A VÍKINGUR-VARIÁCIÓK
Bach és a barokk and roll
Kedden hallottam az igazi Goldberg-variációkat. Sokadszorra, de elsőre. Ahogy Víkingur Olafsson, világhírű zongoraművészhez illő nemes egyszerűségében, mégis természetes közvetlenséggel megjelent a Művészetek Palotája színpadán és játszani kezdett, arra gondoltam, hogy játszhatna még inkább középen. A közönségben. Ahogy a Coldplay által oly tökélyre vitt aréna-koncerteken a fókusz legalább egy-két dalra ott van valahol a nézőtér közepén, vagy amit annak hiszünk, mert a művész lemegy a színpadról a jelen lévők közé és viszi magával a zenét; tehát nincs más, csak az ember, hangszerrel, ami többnyire a zongora, és mégis az egész stadion közösen hallgat vagy énekel, mert ilyenkor a muzsika, még ha popzene is, másképp működik, sőt, talán épp ez az eredeti működése; a csendből szólal meg és a szívet célozza.
Aztán arra gondoltam, hogy miért azon gondolkozom, hogy a zongora csússzon be a közönség közé ahelyett, hogy csukott szemmel áhítanám Bach eredetileg csembalóra írt variációit, amit azért mégis inkább zongorán fogad el az utókor, és kérdés, hogy egy csembalónak ugyanolyan esélye lenne-e menet közben bepörögni a középre, szóval miért vagyok fejben máshol már egyből az Aria alatt, és miért nem áhítozom, mert Bach az Bach, Víkingur meg Víkingur. De őszintén szólva azon is elgondolkoztam, hogy miért érzem még mindig gyakran, hogy a klasszikus zenét áhítattal kell hallgatnom. A kottába nincs utasítás beírva a nézőnek (aki hallgató), vagyis szabadon élvezhetném, amit a zene ad, de az meg korántsem mindig az áhítatról szól. A Goldberg-variációk nem a Máté passió. És vajon miért kellene ugyanúgy hallgatnom őket?
Közben arra figyeltem fel, hogy Ólafsson mintha úgy kötne két variációt, mint ahogy „összehúzunk két zenét” a könnyűzenei rádióban, szeretett szakmám szerint. Hogy meglegyen a flow. Egyikből a másikba lép, többször használja az előző kicsengését a másik megnyitására. Ahol csak lehet. Még az a három némiképp borúsabb varia is jókor van jó helyen, ha zenei rádiózásról beszélünk. Ez persze nem új, a műben rejlő matek is adja magát, de az feltűnő, hogy megvan a flow, nem csak a partitúra maga alá gyűrése. Zeneszerető vagyok, de nem zenész se nem zeneértő a szó akadémiai értelmében, sőt erős figyelmeztetés, hogy a Spotify - épp aznap kapott - éves kimutatása alapján romantikus vámpíralkat vagyok – merthogy szeretem a sötétebb zenei kalandokat. Ami nehezen jön össze azzal, hogy ugyanezen kimutatás szerint Bach volt a kedvenc „előadóm” és épp az izlandi zongoraművész Goldbergjét hallgattam a legtöbbet. Márpedig abban nekem klasszikusan nincs sötét.
Egyre világosabb lett, hogy ez a koncert nem az album. És hogy itt valami új történik. Mert még soha, egyetlen előadónál sem jutott eszembe Jerry Lee Lewis neve, amikor valaki előadta a Goldberget élőben, hiába nyúlt virtuózan keresztbe játék közben a klaviatúrán. De itt, a Müpában végre megtörtént az áhított csoda. De nem az áhítat miatt. Valójában, megvallom őszintén, a rock and roll jutott eszembe. Többször is. És ez segített megfogalmazni, mi történik.
A Goldbergeknek azért szoktam újra és újra nekifutni, mert a mű valahogy mindig többnek tűnik, mint amilyen előadásokkal eddig találkoztam. Igen, beleértve őt is. Elsősorban az ígérettel és a hiányérzettel találkoztam vele kapcsolatban. Kotta nélkül játszom az életem, ezért egy zenei művet az interpretációiból tudok megismerni. Vagy félreismerni. Felvételről. Vagy élőben. Tehát olyan előadóra van szükségem, aki nem csak a kotta „betűjét” ismeri, hanem a szellemét is. Az előadásnak egyben olyan értelmezésnek kell lennie, amit érzek, amit értek. A Goldberg-variációk a legenda szerint gyógyító altatónak született; a genezis nem biztos, de a hatás benne van. Lenyugtat, mégsem háttérzene, és sosem lesz a fül rágógumija: nem megy el az íze. És bár sosem megy el, ritkán is teljesedik ki.
A mű szerkezete és a szerző benne önmagának állított szabályai meg az azzal való játékának ténye zenei képzettség nélkül is megérthető. Ebből számomra az következik, hogy Johann Sebastian Bach minden egyes variája áradó alkotókedvének lenyomata. Mindegyikre volt egy ötlete. Így aztán nem csoda, ha tánc, többszólamú ének, gyerekdal és más korabeli népszerű dallam motívumai is bekerültek a zenei kísérletezgetés mellé. A 30. variációt maga a koncert zenei ismertetője nevezi mashupnak, ami a modern könnyűzenében alapvetően rajongói dalok vicces egymásra játszatása. Egyfajta közösségi játék mindazok között, akik ismerik a benne felhasznált dalokat, amelyek azonban valamilyen zenei jellemzőjük mentén illeszkednek egymáshoz. Sajátos remekművek ezek; a Nirvana és Zámbó Jimmy közös dala például igazi hungarikum, ami gyorsan klasszicizálódott, de Korda Gyuri bácsiék AC/DC-vel közös Reptérje is szárnyakat ad. Bach 30. variációja is valami ilyesmi a maga korában, erős populáris dal-játékokból építkezve.
És épp ezt mutatta meg Ólafsson! Bach a mindennapi életet átszövő dallamokból hímez zeneileg rafinált, de hatásra mégis könnyed remekművet, amelynek töredékei a korabeli fülnek még inkább felismerhetőek és ismerősek. Amikor azt mondjuk, hogy a Goldberg-variációk Ariája „slágeres”, az nem csak átvitt értelmű, hanem valóságos: tulajdonképpen a hangszer által utánzott fülbemászó énekdallamról beszélünk. Az izlandi zongorabűvész előadásában a Goldberg-variációk nem csupán értőknek szóló varázslatos pszichedelikus örvénylés, hanem olyan zenei frappa-füzér, amelyeknek jól hangsúlyozott kikacsintásaihoz az átlagfül is felfedezőn kapcsolódni tud. Amikor azt érzem, rock and roll, akkor a virtuozitás mellett e barátságos zenei közvetlenséget érzékelem. A zene – szerintem – legnagyobb mesterének közvetlennek maradását, rám való figyelmét és baráti kikacsintását.
Hálás vagyok, mert megerősít a zenei királyok királya: a zene mindenkié. És teszi ezt úgy, hogy még én is értem. Azt hiszem, Víkingur Ólafssonnak transzcendens módon sikerült magában közvetlen kapcsolatot találnia Bach játékos, kreatív örömével, és ezen az estén felvillanyozóan át is adta. Úgy éreztem, felkiáltottunk ott magunkban mindannyian a felismerés felejthetetlen örömével: Igen, ő lehet valóban Johann Sebastian! Ez az igazi Goldberg-variációk!
Akinek van füle, hallja! Nos, az izlandinak egyértelműen van füle, de a halló fül ezen az estén az ő ajándéka volt: mindannyiunknak.
Szeretném tisztázni, mit ünnepelek: nem a populáris hatáskeltést a zenei kimunkáltság felett vagy a kommerszet a minőség felett. Annak örülök, hogy egy újabb, olyan klasszikus zenei előadás részese lehettem, amely nem áhítatot követelt magának, hanem bárhogy is hangozzék, de: szolgált. Közvetlenül, partnerként kezelve, és örömmel feltöltve. És ilyenkor érzem úgy, hogy a klasszikus zenei és az úgynevezett könnyűzenei színtér legjobbjai összeérnek. Amikor a zenei kísérletezés nem engedi el a hallgatóval való kapcsolat megőrzésének szempontját, hanem az úgy érzi, érte történik. Amikor a zene, az alkotói indíttatás és a zenei hatás sem szorul be a magaszt ragacsába. Hanem él.
Van, amikor a zenei világok épp ellenkező irányból hívják be egymást segítségül. Ilyen például a Queen klasszikus zenei eszköztára. A rock és a klasszikus zenei hatások egybelehelése elsősorban a zenekar frontemberének, Freddie Mercurynak volt köszönhető. Érvényes ez a Bohemian rhapsody alapkoncepciójára, az opera beemelésére és azokra a megoldásokra, amelyek például erős Bach-hatásokat mutatnak. Mercury, amellett, hogy a rock történetének egyik legkarizmatikusabb előadója volt, valóságos teoretikus volt mind a Queen zenei világára nézve, mind – és ez hangsúlyos – a szövegeire nézve, amelyek nagyon erősen táplálkoztak személyes életéből. Szövegvilága kódjai azonban megfelelő lélekrajz esetén megfejthetőek, és úgy néz ki, hogy egy új, magyar szerző által írt életrajz jól értelmezhető megfejtéseket tár elénk. Igaz, ezzel rányitunk Mercury életének brutális fordulataira is. Mert például: mi a Liar dalszövegének kulcsa? Körmendy Zsuzsanna, a Magvető Kiadó egykori főszerkesztője Koestler és Orwell után Mercuryról írt életrajzi könyvet, véleményem szerint nemzetközi színvonalon fontos saját felfedezésekkel. Ezekről, valamint a klasszikus zenei hatásokról és a Liar dalszövegéről is beszélgettünk.
A beszélgetés elérhető a Spotify-on ITT, az Apple Podcaston ITT, a SoundCloudon ITT.
De vajon mi történik, ha kifejezetten a zene, a popkultúra nevel fel? Mi történik akkor, ha dalok lesznek pásztorainkká az életben? Nick Hornby angol író megejtő, szellemes és pontos betekintést adott erről több regényében, amelyek közül e tekintetben kiemelkedik a Pop, csajok, satöbbi. A regény hőse, a Bajnok Bakelit nevű lemezboltot vivő harmincas Rob, a kilencvenes évek második felében mindannyiunk (férfiak) közös barátja volt. Egyúttal a példa arra, aki épp olyan nehezen tudott felnőni, mint azok, akiket első meghatározó szakításuk után szíven ütött a regény első mondata: „Akarod tudni, hogy melyik volt életem 5 legemlékezetesebb szakítása?” A kultregényből kultfilm is készült, és az Igazából szerelem? podcast-sorozatunkban Tari Annamária meg is állapította, hogy a „probléma él”. Fel kell nőni, de erre a film tanulságos és nagyon szerethető példát mutat. Hogy miért? ITT elolvashatod.
Hornby, jó másfél évtizeddel később aztán megírja azt is, hogy végül eljön az idő, amikor az embernek le kell számolnia azzal, hogy a popkultúra és a rajongás mutassa számára az utat. Ez lett a Meztelen Juliet, amiről még majd szó lesz később itt a Gondolatkertészetben. Ám nem mindig könnyű leszámolni az idolokkal, ha azok a sírból is feltámadnak. Ez történt John Lennon esetében is, akinek egy hetvenes évekbeli demo felvétele lett a Beatles igazi hattyúdala. A Now and Then szép finálé, amelyben valahogy minden Beatles-tag részt vett, de az út, amit e demo megjárt, amíg végleges formáját elnyerte, üzenet a jövőből. Éljen az AI, vagy sem? A magam részéről attól tartok, erről a kérdésről már nem az ember fog dönteni. Addig mindenesetre lenyűgözhetnek azok a csodák, amelyek e Lennon-ötletből lehetővé tették a Végső Búcsút.
A Now and Then történetét ITT tudod elolvasni.
LEGKÖZELEBB:
Mitől leszel feszült? Különvélemény podcast különkiadás, ep. 1.: “HAZA”.
Megjelenés: 2023. december 3. 11h.
David Frey Goldbergjét úgy hallottam anno a Zeneakadémián, hogy a színpadra, a zongorától alig másfél méterre szólt a jegyem. Katartikus volt, de nem úgy, amilyennek Ólafssonét leírod itt. Furcsa itt ez a szó, de ujjongást keltő "tudósítás" ☺️ Felemelő élmény lehetett.
Valóban az volt, furcsamód meglepett, bár jót vártam eredetileg is. A Frey-élmény sajnos kimaradt, de köszönöm, hogy írtad, figyelek majd.