BARÁTSÁG (SZ)EXTRÁKKAL?

Igazából szerelem? podcast-sorozatunkban e Nagyon Praktikus Megoldásról beszélgetünk. Vagy, ami annak tűnik...

A Tari Annamária pszichológussal közös Igazából szerelem? podcast-sorozatunk Barátság Extrákkal epizódjánál a Spotify-on feltettünk egy kérdést szavazásra. A kérdés a film alaphelyzetére vonatkozott: mit gondolunk a barátságon alapuló, de tartós elköteleződéssel nem számoló szexuális kapcsolatokról?

Íme, a végeredmény:

Tapasztalatod szerint a barátság extrákkal:

a., praktikus és működik 0%

b., rövid távon oké 18%

c., valami mindig ott marad 82%

Az Igazából szerelem? podcast hallgatói tehát túlnyomó többségben úgy gondolják, hogy az ilyen kapcsolatban „valami mindig ott marad”, vagyis a kínálkozó praktikumok és az alapvető biztonságérzet dacára azért mindig marad kockázat, sőt, az elmúltával talán valami nyoma is marad a történeteknek. A felmérés természetesen nem reprezentatív, de érdekes látni, hogy – legalábbis saját kis közösségünkben – hogyan vélekedünk erről. De lássuk a filmet:

A lány fejvadász, aki a GQ magazin új művészeti vezetőjét keresi. A fiú, akit talál, kreatív igazgató; a jövő embere. Csak azt nem tudják, hogy a közös jövőé. Barátság extrákkal: Will Gluck rendező történetében előbb a vonzás jön, aztán a választás. A főszerepben: Justin Timberlake és Mila Kunis. 

A podcastban így kezdtük a beszélgetést:

Ha egy pszichológust kérdezel arról, hogy a barátság szextrákkal tényleg menő-e manapság, vagy csak filmszülemény, azt válaszolja, hogy...

– Egyre menőbb. Pedig nem feltétlenül vezet jóra. A mainstream médiában sokszor olvasni olyan párkapcsolatokról, amelyek alapja a szexualitás, ám kapcsolódással, valódi érzelmi támasszal nem járnak. De egy-egy ilyen történet fényében azért érthetőbbé válik, hogy amikor egy párkapcsolatban a felek nem tudnak egymással teljesen őszinték lenni, és nincs valódi érdeklődés, csak közlésvágy, akkor miért laposodik el a szexuális élet is. Mert ha elfogadjuk, hogy a szexualitás a kölcsönös örömszerzés színtere, akkor abban a kölcsönösség szón van a hangsúly. Az pedig csak akkor alakulhat ki, ha tisztában vagyunk azzal, a másik mit szeretne. Ezért van egy kis edukatív jellege ennek a filmnek, ahogy nagyon lazán, kedvesen, szinte pajkosan beszélgetnek arról, kinek mi okoz örömet. Szóval vannak jó minták ebben a filmben arra, hogyan lehet jól kommunikálni a párkapcsolatban.

A 2000-es évek elején a környezetemben többen kerültek – tudatosan, vagy sodródásból – ilyen jellegű kapcsolatba. Ám azt látom, hogy egyiknek sem lett jó vége: sem rövid, sem hosszú távon.  Szerinted ebben az álomgyári történetben mi az, ami a valóságban megtapasztalt menetrendet átfordítja egy jó értelmű beteljesedés felé?

– Annyiban meseszerű a film a valósághoz képest, hogy nem látunk benne destruktív karaktert. Mindketten a huszas éveik végén járó munkaalkoholista fiatalok, de tele vannak jó szándékkal, és egyáltalán nincs bennük aggresszió. Az érzelmektől való félelmük nem abban csúcsosodik ki, hogy ellehetetlenítik és leértékelik a másikat, mint ahogy az a való életben sokszor lenni szokott. Nem fenyegetőznek, hogy összeroppantsák a másikat, mert nem a másik fél szenvedése emeli meg az önértékelésüket. 

Sőt!

– Igen. Vigyáznak egymásra. Szerintem az, hogy kezdettől fogva van egy összhang, és hogy jó emberek mind a ketten ez segít nekik abban, hogy ne legyenek nagyon bántóak. Egyszer mégis megtörténik. Amikor Dylan elviszi Jamiet Los Angelesbe a családjához, és a lány véletlen kihallgatja, amint a fiú megpróbálja bizonygatni a nővérének, hogy ez ugyan nem egy kapcsolat. A beszélgetésből kiderül, hogy Jamie az első lány, akit a fiú hazavitt, és a nővére ráérez arra, mi van kettőjük között. 

