MERJ VITATKOZNI!
MIÉRT egy angolra alapozzuk a modern magyar konzervativizmust, avagy a mozgolódó konzervatíwoke.
1994-95 lehetett, a belvárosi Merlin színházban egy szocialista és egy jobboldali politizáló fiatal ült le nyilvános vitára a magyar konzervativizmus jövője kérdésében. A szocialisták épp visszanyerték hatalmi pozíciójukat a második szabad választáson. A kormányalakításban a liberális szabad demokraták segítették őket, amit árulásként éltem meg. Akkoriban a bal-liberális kormányoldalon divatba jött, hogy terjedelmes publicisztikákban mondják meg, milyen konzervativizmusra is lenne szükség Magyarországon. A választás győztese nyilván felkészültnek érzi magát arra is, hogy az általa leváltott világlátásról nyilatkozzon. A négyigenes népszavazás óta a FIDESZ-SZDSZ tengely mentén szimpatizáltam, amit még a viszonyuk korai romlása ellenére is próbáltam magamban egyben tartani. Mindeközben egyre több mindenről kezdtem azt érezni, hogy a liberális világnézet az élet nem minden területén válik hasznossá számomra és elkezdtem konzervatív vagy ahhoz közeli álláspontokat is meghallgatni. A megértés majd még hosszú, érlelődéssel töltött évekbe kerül, de amikor erre a vitára sor került, formálódó liberális-konzervatív énem egyre több kérdést tett fel azzal a helyzettel kapcsolatban, hogy szocialista vagy ideálliberális közéleti hozzászólók meglehetős önteltséggel osztották ki a jobboldalt – konzervativizmusból. A Merlinbe már nem tudom, hogyan keveredtem el, de arra igen, milyen érzéssel jöttem ki onnét: ha ilyen felkészült, okos, érvelő emberek és érdemi érvek, szempontok vannak a jobboldalon, akkor azokat miért nem hallom a szélesebb nyilvánosságban?! Két dolgot jegyeztem még meg; hogy a srác a Széchenyi kollégiumból jött, meg hogy Rogán Antallnak hívták.
Kimaradt egy hét a hírLevelek sorában, ne haragudjatok, erőt vett rajtam a tavaszi fáradtság. De a fő ok mégis az, hogy építgetünk, építgetünk: hamarosan érkeznek a beépített podcastok és új típusú tartalmak is. A Gondolatkertészet:
Blog –itt főképp írok (innen kapod a hírLevelet is).
Podcast – itt főleg beszélgetek (most a Spotify és társain).
Rádióműsor – a Klasszik rádió 92.1-n szerda esténként 19-20h között.
Az egyetlen közösségi médiás felületünk a Facebookon van, de végül csak a hírLevél marad és itt lesz egyben minden. Mostantól újra hetente érkezik új tartalom, illetve tartalmak.
Kérlek küldd tovább ezt a Levelet egy lehetséges olvasónak vagy/és iratkozz fel rá, ha még nem tetted! A feliratkozás/megosztás gombokat a Levél végén találjátok. Köszönöm.
Eltelik majdnem húsz év. Már van minőségi, kimunkált, konzervatív hátország, szellemi műhelyek értő emberekkel. Régi alapművek és fontos új munkák fordulnak le magyarra, egyre több a konferencia, a platform, az orgánum. A konzervativizmus - milyen furcsa -, divattá lett. Furcsa, de érthető és talán még segít is. Jó, hogy a tradicionalitásban és a lokalitásban merünk értéket látni és nem bélyegezzük meg egyből maradisággal. Fontos, hogy a kultúránkba ezek az értékek visszagyökerezzenek. Ez feladat, mindannyiunké. A haza befogad, a nemzet egyesít. Ám a Merlin-színházbeli jelenés és a jelen között e kérdésben történt néhány fordulat. Az országgal, a nemzettel és személyesen is.
Én például még a kettő között pálfordulok és a politikai koordináták helyett az Isten országa projektben definiálom magam. Ha innen nézem, akkor minden politikai program rendelkezik olyan gondolattal, ami nézetem szerint kedvére volna az eljövendő Királynak. Ám Krisztus eljöveteléig a politika és a hit nem lesz egy testté (váló teokráciává).
A tökéletes államforma az a felvilágosult abszolútizmus, amelyben Jézus a király. Csak így lesz minden mindenkinek abszolút világos. Mással ez az álomforma nem működik, ezért szükséges elválasztani egymástól az egyházi és a világi berendezkedést. Az viszont lehetséges, hogy más társadalmi berendezkedés a maga emberi tökéletlenségében valamelyest mégis mutathat rá. Kivált, ha rá hivatkozik és a természeti törvények megőrzésén alapul. Ez az attitűd összességében kétségkívül közebb áll egy politikai koordináták között konzervatívnak számító programhoz. Én is örülök és értékelem, hogy a hazámban belassult a kereszténység utáni világ eljövetele. A jelenlegi helyzet mégis zavarba ejtő.
