KI LESZ AZ ÚJ PÁPA?
A Konklávé és 3+3 szempont a pápaválasztáshoz
Megvárta a Feltámadás reggelét, megjelent a bazilika erkélyén, ahol áldást mondott és személyes jelenlétével nyomatékosította az egész világnak szóló utolsó üzenetét:
"A szeretet legyőzte a gyűlöletet. A fény legyőzte az árnyakat. Az igazság legyőzte a hazugságot. A megbocsátás legyőzte a bosszút. A rossz nem tűnt el a történelmünkből, mindvégig jelen marad, ám nem az övé többé az uralom, nincs többé hatalma afölött, aki befogadja ennek a napnak a kegyelmét."
Ferenc még halálában is szimbolikus erővel hat: a Feltámadás üzenetét utolsó lehelletével átadva húsvét ünnepén költözni vissza a Teremtőhöz; azt hiszem, nem túlzás ebben is többet sejtenünk. Akárhonnét nézzük, e hittel és üzenettel teli ember halála még a szív szomorúságát is piros betűs ünneppé változtatta. Hiszen utolsó nyilvános szavai szerint “a húsvét az élet ünnepe.”
Protestáns vagyok; a Krisztuskövetés hiteles, nagyhatású és egyetemes embereként tisztelem.
Személye, ahogy II. János Pálé is, messze túlmutat a felekezeti kereteken, vallási háborúkon, teológiai nézetkülönbségeken és kultúrharcokon - noha volt küzdelme mindegyikkel. Jelenség volt, szeretetre méltó személyiséggel. Reformer, kritikusai által vitatott ambíciókkal.
Fontos időszak következik: az egyházfői működés immár lezárt, értékelése csak most keződik. Ha elmaradnak a napi harcok narratív háborúi és háborgásai, reménység szerint a mit és a miért is tisztábban kirajzolódik majd. Ehhez idő kell, távolság és nyugalom.
A Ferenc halálával előállt helyzetre viszont érdemes egy józan pillantást vetnünk.
Két aspektust szeretnék behozni: egyrészt a pápaválasztás természetrajzát oly pontosan bemutató Oscar-díjas Konklávé című film tanulságait, valamint mindazt, ami abból és a világ jelenlegi helyzetéből következik.
A GONDOLATKERTÉSZET pop, kultúra, újragondolás. Ha visszatérő látogató vagy, javaslom iratkozz fel a hírLevélre, mert azzal minden tartalmat kézhez kapsz. Ha rendszeresen Kertészkedsz, kérlek előfizetéssel támogasd a Kert művelését - köszönöm!
8 Oscarra jelölték, ebből a legjobb adaptált forgatókönyvért járó szobrot el is vitte a Konklávé (Conclave, 2024.) című film. Peter Straughan valóban zseniális munkát végzett: bár a film a legrangosabb szemléken több kategóriában volt jelölt, díjat többnyire a forgatókönyvért kapott.
Thrillert csinált a pápaválasztásból.
Mondjuk volt miből. Az eredeti regényt az a Robert Harris írta, akinek két könyvéből is erőteljes mozit forgatott Roman Polanski. A Szellemíró egy fiktív (de a Tony Blair-projektre hajazó) miniszterelnök életrajzírójának krimibe hajló története (The Ghost, 2007) a másik a Dreyfus-ügy feldolgozása (Tiszt és kém, 2013). Az egyik a velünk élő, a másik a velünk maradó történelem kulisszái közé visz be, de Harrisnek van római kori trilógiája is, sőt, feldolgozta a második világháborús kódfejtést lehetővé tevő titkos katonai akciót (Enigma, 1995). Ez utóbbiból Tom Stoppard írt forgatókönyvet és készült belőle azonos című film 2001-ben.
Harris könyvei tehát gyakorlottan kezelik a történelmi és politikai közeget, bővelkednek feszültségteremtésben és viszonylag könnyen adaptálhatók filmre. Ennek az írói karriernek az értett, rutinos korszakában születik meg a Konklávé 2016-ban.