Tegnap este kijöttél a szobájából, mondja…

– Igen. És erre Dylan mérgében elég ronda dolgokat mond Jamieről, aki megbántódik, fogja a cuccait és otthagyja Dylant. Aztán hetekig nem is áll szóba a fiúval. 

Ez a beszélgetés egy másnap reggel volt. Az előző napot már ott töltötték Dylan családjánál, elég meghitt légkörben. Ekkor derül ki, hogy az apuka Alzheimer-kóros, és folyton egy Didi nevű nőt emleget. Este pedig amikor Dylan bemegy a lány szobájába, nem a szokásos együttlét van, mert a lánynak nem baráti szexre, hanem baráti beszélgetésre van szüksége, hiszen épp egy szakításon van túl. És ez az este az addig látottakhoz képest egy feltűnően mélyebb egymásra találásban végződik. A lány joggal érezheti, hogy bár más volt a megállapodás kettőjük között, a párkapcsolat felé léptek?

–  Én úgy látom, hogy Jamie és Dylan kapcsolata a filmben három részre tagolható. Az már az első találkozásnál látszik, hogy szimpatikusak egymásnak. Amikor a srác a munka kedvéért Los Angelesből New Yorkba költözik, Jamie az egyetlen ismerőse a városban. Találkoznak, barátkozni kezdenek és egyre jobban megkedvelik egymást. Olyannyira, hogy megegyeznek, időnként lefekszenek egymással, de szigorúan azzal a feltétellel, hogy a barátságukat nem teheti tönkre a szex. Így átlépnek a második szakaszba, ami voltaképpen egy szeretői viszony: valódi intimitás még nincs, de a barátságból adódó közvetlenség lehetővé teszi, hogy szabadon ki tudják fejezni egymásnak a testi igényeiket. A harmadik szakasz pedig azután a traumatikus töréspont után kezdődik, amikor is a fiú – aki kettőjük közül jobban menekül az érzelmektől – rájön, hogy nem tud a lány nélkül élni. És elkezdi helyrehozni, amit elrontott. Így lesz a végén happy end.

Az apja segít neki ebben a felismerésben.

– Igen, ott a repülőtéren, abban a vicces jelenetben, amikor alsónadrágra vetkőznek. Dylan számára az a fordulópont, amikor az apa egyszercsak elmeséli, hogy Didi, akit mindig emleget, élete szerelme volt, akit azért veszített el, mert gyáva volt. Ez a történet ad lökést Dylannak, hogy menjen, és hozza helyre, amit kishíján elrontott. Így lesz a végén happy end.

Érdekes, hogy a 2010-es évek elején több hollywoodi film is hasonló módon dolgozta fel a a huszas-harmincas generáció ugyanezen párkapcsolati kérdéseit, és egyaránt sikeresek lettek, pedig közel egyidőben jelentek meg. Mi ennek az oka?

– Persze, mert a 21. század arról szól, hogy miközben folyamatosan kapcsolódhatunk egymáshoz a technika segítségével, sokszor épp a legfontosabb kapcsolatainkban nem tudunk mit kezdeni egymással, és még a párkapcsolatban is könnyen válhatunk magányossá. „Alone together” – ahogy Sherry Turkle amerikai pszichológus jósolta a közösségi médiáról tizenöt évvel ezelőtt. Igaza lett: egyre több a magány az együttléteinkben. Will Gluck története a két pörgős, színes emberekkel tarkított életet élő főszereplőn keresztül meglehetősen pontosan világít rá korunknak arra a jelenségére, hogy egyre inkább átitatja a kapcsolatokat a félelem és a magánytól való menekülés. A közelséget mindenki szeretné megélni, de a fájdalmat senki. Sokszor túl könnyen lemondunk a jó kapcsolatról is, amint az sérülésekkel jár. Pedig nem kellene félni az érzelmektől. Örülök, hogy a film is épp ezt támasztja alá. A mai rohanó világban ahhoz szoktunk, hogy a legtöbb dolog gyorsan elérhető. Ha meg nem, akkor beszerezzük máshonnan. De az intimitás kialakulása nem ilyen. Időre van szükség ahhoz, hogy magunkat és a másikat is megértsük. 

A beszélgetést folytattuk, teljes egészében meg tudod hallgatni

Spotify-on ITT,

Apple podcaston ITT,

SoundCloudon ITT.

Olyan további kérdésekre keressük benne a választ, mint

·       Jót tesz-e a barátságnak a szex?

·       Miért tesz jót a szexnek a barátság?

·       És miért nem tesz jót a barátság az exnek?

Ismered az utolsó Beatles dal történetét?

HELLO, GOODBYE – Lennon vagy McCartney? a Beatles utolsó dala – Now and Then