshoz és a férfi csapja a szelet a nőnek. De nem mindegy, hogy honnan fúj a szél! Az udvarlás felettébb hasznos voltáról ugyan már én is írtam, de most egy nálam is nagyobb van itt, akinek én a nyomába sem érek: Alex Hitch, a Randiguru! Alex művészi szintre fejleszett képességét Tari Annamária pszichoterapeuta segítéségével vizsgálgattuk (talán vizsgáztattuk is) az Igazából szerelem? podcast-sorozatunk legújabb epizódjában. Ti mit gondoltok:
LÉGY MAGVETŐ! Ha hasznosnak érzed a fenti gondolatokat, kérlek oszd meg valakivel, akinek gyümölcsöt teremhet:
NINCS NAGYOBB ÖRÖM ANNÁL, mint amikor fel vagytok iratkozva a Gondolatkertészet nyitott online könyvének címlistájára… (ok, ez főképp az én nagy örömem). E könyvnek hírLevél a becsületes neve és itt lehet örömet szerezni: