Lehetséges konzervatívnak lenni, ha a jövőről nincs képünk?
Van fogalmad róla? "Kultúrharc". Különvélemény podcast-sorozat 7/2
„Kik kezdték, kik folytatják és legfőképpen miért?” – ha már egy népszerű magyar popdal is felteszi a kérdést a háborúra vonatkozóan, akkor azt már mindenki átérzi. A kultúrharcra ugyanezek a kérdések feltehetőek. A válaszokat egy publikus haditervben meg is találjuk. Szerzője Békés Márton, a címe: Kulturális hadviselés (2020). Különvélemény podcast-sorozat Somody Imrével. Második rész: Kultúrharc.
RÉSZLET A BESZÉLGETÉSBŐL:
Horváth Gergely: Ha van kultúrharc, akkor szerinted hol húzódik a front?
Somody Imre: Valószínűleg legtöbben azt gondolják, hogy pártpolitikák mentén, ugyanakkor Békés Márton könyvének egy nagyon fontos állítása, hogy a kultúrharc valójában nem kultúrák között, nem kultúrán belül, hanem a kulturális hatalom megszerzéséért folyik, ami gyakorlatilag kulturális hegemóniát jelent. Ebben a felfogásban felmerül a kérdés, hova tartoznak a más nemzetiségűek és mindazok, akik másként gondolkodnak és nem szeretnének hegemónikus kultúrában élni?
Benned van szorongás, amikor meghallod a kultúrharc kifejezést?
Számomra ez egy nagyon kellemetlen kifejezés, mivel elég hosszú időt éltem egy másik rendszerben, és azt hittem, hogy magunk mögött hagyjuk ezt a háborúsdit. Én a megtérésem előtt is a békés egymás mellett élés pártján álltam, keresztényként pedig még inkább a szeretet nyelvén szeretném megoldani a problémákat és nem a kard nyelvén, hogy visszautaljak az előző beszélgetésünkre. Ahogy ezt a könyvet végigolvastam, az a kérdés merült fel bennem, hogy mindez kinek jó?
És mire jutottál?
Szerintem egy konzervatívan gondolkodó felelős értelmiségi embernek tudnia kell, hogy nagy tudású emberek profi módon foglalkoznak azzal, hogy minél hosszabb időtartamra hatalmat biztosítsanak maguknak. Egy ilyen munka nyilvánvalóan az ő megrendelésükre készült.
Szerinted erről szól?
Pontosan ezt írja le, tehát nem tud másról szólni.
Téged nem ejt zavarba, hogy tulajdonképpen azok az előfeltevések, amelyeket Márton ír, azokkal nagyon könnyen lehet együtt menni? A szellemi hat az anyagra, az a kultúrára és az a politikára; és ebben a szellemiről, mint testet öltött igéről beszél.
Az Ige az én felfogásomban Isten igéje. Ez a könyv biztos, hogy nem ezen alapul, és szerintem ezt Békés Márton is így gondolja. Azt én is tudom támogatni, hogy a konzervatív értékrendet valahogyan megvédjük és építsük, ám számomra döbbenetes az a gondolat, hogy mindezt a legnagyobb kommunista gondolkodó, Gramsci ideológiájára és koncepciójára építsük. Tehát az ige nem Isten Igéje, hanem egy ember igéje. Ami pedig ennél is érdekesebb és megfejthetetlenebb ugrás, amikor azt mondja: nem baj, ha ez egy kommunista filozófus igéje, mert a lényeg, hogy hasznos. Ennyi erővel bármit felhasználhatunk, ami az érdekeinknek megfelel. Az egyetemen nekem is kellett tanulnom Gramsci filozófiájáról, és aláírom, hogy fontos gondolatai voltak. Azt állította, hogy a lenini módon nem lehet megvalósítani a kommunizmust. Ezzel még egyet is értek. De azzal folytatja, hogy más módon, a kulturális hegemóniára építve kell felépíteni.
Erre mondta egy rocktörténész, hogy a leninizmus után a '60-as években megjelent a lennonizmus, amivel a nyugatot el lehet foglalni… Gramsci maga, mondjuk úgy: egy unortodox marxista.
Így van. Tehát a könyv kapcsán azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy akarunk-e uralkodni és egyet tudunk-e érteni azzal, hogy valamilyen monokulturális koncepció uralja a társadalmunkat. Én ennek nem örültem a régi rendszerben sem, és most sem tudok egyetérteni vele. Az viszont én is nagyon fontosnak tartom, hogy a konzervatív, a keresztény és más emberközpontú értékek tudjanak terjedni. A nyugati kultúrának nagyon sok nekem sem tetsző és számomra is elfogadhatatlan megnyilvánulása van, de véleményem szerint nem a hatalom eszközeivel kell ezt kivédenünk, hanem szeretetre méltó, a jót a rossztól megkülönböztetni tudó, kiművelt emberek sokaságával kellene küzdenünk. Engem meglepett, hogy ez a könyv pusztán egy részletesen kidolgozott technikai leírás arra, hogy ha ezt a technikát követjük, akkor majd azt csinálunk, amit akarunk, de nem jut el odáig, hogy megfogalmazza, mi az, amit akarunk. Veszélyesnek tartom a kulturális hegemónia elmélet azon kijelentését, hogy a kultúra felülről lefelé megy, tehát ki kell jelölni egy vezetőt, aki megmondja, milyen szellemiséget kíván terjeszteni, és az elit feladata pedig, hogy a rendelkezésére bocsátott eszközökkel azon dolgozzon, hogy ezt az egész társadalomra kiterjessze. Ez olyan, mint amikor egy üzletnek monopol helyzetet akarunk biztosítani a piacon.
Egyre inkább látom magam körül, hogy sokunk közéleti élményét meghatározza, hogy a saját helyünkön megpróbáljuk a legjobbat adni, igyekszünk hitünkkel összhangban helyesen cselekedni, ám folyamatosan valamiféle falba ütközünk. Békés Márton könyvét elolvasva pedig megértjük mi is ez a fal. A könyv egyik kulcsmondata számomra ugyanis az, hogy a struktúra maga a tartalom: az új struktúra, a kultúraváltás struktúrája. Ezt kell létrehozni, és onnantól kezdve tulajdonképpen minden megvan.
És ezzel azt mondja, hogy ha a kulturális szféra monopol hatalmát birtoklom, akkor azt töltök bele, amit akarok. És ez megmagyarázza azt is, miért nem zavarja őt az, hogy ezt egy kommunista ideológustól veszi át. Azért nem, mert úgy véli, ha ezt a struktúrát a mi ideológiánkkal töltjük meg – és legyen ez most a nemzeti konzervatív gondolat – akkor az lesz meghatározó az egész országban. A hegemónia lényege pedig, hogy akár kisebb harcokkal, de rávesszük az embereket, hogy ők is ezt akarják választani. Ezzel nekem az a problémám, hogy abszolút nem a gondolkodást segíti az emberekben. Az nem is volna baj, ha szempontokat ad a véleményem kialakításához. De odáig nem szeretnék eljutni, hogy azt mondják nekem, a különvéleményed helyett kapsz egy véleményt, mostantól ez a te véleményed, Imre.
Több értelmezés szerint a kultúrharc a kultúra megragadásának a manővere. De van egy frontvonal a világban a cancel culture (eltörléskultúra), a woke és egyéb jelenségek kapcsán, amely mind egyfajta újragondolásai annak, amiben élünk. Az a kérdés merült fel bennem, hogy mi nem akarnánk újragondolni ezt az egész kultúrát, amiben élünk?
Két síkon szeretnék ehhez hozzászólni. Az egyik az idő. Nekem nagy dilemmám az, hogyan tudunk konzervatívok lenni úgy, hogy a jövőről nincsen képünk. Engem meglepett, hogy ez a könyv ad egy nagyon alaposan kidolgozott technológiai leírást, amit ha pontról pontra megvalósítunk, azt tehetjük majd, amit akarunk, ám nem beszél arról, mi az, amit akarunk. A világ exponenciális növekedésben, változásban van; hihetetlenül felgyorsult minden. Egy ilyen világban a konzervatív értékrendnek nem az a feladata, hogy ötven, száz vagy kétszáz évre visszagondoljon. Ilyen mértékű növekedés idején a történelmi megközelítés biztosan nem lehet működőképes, hiszen semmi köze ahhoz a valósághoz, ami körülöttünk van, vagy ami a közeljövőben lesz. Ha tetszik, ha nem: a mával és a holnappal kell foglalkoznunk, mert nem tudjuk, mi lesz holnapután. A mai problémákra nézve pedig a többszázéves múlt biztosan nem releváns. A másik dolog: miért gondoljuk azt, hogy a mi értékrendünk gyenge? Miért gondoljuk, hogy a mi keresztény konzervatív értékrendünk összeomlik a mai trendek hatására? Miért nem bízhatok abban, hogy ha a gyerekeimet ezen értékeim mentén nevelem és jól képzett okos emberekké válnak, akkor ők tudni fogják, mi az, ami marhaság? Szerintem a gyermekeink ugyanúgy tudni fogják, mi az ő útjuk, és azt fogják járni, ahogyan én is a saját utamat jártam negyven-ötven évvel ezelőtt. Volt már nehéz világ, és abban sem omlott össze az ember, pedig tényleg szörnyűséges idők vannak mögöttünk.