(Harrishez tartozó érdekesség még, hogy a más zsánerben utazó, de szintén író és itt a Gondolatkertészetben is kedvelt Nick Hornby sógora.)
A Konklávé egy napjainkban játszódó pápaválasztás belső, vatikáni történéseit mutatja be, elég hihető módon. Az előző pápa halálával induló cselekménysorban a konklávé lebonyolításával megbízott Lawrence bíboros nehézségeit és helyzetmegoldásait követjük nyomon egy olyan választáson, amely minden történelmi hagyománya és rituáléja dacára a filmen lényegében egyházpolitikai szempontok és személyes ambíciók versenyeként jelenik meg.
Egyházi jövőkép-háború és kamarillapolitika.
Ismerjük. Pontosabban egyáltalán nem ismerjük (ugyan ki lát rá érdemileg a Vatikán belső dinamikájára), de nagyon is el tudjuk képzelni.
A remekül építkező és a megoldás felé egyre izgalmasabb történet azonban nem csak azzal lep meg, hogy a bíborosok végül kit választanak meg, hanem azzal is, ki ő.
A film a sikerét - a kiváló kivitelezésen túl - ennek a duplacsavarnak és az általa generált társadalmi vitáknak is köszönheti. Azok kedvéért, akik még a film megtekintése előtt vannak, nem írom le e fordulatot. Annyi azonban így is exponálható, hogy a duplacsavar két feléből az egyik széles körben elfogadottan krisztusi (“Igen, jó választás!”) a másik fele azonban olyan radikális, hogy mélyen megosztja a vallásos közösséget (“Botrány!”). Érdekes, hogy a recenziók és viták alapján elsősorban nem is felekezeti alapon, hanem sokkal inkább a fordulathoz való viszony alapján.
Mert a Konklávé a maga radikalitásában ad egy választ a kérdésre: mit jelent(ene) egy valóban krisztusi választás?
Mi legyen a leendő pápa legfontosabb tulajdonsága?
Hiszen a filmben önkéntelenül is megfogalmazódik:
A pápaválasztás dilemmája, hogy az egyházfő ideálisnak vágyott lelki alkata és a vezetésére bízott szervezeti monstrum nehezen integrálható egy személyiségben.
Vagy-vagy.
Legalábbis, ha az ember tervez…
3+3 szempont az új pápa megválasztásához:
Az emberi szempontokat a Lélek felülírja. A Konklávé gyomorszájon vág. Leginkább akkor, ha elutasítjuk azt a lehetőséget, hogy a Szent Lélekre bízott választás nem az emberi logika mentén érleli meg gyümölcsét. Vagy szoknunk kell azt a gondolatot és gyakorlatát, hogy a Lélek valóban maga vezet döntésre. Ha így akarja. Ez egyáltalán nem zárja ki az emberi közreműködést, sőt, legtöbbször az ember maga e döntések instrumentuma, kivált így van ez az Istenre tekintő bíborosi testülettel. Ha ebből a szempontból végiggondoljuk a filmet rájövünk, hogy már a távozó pápa megkezdte utódlása előkészületeit. Feltehetőleg Ferenc sem járt el másképp, beleértve a bíborosok kinevezését jelentő, már az egyház jövőjére is néző “személyválogatást”. Vagyis okkal tekinthetünk a pápaválasztásra lényegében politikai működésként, ám az isteni akarat számára ez sem akadály, hanem adott esetben eszköz.
Az ortodoxia nem az életszerűség ellentéte. Legfeljebb a felszínen az. Az “ortodoxia” a helyes tanításhoz való ragaszkodást jelenti. Ebben az értelmében azonban az ortodoxia a mindenkori egyház számára kötelesség, nem lehetőség. A kérdés az, mi történik akkor, ha a hivatalos tanítás és az élet összefeszül egymással. A tanításnak Jézushoz és a Szentíráshoz kell ragaszkodnia, ebben a “keretrendszerben” kell megfelelnie a kor kihívásaira. De hogyan?
Első renden meg kell különböztetnie az életszerűséget a korszellemtől.
A korszellem az időlegest jelenti az örökkel szemben, vagyis nem valós szempont, noha sokszor népszerű gondolatot hordoz és kihívást intéz a hit- és életgyakorlatra nézve. Az életszerűség mérlegelésére és bölcs beemelésére azonban van lehetőség. A katolikus egyház rendkívül összetett globális hálózat, amelyben épp Ferenc pápa kezdte meg az ún. “szinodalitás” intézményét szisztematikusan működtetni, ami sarkítva arról szól, hogy leülteti a belső különbözőségeket egy asztalhoz. Az eltérő bőrszín, származás, rang, sőt nem stb. különböző tapasztalatokat eredményez. Az első lépés, ha meghallgatjuk a másik testvért, ő mit tapasztal a saját bőrén és mit lát a saját, közös (egyház)testünkből. Ebben a megkezdett beszélgetés-folyamban a Lélek felszínre hozhatja és a közös látásban helyére is vezetheti a nézeteltéréseket és azonosságokat. Így érhet össze az egészséges tanítás az életszerűséggel.
Az egyháznak Jézus a fundamentuma. A Konklávéban épp az a bizarr, hogy miközben Jézus neve talán egyszer sem hangzik el benne a választások kapcsán, és miközben látjuk a megannyi, a világi politikára jellemző húzást, addig a végeredményről mégiscsak van egy jézusi alapérzetünk. Legalább részben. Pedig a másik része az igazán izgalmas, mert annak a Jézussal összhangban-levősége jelöli ki, hová teszi magában a néző a látottakat. Ám ennél a mozzanatnál leválik a vallásosság a hitről. A vallásos ember elsősorban a szokás rendjét keresi, a hívő viszont az igazságot, bármilyen szokást is kelljen újragondolnia érte. Nyitottnak kell lennie a szokatlanra és az abban megjelenő igazra, helyesre. Érvényes ez a pápaválasztás mechanizmusára is.
A Konklávé tehát követ dobott a tóba és nem véletlenül fodrozódtak körülötte a hullámok. Kifejezetten izgalmas lenne megtudni, hogyan hat a valódi bíborosok döntéshozatalára maga a film. Tudjuk, hogy prominens egyházi vezetők is látták… Ám a filmen kívül érdemes figyelnünk három másik olyan szempontra is, amely túlmutat rajta, egyúttal szembesíthet minket a realitással.
A kereszténység Európában veszít pozícióiból, a világ más tájain azonban erősödik. Számítások szerint 2025-ben az afrikai kontinens keresztényeinek száma meghaladja a 750 milliót. Ez több, mint Európa, Oroszország és az USA keresztény lakosainak száma együttvéve. 2050-re pedig a világ keresztény hívőinek majdnem negyven százaléka Afrikában él majd. De nő a keresztények száma Iránban, Indiában és Kínában is. Meg Amerikában, bár lassabb ütemben, mint a népesség. Vagyis a globális északon apad, a globális délen árad a kereszténység. Ez azt is jelenti, hogy mi itt európai mindennapjainkban valószínűleg érzéki csalódásban vagyunk azzal kapcsolatban, hogy mit jelenthet az a vallás, amelynek 2050-re körülbelül 3.1 milliárd követője lesz a Földön, ami lakóinak közel harmadát jelenti majd akkor. Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy a modern Európa hanyatló hitéletének problémái nem találkoznak azon keresztények gondjaival, ahol növekszik a számuk.
A jóléti kereszténység elveszti missziós jellegét. Krisztus üzenete testközelibb ott, ahol az életveszély és a nélkülözés mindennapos, mint ott, ahol viszonylagos biztonság és gazdagság van. Ami csapdahelyzet, mert az isteni szó ez utóbbiak számára is épp oly téttel bír. A Jézuskövetés azonban radikális életvitelváltozással jár és sokkal jobban terjed ott, ahol üldözés alatt áll. Ahol nincs fenntartandó hivatalos infrastruktúrája. Ahol életet és lelket ment, nem egzisztenciát biztosít. Ez azt is jelentheti, hogy több valódi megtérés lehet ott, ahol üldözik, mint ott, ahol a kultúrkereszténység regnál. És megértésem szerint a megtérés az, ami az emberélet szempontjából - és mint missziói cél - számít.
