MAGYARORSZÁG MINT REMÉNYTELEN
Reakciós kommentár.
Néhány nappal ezelőtt tűnt fel a hírekben Krasznahorkai László író minapi nyilatkozata, amelyet egy svéd lapnak adott. Az interjú apropója, hogy a nemzetközi megbecsülésnek örvendő író Stockholmban rangos irodalmi díjat vett át Herscht 07769 című regényéért.
Ebben többek között azt mondta, hogy a fennálló hatalom állításával szemben a magyar történelem nem dicsőséges, hanem csak vereségekből áll, másrészt, hogy „Ma Magyarországon már nincs remény… és a probléma nem csak politikai, hanem társadalmi is. Elveszett egy generáció”, majd követi még a társadalom emberi minőségére tett megjegyzése.
Két gondolatra szeretnék reflektálni, megengedve, hogy az eredeti kontextus akár érthetőbbé tenné az állításokat.
Az, hogy a magyar történelem csak vereségekből áll, nézőpont és kronológia kérdése. Tény, hogy az utóbbi évszázadokban sok vesztes csatánk volt, szó szerint és képletesen is. Mindenesetre egy győzelmünk mégis biztosan van: még itt vagyunk. Olyannyira vagyunk, hogy a 2020-as években magyar író művét fordítják le svédre, mert úgy gondolják, érdemes olvasni.
Ám amivel valóban nagyon megverjük saját magukat, azok az ilyen és ehhez hasonló nyilatkozatok, amelyeket jeles hazai alkotók külföldön tesznek. Mert ez így nettó hazaszeretetlenség. Bár a hangszerelés erre utal, mégsem a regnáló hatalom elleni kiállás ez elsősorban, hanem a haza iránti tiszteletlenség. A haza pedig nem elvont fogalom, hanem – Krasznahorkai szerint legalábbis – reménytelen emberek földtája.
És persze, ez a másik. Magyarország, mint reménytelen entitás. Sok mindent gondolhatunk arról, amiben épp vagyunk, kell is, hogy legyen róla megértésünk. De az en bloc reménytelenség mégiscsak a szív megállapítása. Egy olyan szívé, amely a magáéból szól, és annak a tévedésnek a fogságában él, hogy az emberi sors a látható világ függvénye. De sátáni erők működése közepette is igaz, hogy az ördög tragédiája az, hogy „mit az emberben rontani vágyott, szép és nemes csírája lesz”.
Szóval csak küzdjünk és bízva bízzunk, hogy jobb lesz, generációról generációra, miközben mindegyik nemzedéknek meg kell küzdenie a maga kihívásaival, méltóságával és méltatlan körülményeivel együtt. Krasznahorkainak megadatott, hogy világlátott, nemzetközileg ismert és elismert művész legyen, aki sokat tudna tenni azért, hogy hazája reményteljesebb legyen. Írói ereje a valósággal való szembesítésből is ered. De reményügyileg halottnak nyilvánítani egy egész generációt? Mi ez, ha nem annak a reménytelenségnek szívet bénító, akut változata, amelyet bírál?
Fáj erről beszélni, de aki a reményt halottnak nyilvánítja, az – könnyen lehet-, még maga sem találkozott vele. A reménnyel. Ami azért kicsit mégis több, mint földiekkel játszó égi tünemény.
Ezek a közös térbe vetett hegyes sommák dilemmát szülnek az író olvasójában: Vajon hogyan nyissuk meg legközelebb egy olyan magyar író új könyvét, aki a hetvenen túl a hazaszeretetlenség állapotában és a remény ismerete nélkül szólal meg?
Átmeneti ez a belső állapot, mintegy az ellenállás gyógyuló melankóliája, vagy puszta provokáció, ami Krasznahorkaitól nem lenne idegen?
Az író igazságkereső. Az ember gyarló. Ha az író hangosan beszél és ilyeneket mond azt kockáztatja, hogy az embert halljuk ki belőle és ez sokunk számára teheti nehézzé, hogy olvassuk őt.
Ezért szerencsésebb, ha inkább a művek beszélnek.
A jegyzet a Gondolatkertészet rádióműsorában hangzott el. Itt tudod meghallgatni:
FRISSÍTÉS:
A megszólalás sok és változatos közéleti megszólalást váltott ki. A legszerencsésebb fejlemény Krasznahorkai László és Kollár Árpád publikussá vált levélváltása, amit például ITT lehet visszafejteni.
ÉVELŐ TARTALOM:
Hétvégén kiosztották a Grammy-díjakat. Víkingur Ólafsson izlandi zongoraművész Grammy-díjat nyert Bach Goldberg variációk albumáért, amit korábban a MÜPÁ-ban is bemutatott. Emlékezetes koncert lett belőle, amiről itt írtam:
Pontosabban: veszteség, és ez egészen más így. A haza pedig nem egy elvont fogalom, hanem a lakóival, a természetével, az épített örökségével, a kulturájával együtt komplex fogalom. Csak magát a "hazát" szeretni amolyan plakátra való (ostoba) mentalitás, ha jobban elmélyedünk a kérdésben, bizony ezer és egy olyan dolgot találunk itt, ami taszít. Nem, nem szeretjük kritikátlanul a hazát, és bizony van olyan negatív özön, amikor az ember azt mondja: én ezekkel nem vállalok közösséget. Megértem a magam álláspontjából. Krasznahorkai mindezzel együtt nem túl kedves része ennek a hazának, ő a nagy cirkusszal kivonuló, aki megtehetné ezt intelligensen is, csendben. Persze neki elhivatottsága van, mint a balos és jobbos váteszeknek általában, és bizony ők azok, ami miatt annyira felhőtlenül nem tudjuk szeretni a hazát. Amúgy mneg a történelmet sem ismeri sikeres nyoccosztályos szinten, úgyhogy megvan Orbán Krisztián egy féltudásúja, esetleg, negyed, nyolcad.