A kulturális intézményrendszer nemzeti újraformálásához marxista gyökerű ideológia szolgál alapul. Ezt az államhatáron belül zajló folyamatot a másképp gondolkodók elleni hadviselésnek tekintjük. E hadviselés elvi célja a keresztény értékrend hegemónná tétele, megélt gyakorlata ugyanakkor mélyen ellentétes a Szentírással. E nemzetstratégiai cél végrehajtását úgy visszük végig, hogy közben sem az oktatásnak, sem a kultúrának nem dedikálunk önálló, felelős minisztérimot. Kritikával illetjük a határokat el nem ismerő globális ideológiákat (okkal), miközben a nemzeti kultúra vonatkozásában az országhatárok mentális lebontásának szükségességét hangsúlyozzuk. Ennek keretében a szomszédos államok magyar kisebbségeinek folyamatosan harcban álló attitűdjére szocializáljuk az anyaországot is, amely szívesen nyugodna meg és ásná be az árkokat. Törekszünk a nemzeti kishitűségből kigyógyulni és teljes jövőképpel rendelkező, egészséges magyar öntudatra erősödni, amit azonnal kiolt, amikor az anyaországot láttatjuk kisebbségi sorsban az uniós, amerikai meg orosz góliátok terepén. Hangosan védjük a szólászabadságot de a nyilvánosság nemzeti tereiből kizárjuk a kritikai gondolkodás megjelenését. Az oktatásban a személyiség fejlődésére és kiteljesedére hivatkozunk, de mintha épp kivezetnénk az alsó és középfokú oktatásból azokat a stúdiumokat, amelyek ezt a célt szolgálják. A lokális tudás erejét hirdetjük, miközben a központi irányítás egyre vadabb megoldásainak bűvkörében élünk. Az állami döntéshozatalért kivéreztetjük az önkormányzatiságot, de azt szeretnénk, ha mégsem az államtól várnánk életünk megoldását.
A hatalmi logika felől értem, a konzervatív közösség felől azonban nem: nem szeretnénk korrigálni?
Edmund Burke írta, miközben a francia forradalomról töprengett:
„Valamilyen alosztályhoz kötődni, s szeretni a társadalomnak azt a parányi szegletét, amelyhez tartozunk, ez a közösségi érzület legalapvetőbb elve (mintegy csírája). Első szeme annak a láncnak, amelyen keresztül eljutunk hazánk, s az emberiség szeretetéig”.
Bőven idézhetnénk még Burke: Töprengések a francia forradalomról című alapvetéséből, hogy megértsük, miért fontos egy társadalom természetes kötőszövete, és miért veszélyes az emberi együttélés törvényszerűségeibe forradalminak szánt, teszteletlen megoldásokat belevinni vagy épp mesterségesen átírni a szabályokat. Ám azért ezt az idézetet hozom fel, mert John Lukács, a gyakran jövőbelátó magyar-amerikai történész (lásd: „Magyarország az anyám, Amerika a feleségem”) ezzel a gondolattal érzékeltette, hogyan ágyazódunk be egy közösségbe. Aztán rátért a személyes megélésre:
„Az én házam és földecském előrébb való Schuylkill községnél, Schuylkill község előrébb való Chester megyénél, Chester megye előrébb való Pennsylvania államnál, Pennsylvania állam előrébb való az Amerikai Egyesült Államoknál, és az Amerikai Egyesült Államok nem előrébb való a világnál: legalábbis a nyugati civilizációból még megmaradt világnál.” *
Javaslom, elmélkedjünk el e gondolat felett…
Már csak azért is, mert John Lukács, aki egy száz évvel ezelőtti januári napon született, nemzetközi hírű magyarrá vált markáns világlátással, amit irányadó módon fogalmazott meg és adott át. A konzervatív gondolat sok mai hazai művelője ismerte és tanult tőle. Volna tehát miért kiemelten kultiválni. Az utóbbi években mégis azt látjuk, hogy egy brit filozófus nevét veszi fel megannyi gombamódra szaporodó kávézó, közösségi hely, az ő könyveit emelik fel és az ő neve alatt szerveznek konferenciát. Sir Roger Scruton – hiszen róla van szó – nagyon is érdemdús gondolkodó, aki rádadásul több szállal kötődött Közép-Európához és hazánkhoz is. Ezt értjük és örülünk neki (én is idéztem, amikor a Mona Lisát nyakon öntő aktivistákról írtam). De vajon érezzük-e, hogy Scruton, aki egy nyolcvan évvel ezelőtti februári napon született, minden érdemével és kiválóságával együtt mégis egy angol filozófus? A magyar filozófiai, tudomány- és társadalomtörténeti gondolkodás adott annyi izgalmas személyiséget nekünk és a világnak, hogy magyar, vagy legalább magyar származású atyamestere lehetne a modern magyar konzervatív gondolkodásnak?! Csak azért teszem fel ezt a kérdést, mert ha valahol számít a hely, az odaszületés, a nyelv és a közeg ismeretére alapozás, az épp a konzervatív megközelítés. Miért Scruton, ha ott van nekünk – például – John Lukács?