A népegyházi modell nem tartható. Még nem látjuk, hogy az látványosan bedől vagy átalalkul valamiféle új struktúrába, de a prognózisok egyértelműen azt mutatják, hogy a jövő egyházi bázisát inkább a gyülekezetek jelentik. Ez óhatatlanul visszahat majd a történelmi-népegyházi intézmények szerkezetére és működésére is. Nem csak a katolicizmusban.
Az igazi konklávé most új pápát választ, akire egy megosztott világban és megosztott egyházi közösségében óriási feladatok várnak. Példát kell mutatnia és válaszokat adnia. Lesz egy új nevünk, akit majd azonnal leellenőrzünk, hogy és miként vélekedett és cselekedett számunkra fontos kérdésekben. Lesz a személyéről egy véleményünk, többnyire részinformációkból. De egészen bizonyosan nem látunk rá eddigi életére, és talán úgy találjuk elsőre, hogy lám-lám, erre megy az egyházpolitika. Javaslom, várjunk. Engedjük az új pápát - aki kétségtelenül a világ egyik legbefolyásosabb mindenkori szellemi vezetője - megérkezni új szerepébe. Engedjük meglátnunk a megszólalásaival és intézkedéseivel egyaránt folyamatosan megmutatkozó személyiséget és lelki utat, amelyen jár.
Ne feledjük: a pápa valójában Krisztus trónján ül. Ember az Istenén. Legalábbis e trón eredeti és eljövendő értelmében. Betölthetetlen szerep, és így valóban a kegyelem trónusa: addig létezik, amíg a Teremtő Isten megtartja ebben a formában. Azt a Szentírásból biztosan tudjuk, hogy az egyház kitart és valamilyen formában mindvégig megmarad. A mindvégig Krisztus visszatérését jelenti.
Ám addig is: milliók és milliárdok tőle várnak választ. Szó szerint és képletesen is. A válaszadás pedig irdatlan feladat. Nehéz az emberiséget foglalkoztató égető kérdésekre, a személyes, tiszta életvezetés modern kihívásaira, a kereszténység szexuális forradalmának vonzóvá tételére megfelelő válaszokat adni. Vagy talán inkább: megfelelően megválaszolni az örökszavatosságú szempontok mentén.
Az új pápa személye természetesen erősen kihat az egyházról szóló üzenetre. Krisztus valódi egyháza azonban nem felekezeti, de még csak nem is gyülekezeti metszetben értelmezendő elsősorban, hanem mindazok közösségeként, aki szívükben már igennel válaszolnak a krisztusi hívásra. Mert a valódi egyház feje és az egyház sorsának is ura Jézus Krisztus maga. Ő a példakép, őt kell minden hívőnek követnie. És a személyes követésünket bár befolyásolhatja, de nem akadályozhatja meg az intézményes egyház működése.
És még egy észrevétel: Minden hívő pap.
Amikor a katolikus egyház kijelölt grémiuma pápát választ, a pontifex maximus személyéről dönt. Ekképpen Róma püspöke az egyház főpapja. A Szentírás ugyanakkor úgy ír a hívőkről, mint akik maguk is papok. Igaz, ez nem direktben az egyházi szolgálatot jelenti, hanem inkább azt a lelki alkalmasságot, hogy képesek lelki ajándékot felajánlani Istennek.
Bárki is lesz az új katolikus egyházfő, minden hívő pap. Az egyetemes egyház bármelyik felekezetében vagy gyülekezetében. Vagyis maga körül, a maga világában egész életével minden hívő hirdetheti és sugározhatja az életformáló reményt.
És ez még saját kis köreinkben is embert próbáló feladat.
KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK:
Milyen alapról írom, amit írok?
A Szentatya nem a Szent Atya. Utóbbihoz szeretnénk közelebb kerülni:
Arról, hogy a földi Atyák mikor működnek jól…
A Konklávé írójának sógora egyik kedvenc írónk. Olvassunk (és nézzünk) Nick Hornby-történeteket. Ez itt például már klasszikus:
