KIOSZTOM AZ IDEI LIBRI-DÍJAKAT

JÉZUS ÉS A KULTÚRHARC I.

A Gondolatkertészetet elindító írásomban (MIT MŰVELSZ!?) jeleztem, hogy az elmúlt szűk tíz évben három jelentős projektben is elvéreztem azon, hogy a jó gondolattal létrehozott állami kulturális vagy ehhez kapcsolódó médiaprojektek nem szakmai szempontok szerint épültek fel, vagy tovább. Arról is írtam, hogy ha „a kultúrával dolgozol, bajban vagy”. A következőkben három plusz egy részes minisorozatban kísérlem meg felfejteni, hogy a nemzeti kultúra stratégiai kiépítésének és működtetésének gyakorlata hogyan ütközik össze a keresztény identitással és rántja le magával az eredeti célt. Igaz-e, hogy Jézus Krisztus letiltaná Krúbit, és mi a különbség a hegemónia és a dominancia között? Előre jelzem: A gyerek megvan, benne ül a fürdőkádban, és nincs szándékom a vízzel együtt kiönteni. De ideje megszabadítani a megtisztulás címen rászáradt mocsoktól.

A három rész:

1.      Kiosztom az idei Libri-díjakat

2.      Jézus és a kultúrharc

3.      Magyarázat -majdnem- mindenre

Ráadás:

       +1. Megoldás - majdnem - mindenre

            KIOSZTOM AZ IDEI LIBRI-DÍJAKAT

Szenvedélyes kirohanásban kérdezett rá Puzsér Róbert az Infotér tusványosi kerekasztalánál a hazai média kérdésében összehívott, de hamar a „kultúrharc” témájánál landoló beszélgetésben:

„Mennyire reprezentálódik a nemzeti kultúra, mennyire reprezentálódik Herczeg Ferenc, mennyire reprezentálódik Wass Albert ezekben (az origo-n található - hg) csöcskontentekben?... A Nemzeti Együttműködés Rendszerének nyilvánossága a kultúrharcos felületein a leghatékonytalanabb, képtelen arra, hogy további csoportokat megcélozzon, és kizárólag az aljakultúrával, Vasvári Viviennel és az origo csöcskontentjeivel képes arra, hogy a tömegeket megszólítsa – és ez legalábbis egy súlyos kulturális defektus… Orbán Viktor nem formálni, hanem uralni akarja a kultúrát, és ezt Grofóval tudja megtenni – ez legalábbis probléma kellene, hogy legyen a jobboldal véleményformálóinak a szemében…”

Nem sokkal később L. Simon László - akkor még a Nemzeti Múzeum főigazgatójaként - arról írt a Mandinerben, hogy az elmúlt időszak konzervatív intézményi építkezésének sikere után jönnie kell azok tartalommal való megtöltésének, vagyis:

„Most már a művészeken a sor! Jó filmek, jó regények, értékes színdarabok, csodás új zeneművek kellenek!” Mert „Amikor viszont a kultúráról, az identitásképzésben és -erősítésben kimagasló szerepet jelentő művészeti területekről beszélünk, akkor az előttünk tornyosuló feladatokat látjuk csak, s nem szabad elfelejtkeznünk arról, hogy mind az emlékezetpolitikában, mind a művészeti intézményrendszer tartalommal való megtöltésében látványosak az adósságaink… Egy jó regény, látványos tévésorozat vagy egész estés mozi hatásmechanizmusa egészen más, mint egy konzervatív amerikai politológus mégoly izgalmas és értékes előadásáé. Ezért nem elég a kultúra fontosságáról közhelyeket sorolni, s nem elegendő a politikának utánpótlást nyújtó versenyistállókat létrehozni, hanem még inkább segíteni kell az új és nagyszerű művek megszületését. Olyanokét, amelyek a mai fiataloknak az ő nyelvükön és indirekt mondják el: nagyszerű dolog magyarnak lenni.”

Ezek a kívülről és belülről egyszerre hallható és egyre sűrűsödő észrevételek egy irányba mutatnak; mintha a korábban bőséggel költségvetett állami kulturális intézmények, a jelenleg megszorítással élő, de azért dominánsan jelen lévő államilag finanszírozott médiumok, és a „kultúrharc” felszínén látható személyi mozgások mögött lenne egy kitapintható hiányérzet. Ez a hiányérzet a publikusan tervszerű „kulturális hegemónia” strukturális kiépítésének vége felé egyre inkább szembetűnő. Vajon mi pontosan ez a hiányérzet és mitől alakult ki?

Nincs pénz a kultúrára?

Ennek épp az ellenkezője igaz. Néhány nappal az Orosz-Ukrán háború kirobbanása, tehát a háborús krízis előtti összegezés szerint 2010 óta több mint 100 kulturális beruházás történt meg vagy volt folyamatban. Ezek többnyire a szabad szemmel is jól látható fontos intézményi felújítások (Várkert Bazár, Magyar Állami Operaház Andrássy úti épülete, Opera Eiffel Műhelyház, Liget-projekt és a hozzá tartozó fejlesztések, stb.) Vidéken, ahová az azóta leállított Modern Városok Program kulturális beruházásain keresztül jutott pénz, szintén jelentős fejlesztések történtek. A magyar állam Európai Uniós viszonylatban is élen járt a „szabadidő, kultúra, vallás” terén elköltött összegek költségvetésében. Még 2021-ben is a GDP kb. 3%-t költöttük erre a területre, amivel az elsők voltunk az Unión belül. Ha belegondolunk, az ország minden részében fel tudunk sorolni – hol több, hol kevesebb – kulturális, szabadidős vagy vallási fejlesztéseket. Ezek jó része jelentős anyagi beruházással és sokszor erős pro és kontra érveket felvonultató társadalmi vitával járt, de az ország 2010 óta tényszerűen jelentős kulturális (infra)strukturális fejlődésben van.

Csak a felszín számít?

Nem. A Nemzeti Művelődési Intézet ambiciózus projektje épp a hajszálereket, a lokális közösségi színtereket célozza. A 2022-es közművelődési statisztikai adatok szerint az elmúlt évtizedben a közművelődésben dolgozók számának növekedése mellett (!) 2015 óta csökken a művelődő közösségek száma akár művészeti, népi-előadóművészeti vagy tárgyalkotó népművészeti körökről legyen szó. 2022-ben a közművelődés 46.5 millió látogatót ért el, a tíz évvel korábbi 64 millió helyett. Csökkenő számok? Igen, mert a közművelődés (is) radikális kihívásban van. Ezzel együtt több program kíván szisztematikusan a magaskulturális centrumok perifériáira, kistérségekbe vagy akár zsákfalvakba eljuttatni igényes műveket, szerzőket és előadásokat (pl.: Déryné program), továbbá e terület jelenleg államtitkári szinten van képviselve a kulturális kormányzatban, vagyis élő szempont.

Nem jut elég a művekre?

De igen, az elmúlt évtizedben az ösztöndíjak és támogatások rendszere alapvetően bővült, eddig nem vagy kevésbé finanszírozott területek is bevonódtak valamilyen rendszeres támogatási megoldásba. Ilyen például a népzene és népi kultúra jelentős forrásbővülése, meg a könnyűzene fejlesztésének rendszerszintű támogatása, még ha ez utóbbi barbatrükkel is. Emellett ott van a Magyar Művészeti Akadémia, amelynek ugyan mintha megkopott volna kultúra-definiáló szerepe, de a vízió hiánya nem apasztotta el alkotói támogatásait és egzisztenciális juttatásait. A Vajna-reform után a gazdasági válságig a hazai filmgyártás elsődleges megoldandó kérdései szintén nem a támogatási nagyságrendek voltak, miközben annak háttéripara globális piacra került és áll helyt azóta is.  

Akkor tényleg nem születnek jó művek?

Jó művek vagy instant klasszikusok? Nem mindegy. Sok jó mű, alkotás és előadás született. Ha elfogadjuk azt a reális – bár az utóbbi hónapokban itthon nagy port kavaró – állítást, mely szerint a „kortárs irodalom 80%-a kuka”, azaz a megjelenő művek döntő hányada lényegi esztétikai vagy gazdasági hatás nélkül válik raktárkészletté majd újrahasznosított papírrá, akkor a kérdés inkább erre a marandandónak érzett 20%-ra vonatkozik, és a kérdés így szól a magyar irodalomra vonatkoztatva: született-e annyi remekmű, vagy csupán remek mű, mint amit a kultúrafinanszírozás volumene és a mögöttes mozgató gondolat megcélzott?

Ha nem, miért igen?