E kérdés, legyünk őszinték, önmagában demagóg. Örülök annak, hogy a konzervatív személélet minőségi és bárki által elérhető apparátussal megjelent és megerősödött a hazai szellemi színtéren. Választható, követhető. Inspiráló, ahogy a Scruton-örökség épül és formálódik. De abban az előbb vázolt ellentmondás-halmazban, amely látszólag vagy valóságosan jellemzi a konzervatív gondolat mögötti politikai gyakorlatot, már lehet jelentősége. Mert például a vitatkozás, a politikai döntések nyílt kritikájának scrutoni gyakorlata mintha nem jellemezné a hazai szcénát. Nálunk épp a fordítottja tűnik fel; mintha a politikai vízió lenne a konzervatív gondolkodás kovásza. Ha így van, érthető, miért nincs vita vagy publikus kritika. Ám ezzel egy angol nem tud mit kezdeni. Ez magyar sajátosság. Vagy pontosabban: a magyar változat egyik jellemző vonása.
E kérdés azonban mégsem elvi, hanem nagyon is gyakorlati.
A magyar nemzeti kultúra 21. századi értelme ebben a pillanatban ha szilárdul is, még formálódik.
Most dől majd el, hogy nem kizáró, hanem befogadó és átölelő értelmében használhatjuk-e majd. Jelen pillanatban, a nemzeti kulturális színtér egyre belterjesebb működtetését látva inkább arra van esély, hogy a kontroll iránti politikai igény erősödése és a rendszerben működő intézményi öncenzúra közös eredője (a vezetői politikai megfeleléskényszer felülírja a szakmai működtetés követelményeit) szűkített spektrumú kulturális bázist hoz létre. Ez a folyamat épp azt a gyakorlati célt eliminálja, amelyet megvalósítani kíván. Az a nemzeti kultúra, amelyben két mást gondoló ember le tud ülni egy asztalhoz és ott bármit meg tud beszélni nem így születik meg. Az ésszel élő konzervatív gondolkodás ezt pontosan tudja. Amennyiben a politikai kommunikáció iránya továbbra is a megosztottság fenntartása és megerősítése, a kultúra nemzeti fórumai ezzel nem mennek majd szembe. Mindez talán értelmezhető olyan múltbeli hagyománnyal, amelyben voltak magyarok meg nem magyarok, de a jelenünk és a jövőnk múlik azon, hogy a kultúra az egymáshoz, akár az egy másikhoz való kapcsolódás képességére szocializál, vagy ezt a másikat leértékeli és legszívesebben eltávolítaná. Az első felkészít a belátható időn belül esélyes, jelentős horderejű globális változásokra és azok helyben várható hatásainak kezelésére. Az utóbbi katasztrofális mentális pusztítást végez és nem csak a nemzeti kultúrát lehetetleníti el, hanem az emberi minőségünket roncsolja. Ami semmilyen módon nem hozható össze keresztény megfontolásokkal. Arról, hogy a cél szentesíti-e az eszközt, itt olvashatsz.
Javaslom gondoljuk újra, milyen értékeket vallunk és miért. A hazaszeretet felelősségvállalás az egészért, nem csak a részért. A mi tudásunk és vonzerőnk épp ebben van. Ehhez nem csak erősebbnek kell lennünk, hanem jobban is kell szeretnünk. Hogyan másként tudnánk hazaszeretetből példát mutatni azoknak, akiknek szívében kételyek között is ott munkál a haza és maradás? Meg tudunk szabadulni az öntelt fölény hangjától, a másik lenézéstől és leértékelésétől? El tudunk köszönni sértettségünktől, legyen jogos vagy jogtalan? Tudunk jobbak lenni annál a gyakorlatnál, amit úgy bíráltunk ’94 után, hogy a jövőt írni csak a győztesnek szabad?
KONZERVATÍWOKE: amikor felébred a nemzeti lelkiismeret és működésbe lép konzervatív józan ész.
Itt az idő.
PODCAST: Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a Miért Scruton?-kérdésre létezik érdemi válasz. Erről kérdeztem Windhager Ákost, a Hungarian Scruton Hub vezetőjét:
PODCAST. Arról, hogy miként csapódik le a kor az oktatásban, hogyan veszíthetjük el megtartó kulturális tudásbázisunkat, van-e ebből előre és ki az igazi forradalmár Nényei Pál tanár, íróval beszélgettem:
* Az idézetek JOHN LUKÁCS: ISTEN VELEM című kötetéből származnak (Európa, 2009). A Burke-idézetet Kontler László, a szerzői szöveget Barkóczi András fordította.