SZÓLÁSSZABADSÁG VAN, ÜTÉSSZABADSÁG NINCS
GYÖKÉRKEZELÉS: észrevételek egy közéleti közjáték margójára
A GYÖKÉRKEZELÉS a Gondolatkertészet bemondásvizsgálója. Szlogenek, refrének és bekiabálások a józan ész mérlegén.
Két véleményes közszereplő találkozik egy utcasarkon, hogy személyesen rendezzék, amit kölcsönös üzengetéseik túlhevítettek. A tűzoltás helyett azonban egyikük (Róbert) a tettlegesség valamilyen tónusában részelteti a másik (Róbert) fejét. Feljelentés is születik, de előtte és utána még több bejegyzés a közönséges médiában arról, ki hogyan élte meg ami történt vagy nem úgy történt. Közben napvilágra kerül egy hangfelvétel, amelyet Róbert rögzített Róberttel való találkozása során. Vágott vagy vágatlan: hamisítatlan közéleti műsor. Itt, a nyárközepi uborkaszezon ingyencirkuszában jött fel a következő mondat a – szó szerinti – bulvármédiából:
Szólásszabadság van, ütésszabadság nincs.
Első blikkre ez így rendben is van.
Róbert szájából hangzik el a gondolat, aki ilyeneket szokott mondani. Mégis, érdemes átgondolnunk. Előre jelzem, hogy számomra Róbert működése valamivel értelmezhetőbb, mint Róbertté, aki ezzel az aktussal tűnt csak fel a horizontomon. Kettejük történetében egyikük igazsága sem érdekel. Az igazság nem ezen a szinten osztja szét magát. Más érdekel; a gondolat érvényessége.
És ahhoz kell egy kicsit a háttér. Nem legalizálom az erőszakot, a szólásszabadság alapjogunk, a fizikai bántalmazás pedig sose legyen sem támogatható, sem elfogadható rendezési mód. Tanulságos azonban, hogy a történtekről véleményt formáló más közéletiségiek egy része mégis jogosnak tartotta Róbert fellépését. A közösségtelen média kimondtalan belső szabályát követve persze mindenki, akinek véleménye van, sarkosan fogalmaz, és megosztásra játszik szimpátiája vagy munkaköre szerint. Ezt tudjuk, bár ezekből az állításokból alakul ki az új morál: az online játékszabály decivilizálja a valós életünket. Ezért ejt gondolkodóba a fenti kijelentés, amiről 6 + 1 észrevételt szeretnék tenni.
A GONDOLATKERTÉSZET pop, kultúra, újragondolás. Ez utóbbi kultúráját plántálom azzal, hogy magam is gondolatokat osztok meg. Azzal már támogatsz, ha terjeszted a bejegyzést: elküldöd valakinek, akinek jól jöhet. Erre utal az írás végén a LÉGY MAGVETŐ! felirat. A saját kíváncsiságom vezérel, de ha a te világodat is érinti, javaslom, iratkozz fel és gondolkodjunk együtt:
Tehát.
A vizsgált mondatnak van kontextusa. A tettlegességet megelőzően Róbert a szenvedélyes férfiszerelem hangján írt vitriolosnak minősített bejegyzést Róberttel való kapcsolatukról, amivel -megfogalmazásában- a felé történő zaklatást exponálta. A teljes érthetőség kedvéért egy idézet erejéig sajnos be kell szállnunk a kontextusakodás nagy közösségi játékába. Róbert így nyilatkozott a tettlegességi jelenet után:
„Az eset kapcsán nyilvánvaló erőszak-relativizálás zajlik a nyilvánosságban. Azt hazudják, hogy egy szatirikus gúnyirat verbális erőszaknak számít, ami összemérhető a fizikai erőszakkal. Tehát felszámolnák a sajtószabadságot. Ezek szerint mostantól nem írhatom le azt, amit gondolok, mert beverik a pofámat? … Nem vagyok hajlandó alkalmazkodni ehhez. Szólásszabadság van, ütésszabadság nincs. Elég a woke elmebajból!”
Észrevételeim:
Róbert pontosan tudja, mit beszél. Így azt is tudja, mit csinál. Tőle idézek, néhány évvel korábbról:
“A posztmodern korában ki az áldozat? Aki előbb mondja magáról, hogy áldozat. És ki az elkövető? Akire az áldozat rámutat. Nincs bíróság. Nincs vizsgálat.” (2018)
Róbert, aki woke-ellenes (ha jól értem), lewoke-olja (van ilyen szó?) Róbertet, aki egyébként woke-ellenes (ha jól értem). Mindeközben épp úgy teszi áldozattá magát, mint egy woke-os. Történik mindez a reakcióra adott reakció reakciójában. Ha jól értem. Figyelemre méltó metafifikai teljesítmény.
A szatirikus gúnyirat verbális erőszaknak számít. És nem csak összemérhető vele, hanem egylényegű azzal. A “szatirikus” nem csupán komikus kifigurázást jelent, hanem maró gúnyt. Amikor Róbert saját szavaival “szatirikus gúnyirat”-nak nevezi Róbertet irritáló írását, akkor tulajdonképpen ezt mondja: a gúnyosnál is gúnyosabb. A gúny a szív gennye: önmaga mérgét fecskendezi át a másik lelkébe. A gúny épp ezért szó által terjed és könnyen maradandó belső sérüléseket ejt. Általában az intellektuális felsőbbrendűség álorcáját ölti magára, de valójában a másik megsemmisítését célozza. Szándékos lélekfertőzés, ami erőszak és bűn. Olyannyira az, hogy a zsidó-keresztény kultúra és erkölcs alapját adó Bibliában az emberi lélek mélységeit feltáró Zsoltárok könyvének legelső zsoltára, annak is a legelső sora egyből azt üzeni, hogy
“Boldog ember az, aki nem jár a bűnösök tanácsa szerint, nem áll a vétkesek útjára, és nem ül a csúfolódók székére, hanem….”
Tehát a másik csúfolására hajló szív el van tévedve, de nagyon. Olyan céltévesztésben van, ami magát a gúnyolódót sodorja el az Élet fájától azzal teljesen ellentétes irányba. Vagyis: csúfolódni lehet, csak nem használ.
Szólásszabadság van. Ütésszabadság nincs. Jól és helyesen van ez így. Kivéve, amikor nem két külön állításról van szó, hanem ok és okozati összefüggésről. Mert amikor a szólás után megáll az emberben az ütő és felfakad a fájdalom, megbillen a morális egyensúlyérzetünk. A szólás után nincs büntethetőség, az ütés után van. Sérülést mindkettő okozhat, de a szólás mégis kockázatmenesen provokálhatja ki az ütést. És miután a nyelv teremtő eszköz; hatalmában áll gyógyítani és hatalmában áll a lelket akár halálosan megsebezni, ez a hatalommal való visszaélés. A nyelv is tűz. Aki lángot lehel, gyújtogat. A gyújtogatás bűntény. A hatalommal való visszaélés bűntény.
Ha a sajtószabadság a verbális bántalmazás jogát biztosítja, ütközik az emberi méltósághoz való joggal. Ha az emberi méltóság kikezdésére használjuk a sajtószabadságot, miért volna az mindenekfelett való? Ez persze elvi kérdés. A verbális bántalmazás viszont nagyon is gyakorlati, és a kapcsolati erőszakon keresztül megragadható: az emberi méltóságot súlyosan sértő erőszakos fellépés már bűncselekmény. A másik rendszeres megalázását a törvény bünteti, vérnek sem kell folynia (épp ez a lényeg). Róberték kapcsolata saját bevallásuk szerint régóta tartó, sajtónyilvános héjjanász.
A szólásszabadság mondva-csinált joggyakorlás. Ha visszaélnek vele, a létét kérdőjelezik meg. Nem az a kérdés, hogy európai országban lerajzolhatjuk-e Mohamed prófétát karikatúraszerűen. Lerajzolhatjuk, jogunk van hozzá. A kérdés inkább az, hogy ha nevetségesnek tartjuk is a vallási vezetőt és jogunk is van kigúnyolni, megtesszük-e annak tudatában, hogy millió velünk együttélő embertársunk mindennapi életét szervezi az ő tanainak követése? Egy részük fundamentalista és militáns? Tény. De ha megalázzuk őket, nem válik még több azzá közülük? Nem lenne hasznosabb a “kultúrhitünknek” megfelelően erőt ÉS szeretetet felmutatnunk? Önfeláldozóan lemondani a másik megsemmistésének igényéről egy élhetőbb közösség reményében? Vagy azt hisszük, ők nem érdekeltek ebben? Ha már ábrahámita vonalon ütközünk, tegyük téttel.
A szólásszabadság melletti érvelésnek teológiai eredete van - legalábbis az újkori gyökereit tekintve mindenképpen. Az angol forradalom és polgárháború felfutásában 1644-ben a költőként ismert John Milton írt egy remek szónoklatot, amelyben a másképp gondolkodók elhallgattatásának tévútjáról értekezik. Areopagitica - Beszéd Anglia Parlamentjéhez az engedélyhez nem kötött nyomtatás jogáért című művét az első jelentős újkori cenzúraellenes röpiratnak tartja az eszmetörténet. Bár Milton épp az uralkodóval szemben működő Parlament azon döntésén feszeng, hogy a nyomtatás engedélyezését az olyan procedurához kösse, mint ami a király zsarnok rendszerét jellemezte, érvelésében a puritán Parlament tagjainak hitbéli meggyőződésére is apellál. Nem illendő és főképp nem helyes reformált hitben járóknak olyan eszközöket alkalmazniuk, mint az ellenfeleiket változatos üldöztetésekkel gyötrő, inkvizíciós gyakorlatot folytató elnyomóknak. Mondhatjuk így: a reformátorok nem vethetik cenzúra alá a másként vélekedőket. És erre jó okuk van: az ember Isten képmására teremtetett, és ha e képmási emberi szellem megnyilvánulása, az értelem lenyomata (ami ott és akkor: a könyv) bármilyen pusztítást szenved, a cenzúra magát a képmási szellemet öli meg. Milton nem gondolta hasznosnak, ha minden vélemény korlátlanul nyilvánosságot kaphat. De érvelésének továbbgondolása, nevezetesen, hogy képmási voltunkban az isteni igazság töredékeinek mindannyian hordozói lehetünk, ezért az elhallgattatás a szellem ellen való vétek - időtálló szempont.
Félve írom le, hogy van itt még valami ezeknél is nagyobb métely: az értelmiség zsigeri működésének mediatizációja.
Gondoljunk bele: két hónapon belül meglövik a szomszéd ország miniszterelnökét, majd a legnagyobb demokratikus ország elnök-jelöltjét. Mindkét esetben erősen közrejátszhatott a társadalmi szellemi közállapotok radikális megromlása, a közösségen belüli tudatos egymás ellen fordítás, a nézetkülönbségek következményeinek kiélezése, a mást gondolók kölcsönös nyilvános megszégyenítése. Mindeközben itthon felnőtt “sportember” rúg fel rá bízott gyereket úgy, hogy az pördül egyet és a fejére esik. Mindennapi mentális állapotunk romlása napról napra tapasztalható. Talán a tiéd is. Az enyém is. Küzdünk növekvő, stressztáplálta agressziónk kordában tartásával. Ebben a folyamatban kivált fontos volna, ha nagy befolyással bíró úgynevezett véleményvezérek a mentális gyógyulást segítő módon, de legalábbis annak irányába kommunikálnának.