Én azt látom, hogy óriási szorongás van a hívő emberekben is. Olyan korban élünk, amit a múlt század második felében posztkereszténynek neveztek el a kutatók. Utána vagyunk annak az időszaknak, amikor a keresztény gondolat és eszme felépített egy kultúrát. Ennek látjuk most leomlani a bástyáit. Nem tudjuk, hogy a templomaink tíz év múlva állnak-e még. Ez valóban feszültséget kelt.
Nem értek egyet. Az én szüleim gyakorlatilag a kommunizmusban élték le a felnőtt életüket. Akkor is kitartottak a hitük mellett, amikor nem azért volt nehéz templomba járni, mert nem volt a közelben, hanem azért, mert komoly következményei lehettek annak, ha megtudták; nem léptették előre őket, nem vették fel a gyereket az egyetemre, stb. Egy mai keresztény ember tényleg komolyan gondolja, hogy a gyerekei összeroppannak attól, hogy az online térben mi mindent tudnak elérni? Tényleg ilyen gyengének érzi magát? Ennyit ér a hitünk? Én ezt egyszerűen nem tudom elfogadni. A mai korban hála Istennek nincsen semmiféle kényszer, aminek meg kellene felelnünk, mégis mindenki attól retteg, hogy félnünk kell a nyugati ideológiáktól. Szerintem az, hogy hol tart ma a keresztény Európa és mennyire keresztény, az legalább annyira a keresztényeken múlik, mint azokon, akiktől tartunk.
Te találkoztál a könyvben megragadható kultúra definícióval?
Valahol azt írja a szerző, hogy meg lehet szerezni és tartani a politikai, gazdasági hatalmat, de ahhoz, hogy hegemon módon uralkodni tudj, a szellemet kell uralnod. Erről az jutott eszembe, hogy épp most olvastam egy könyvet a szellem igazi uralkodásáról. Ez Visky András Kitelepítés című regénye. Abban a szörnyű helyzetben, amelybe anya és gyerekek és a többi kitelepített kényszerült azokban az években oly mértékben uralkodik a jézusi szellem, hogy többször el is sírtam magam, amikor olvastam. Nekem ez azt bizonyítja, hogy mindenféle politikai, gazdasági vagy másféle hatalom nélkül is lehet uralkodni. Amit ők képviseltek kitelepítettként, még a legmocskosabb őrök tiszteletét is kivívta, mert egyszerűen felette állt annak a gyakorlatnak és hatalomnak, ami ezt tette velük. Én is ezt a szellemet szeretném képviselni és erre szeretnék hagyatkozni amikor egy közösséget vagy egy társadalmat építünk. Arra, ami belülről, a szívünkből jön, és nem kíméletlen racionalitással leméricskélni, hogyan lehet mindent kontrollálni és a magad javára fordítani.
Én találtam egy nagyon jó kultúra definíciót. Igaz, nem ebben a könyvben, hanem II. János Pál pápa Rerum Novarum kezdetű enciklikájában.
„Minden emberi tevékenység egy adott kultúrán belül jelenik meg és kölcsönhatásban áll vele. De hogy az ilyen kultúra megfelelő alakot öltsön, az egész embert fel kell ölelnie, aki benne bontakoztatja ki kreativitását, értelmi képességét, a világról és az emberekről alkotott felfogását. Ezen kívül benne éli meg az önuralom, a személyes áldozatvállalás és a szolidaritás képességét, valamint a készséget a közjó előmozdítására. Ezért az első és legfontosabb munka az ember szívében megy végbe. A mód pedig, ahogy az ember jövője építésének szenteli magát, függ attól az elképzeléstől, az ő elképzelésétől, amit önmagáról és saját sorsáról alkotott. (...) Az igazság nyitott keresése, amely minden nemzedék esetében megismétlődik, adja meg a nemzeti kultúra sajátos jellegét” …
… míg Békés Márton könyve érzésem szerint az első mondattól kezdve a harcról szól, és folyamatos harcként fogja fel a kultúrában és az életben való létezésünket, ez egy egész más szemlélet. Lehet, hogy ez a megoldás?
Azért mégiscsak vannak nekünk erős küzdelmeink és harcaink a gondolatokkal, a korszellemmel és mindenféle hatással. Legalábbis nekem biztos. De szerintem nekünk a jót kell építeni. Mégpedig vonzóan. Szeretetteljesen kell beszélnünk az emberekkel ahhoz, hogy meggyőzzük őket. Ebben kell előbbre jutnunk, mert amíg nem tudunk szelíden szólni a másikhoz, és a megszólalásunk nem tud hidat építeni, addig nem fogjuk a nagy parancsot teljesíteni.