Érzetről beszélünk. A politikailag hangsúlyos finanszírozás – az irodalomban biztosan – nem jelent számszerűsíthető elvárást, mert nem lehet bestsellereket és Nobel-díjakat ezen az úton létrehozni. Valószínűsítem, hogy az elmúlt bő évtizedben az olvasó közönség túlnyomó többsége számára lett minimum egy vagy két olyan könyv, ami személyesen sokat adott. Mindezek mellett minden művészeti ágban jelentős túltermelés kell ahhoz a néhány, azonnal kimagasló alkotás megszületéséhez, amelyről nagy bizonyossággal sejteni lehet, hogy az említett maradandó 20 százaléknak a része. A történelmi és kulturális szemléletváltással működő „új szellemiségű” alkotók támogatása és helyzetbe hozása is eredményesebb lehet, mint amit most érzékelünk belőle. A művek létrejöttét talán igen, de a végső minőségét nem befolyásolja az sem, hogy például TAO kiskapuzásból vagy hagyományos csatornákon finanszírozódtak.

Ha igen, miért nem?

Miért nem érzékeljük vagy éljük meg jól, hogy kulturális aranykorban éltünk? Meglátásom szerint ennek négy fő oka van:

1.      A források (újra)elosztásának változása, módja és kedvezményezettjei miatt kirobbanó viták és azok mérgező nyilvános közéleti megjelenése.

2.      A kultúrafogyasztás és az oktatás rövid idő alatt, több lépcsőben történő radikális átalakulásának globális kihívására elmaradó hatékony válasz.

3.      A kormányzati vonzáskörbe tartozó kulturális médiumok dilettáns működtetése.

4.      Az a tény, hogy a megosztásra törekvő hatalmi politikai kommunikáció felülírja a nemzeti kultúra érdekeit, amivel a „keresztény” üzenet annak valós jelentésével ellentétes színben tűnik fel.

A felsorolt okok közül a 2-3-4.  érinti alapvetően tárgyunkat és erős összefüggésben vannak, ezért ezekre érdemes fókuszálnunk.

A jövő elkezdődött

A virtualitás felé eltolódó ismeretszerzés, oktatás és kultúrafogyasztás globális problémája időben egybe esik a magyar kulturális élet strukturális átalakításának folyamatával. A gond az, hogy az utóbbinak kellene – az idők szavát jól megértve – kezelnie az első ránk vonatkozó hatását. A két vektor azonban jelenleg nem egy irányba mutat. A társadalmi berendezkedés és gondolkozásmód gyökérzetéig felülírni a kommunizmus lelki és szellemi örökségét fontos vállalás, a magyar kultúra jövője szempontjából mégis az elsőt kellene prioritásként megoldani.

Nem megkerülhető probléma ezen felül, hogy identitásmegtartó- és formáló szerepén túl a küszöbön álló „virtuális apokalipszis”, azaz az emberi mentális képességek gyors szedálásának és szétverődésének hatását is a jelen lévő kultúrának kellene csillapítania. Ha tudja. De épp ezért lenne különösen fontos, hogy a magyar nemzeti kultúra saját meglévő és megszülető értékeit olyan (vonz)erővel legyen képes érteni, felmutatni és megosztani (ez lenne a szakmai kommunikációja lényege), ami valóban belsővé tett szemléletformálást hoz, a mindennapokban és a jövő reményteli megélésében segítséget nyújt, miközben közösséget teremt. Ehhez azonban hidat kellene építenie a politikai kommunikáció által egymás ellen fordított magyar értékvilágok között, és a nemzeti kultúrát annak nem elválasztó és kizáró, hanem „megőrző egész” értelmében kellene építenie. A kulturális médiumok azonban az elmúlt időszakban a politikai narratívák előre tolt helyőrségeivé lettek egy olyan állóháborúban, amely egy nemzeten belül zajlik, annak önérdeke ellenében, a politikai hatalom megtartásának vagy megszerzésének jegyében.

És akkor mi van?

Miután a politikai kommunikáció a negatív kampányra épül, amely fenntartja és megerősíti a megosztottságot, ezért az „ők és a mi” háborús gyakorlata marad minden olyan területen, amit a politika elér. A szándékolt kulturális őrségváltás idején pedig kiváltképp fontossá válik a politikai kommunikáció számára, hogy kik reprezentálják az új világot, és kik, milyen alkotók, művészek tartoznak a politikai családhoz. Azon médiumok, amelyek ezt az új identitást hivatottak megerősíteni, épp ezért nem adhatnak teret olyan személyeknek, akik megítélésükben a táboron kívülre esnek. A politikai család-kompatibilis alkotók, tudósok és más kultúrahordozók köre azonban így folyamatosan szűkül, mert a politikai elit tagjai egymást akarják gyengíteni, és egy-egy nem egyértelmű megítélésű személy médiaszerepeltetése kockázat az adott médiumra vagy vezetőre nézve. Ebből következően hídépítő szerepétől tudatosan távol marad, miközben az új kulturális színtérnek erősen kontraszelektált reprezentációja lesz, amely erőtlen és alkalmatlan arra, hogy bármilyen valós hatást kiváltson vagy szemléletet formáljon. Ezek a hivatalos és proxy orgánumok, véleménygejzírek így olyan „nemzeti” kultúrát mutatnak be, amely kirekesztő, és olyan „keresztény” kultúrát, amely a felebaráti gyűlölet alapján működik.