Ehelyett ők szolgáltatják a társadalmi ideglelés következő felvonását, nem hagyván kétséget afelől, hogy a legtöbbjük maga is segítségre szorul. Ám a személyes gyógyulás helyett a mentális megrendülés olyan intellektualizációja történik, amelyben a személyiségzavarok működéséből norma lesz.
Sokat gondolkodtam mi az oka annak, hogy az értelmességi véleményvezérek a figyelemcirkusz szerepjátékához szükséges verbális pankráción túl valós személyiségzavarok jeleit mutatják.
Erre jutottam:
+1
Akut empátiahiány. E véleményvezérek jelentős részéből hiányzik a valós együttérzés képessége. Azért fogalmazok így, mert egyrészt intellektuálisan felismerik, hogy mely értékek sérülnek adott esetben, tehát szóvá tesznek ilyen helyzeteket. Másrészt ezek közül többet saját “jóügyi” marketingjükre fel is használnak, mellette való hangos kiállás formájában. Ez van. Ami viszont sokszor nem ad jelt magáról, az a valós lelki megérintettség.
Például e vizsgált vita hevében egyszercsak elhangzik, hogy egyiküknek egy héttel azelőtt halt meg a fia.
MEGHALT A FIA.
Egy héttel korábban.
De mintha ez a konfliktusban nem jelentene semmit, Róbert és Róbert látszólag tovább sodródik az egymás elleni indulat árhullámán. Feltételezem, ez nem az a közlés, amivel bármilyen szinten manipulálunk. A józan ész és a jóérzés azt feltételezné, hogy egy ilyen mondat elhangzása után mindenki minden szerepében azonnal leáll. Az, hogy az egyik a másik felé fordul együttérzéssel, normális emberi működésre vallana. Ilyen napok óta nem történik - legalábbis a láthatóság szintjén, ahol viszont van feljelentés és beef meg diss (a hip-hopból vett rapsorokba tett kölcsönös szapulás). Feltűnő érzéketlenség.
Jelzem, Róbert egyik korábbi gesztusa engem is elért és személyesen is karcolt. Ez idén történt, amikor húsvét vasárnap látta helyesnek kihozni a László elleni rapjét. Nem linkelem. Önmagához méltatlan és kritikán aluli. Világosan kitűnik belőle, hogy a show és provokáció jegyében született, az intellektuális visszavágás fölényével előadott, hát, rap, valójában elkaszálja annak szerzőjét minden korábbi értékelvű állításától. Van, amire a lélek nem szabad, hogy képes legyen. A Feltámadás ünnepén aztán végképp nem. Hogy mégis, üzenet.
Róbert nincs ezzel egyedül. A közösségtelen médiában és a mindenféle műsorokban zajló veleményvezéri pankráció mögött sokszor jobb sorsa érdemes, de nehéz mentális helyzetben lévő emberek működnek.
Akut empátiahiány.
Miért hallgatunk rájuk, ha csak ütni képesek?
A szólásszabadság vs. ütésszabadság észrevételeket egy javaslattal szeretném zárni.
Javaslom, hogy vezessük be a következő cenzust:
csak az szólalhasson meg nyilvános vitákban, akinek az érzelmi intelligenciája is megvan hozzá. Ez azt jelenti, hogy van empátiája, nem csak a megértéssel dolgozik, hanem az együttérzéssel is. Nem csak akarja, de képes is átérezni, mi mehet végbe egy másik ember szívében. Ha túlfut valamivel, tudjon bocsánatot kérni.
Aki erre nem képes, ne kapjon közszereplői jogosítványt. Legfeljebb színészit vagy pankrátorit.
Kijelentem, hogy javaslatom a szólásszabadság antidemokratikus korlátozása.
De az emberi méltósághoz való jogot, és vele a démoszt támogató szükséges védelem.
KAPCSOLÓDÓ BEJEGYZÉSEK:
Bayer is rázza már egy ideje azt a bizonyos fát.
vagy lehetne az is, hogy nem kell empátia, de ha tultolod, és folkerdeznek az utcán, akkor utána nem ér arulkodni, mert nem kapsz piros tojást.