Amíg a politikai kommunikáció megosztásra játszik, a kultúra sem lehet a nemzet egészéé, és hatalomtechnikai okokból nem jöhet létre párbeszéd. Viszont amíg nincs párbeszéd a nemzeti értékvilágok között, addig a tartós, sajáttá tett szemléletformálás esélytelen. Ez a keresztény hit átadása szempontjából vállalhatatlan működés, mert magát a missziót akadályozza meg.

És ebből következik a hiányérzet: miután nem a szakma és a minőség, hanem a hatalmi működés legitimál egy alkotót vagy művet, ezért a politikai kommunikációs gépezet nem ismeri fel (vagy nem ismeri el) azokat a személyeket és alkotásokat, akik és amelyek épp saját hirdetett értékrendje szerint hoznak jelentős eredményeket. Vagy másképp: kihagyják a kánonformálás ziccereit. Ez azért is problémás, mert a sikeressé tett lokális tartalom lenne a globális virtualitás elleni legfőbb fegyverünk, ám az a kommunikációs logisztikai eszközrendszer, ami ezt biztosíthatná, béna.

Mi köze ehhez a Libri-díjnak?

A Libri-díj kiosztásának 2023-as felfüggesztése az egyik legszemléletesebb példa a kultúraépítés diszfunkcionális működésére. A jelenleg legnagyobb presztízsű mainstream irodalmi díj szervezője, a Libri kiadó március végén közleményben tudatta, hogy gazdasági megfontolások miatt idén nem lesz díjazás, és a jövőben más formában, hatékonyabban kívánja támogatni a kortárs magyar irodalmat. Néhány héttel később lett publikus, hogy az MCC (Mathias Corvinus Collegium Alapítvány) 98.41%-os tulajdonrészt szerzett a Libri-csoportban. Miután az MCC a tranzakcióval csupán jelentősen növelte már meglévő üzletrészét, vélelmezem, hogy egy olyan fontos kérdésben, mint az üzleti és ízlésformáló erővel bíró Libri-díj, korábban is egyeztetett a kiadói menedzsmenttel. Nem ismerem a díj idei felfüggesztésének valós okát, de látom a végeredményét:

Abban az évben sikerült felfüggeszteni a legbefolyásosabb magyar irodalmi díjat, amikor a szakmai díj egyik legesélyebb várományosa egy olyan regény, amely a hit egyik legcsodálatosabb, egyszersmind egyik legjelentősebb modern magyar nyelvű klasszikusa. Visky András Kitelepítése ihletett, magyar irodalomtörténeti jelentőségű mű, amelynek alkotói megoldásai, hangja, szelleme és lelkisége reményteljes katalizátora lehet más hasonló művek megszületésének. Egy évvel ezelőtti megjelenése óta hatodik (!) kiadását éli, egyszerre bírja a kritikusok és az olvasók elismerését, szerzője pedig irodalmi estek és lelki alkalmak keresett és kedvelt előadója lett, nem függetlenül személyes hitének kisugárzásától.

A Kitelepítés nem kapta meg a Libri-díjat. Megkapta viszont az összes létező elismerést a legjobb első prózakötetért járó Margó-díjtól (ott beleszuszakolták a kategóriába) a Nők Lapja Irodalmi Díjáig. A szakmaitól a mainstreamig mindent visz egy olyan történet, amely egyetemes mércével is a legmagasabb minőségben jeleníti meg mindazt, amit a hazai kultúraépítés eredetileg céloz. A Kitelepítés így azonban kvázi mindezen kívül történik. Olyan ez az irodalomnak, mint a Bajnokok Ligája tévés közvetítések jogának átengedése az RTL-nek. Mindez talán a regény kegyelmi útjának része, de pontosan mutat rá a problémára, számos másik társával egyetemben.

Visky Andrásnak pedig ezúttal szeretném megköszönni és kiosztani a személyes ex Libris-díjat mind a szakmai, mind a közönségdíj kategóriában! Ez ugyan nem állítja vissza a világ rendjét, de az a rendetlen világ, ami a regényben megjelenik, minden ellenére is reménnyel és boldogan, mégis csak nyílt hálára késztet.

KAPCSOLÓDÓ TARTALOM:

TÖREKEDNI KELL A KUDARCRA - Beszélgetés Visky Andrással