Október 8. a Dalszerzők napja.
Magyarországon. A mi kedves-kedvenc dalaink szerzőié. Szeretném méltán és méltón megünnepelni.
A Gondolatkertészetben már alapindíttatásban szerettem volna sokat foglalkozni a dalok élményével és jelentőségével. A dal (zene, persze, de azért főképp a dal) az identitásformálódás egyik legerősebb kulturális hatása. És persze nem mindegy, milyen refrénekre bólogatunk.
Mostantól többet fogok írni róluk; végre elértem (magamban) oda, hogy a dalraforgó anyagok rendszeresen is megjelenjenek a Gondolatkertészetben. Volt azért rá példa eddig is:
Amikor például egy évvel ezelőtt megjelent a Beatles utolsó száma, felsejlett mögötte egy rendkívül izgalmas keletkezéstörténet és módot adott a Beatles-sztori lezárására is:
A Blahalouisiana nagyon jól ismeri a Lennon-énekművet, épp ezért vált önmagán túlmutató jelentőségű utalássá, amikor megírták, hogy mit jelent, ha mások viszont nem figyelnek az üzenetre:
Az elmúlt hatvan év magyar társadalomtörténete is jobban értehető a dalok és jelentőségük ismeretében. A dal szellemi erő, történelmi helyzetekben meg talán ennél is jelentősebb szerepekbe kerülhet. Ilyenekről még fogok írni. Most csak szeretnék arra a beszélgetésre visszautalni, amelyben hallom nemzedékem egyik legjobb dalszerzőjét az őrületes roma kultúrás idézetével a vers és dal viszonyrendszerében a hiteles megszólalás mibenlétéről szólni. Veheted üvöltésnek, pedig mennyire nyugodt, csendesülős:
Tehát azért vannak itt dalok. De lesznek többen és lesznek többször. Ez nem fenyegetés. Inkább egy vallomás arról, mennyire meghatározták az életemet. (Már nem határozzák meg ennyire, képes vagyok vagyok arra figyelni, hogy ami meghatároz, azt tudatosan engedjem magamhoz és kizárjam, amire nincs szükségem - egyébként pont így vált fontossá az újragondolás is.)
De a generációm, meg apáink generációja meg a gyerekeink generációjának viszonya a dalokhoz nagyon kapcsolódik a globális popkultúra térnyeréséhez és folyamatosan izgalmas kérdéseket vet fel. Mert miért egy K-pop idol univerzumának fanfiction-jét írja tovább egy budapesti kamaszlány? Miért az Aurevoirra partizik egy manchesteri AI szaki, és én Fazekas Gergely zenetörténész teljesen (meg)indokolt rajongása ellenében miért gondolom, hogy Taylor Swift valójában szociopata? A Gondolatkertészetben, ami pop, kultúra, újragondolás - és itt tudsz a heti hírLevelére feliratkozni:
- még sokat fogok kérdésfeltevéssel és válaszkereséssel foglalkozni. Van azonban egy író, aki a kilenencvenes évek dereka óta olyan egy-két könyvvel halad előttem az életútján, és mindig megírja, merre kanyarog. Sokszor kereszteződünk: válogatáskazetták készítése a (fel)tűnő kedveshez, Arsenal-rajongás, Ben Folds-barátság, kutakodás hogyan legyünk jók? kérdéskörben - és a többi. Ő írta meg a férfivá érés modern történetét is úgy, hogy abból sokan ismertünk magunkra.
Nick Hornby, aki egyébként itt a substackon is tovább írja a hétköznapalapú létezés kulturimpulzusokká szelidített csodás személyes krónikáját, 1995-ben írta meg High Fidelity című regényét, amely - alig kis túlzással - (akkori) életem regénye. Magyarul két év múlva jelent meg M. Nagy Miklós fordításában és instant klasszikussá váló magyar címadásával. Ez lett a
Pop, csajok, satöbbi.
Remek mű. És ha nem látja más, egybeírom.
A Hornby-életműben az a rendkívül izgalmas mozzanat is megvan, hogy amiként bevezet a rajongás természetébe, úgy egy későbbi regényében finoman kis is vezet belőle - aminek szintén nagy jelentősége van, de erról majd máskor. Most csak ünnepeljünk.
Tari Annamária pszichoterapeutával közös szerelemgyerekünk, az Igazából szerelem? avagy a szerelmesfilmek és az életünk podcast-sorozat egy korábbi epizódjában beszélgettünk Stephen Frears újra és újra visszanézendő Pop, csajok… adaptációjáról, amit most ünnepélyesen feltöltök a Gondolatkertészet.hu podcastjai közé is.
Biztosra ígérem, hogy e helyt az első, de nem az utolsó Hornby-vonatkozás, akár az Igazából… sorozaton belül is, kivált egyébként.
Most választhatsz: vagy egyből elkezded hallgatni a feltöltött podcast epizódot, vagy elolvasod írásban, hogyan indul a beszélgetés, hogy egy-két kiemelt észrevételen nyugodtan el tudj időzni - és utána hallgatod meg.
Olyan sok választásod tehát nincs: ha nem hallgatod meg, megjegyezlek, név szerint.
Egyébként meg: hála és ölelés mindenkinek, köszönet a feliratkozásokért, a visszajelekért, a kérés nélkül is jelzett anyagi támogatásért - szóval ÉL A KERT. A hónap végén lesz 1 éves, és ekkor 1 új sorozat is elindul majd…
Mielőtt beleolvasol az elejébe (ha beleolvasol), egy kérés: ha ismersz valakit, aki nagy értője a válogatáskazetták készítésének (de már nem kéne mindenkinek megcsinálnia), kérlek küldd el neki e beszélgetést. LÉGY MAGVETŐ!:
A beszélgetés így indul:
HG: Egy ilyen történet a 2020-as években vajon nem lejárt lemez-e?
TA: Egyáltalán nem. Bár sajnos a Bajnok Bakelit bolt most már nehezen élne meg, még ha egyre inkább újra divatba jön is az LP. A párkapcsolatok működése, a felnövéstörténetek és a zene kapcsolata viszont most is ugyanolyan fontos, mint akkor volt.
Azért is kérdezem, mert a filmben a felnőtté válás egy nagyon késői kitolódását látjuk. Legalábbis férfi oldalon.
Ez így van, harmincöt évesen kezdi el igazán az életet.
De vajon nem az van-e, hogy most már 35 évesen se növünk föl?
Ez így igaz. Gyorsul az élet. Megevett minket a fogyasztói társadalom, és az információs kor összes okos eszköze. Ettől kitolódnak az életfeladatok és van, hogy minden negyvenévesen kezdődik el. Ezzel csak az a probléma, hogy visszanézve nagyon tud hiányozni az a huszonöt év, amit tizenötéves korunktól kezdve valami olyan dologgal töltöttünk, amire talán a megúszás lenne a legjobb szó. Rob-ot akkor lehet igazán megsajnálni, amikor a Laurával való szakítása után felhívja az anyját, aki csak annyit tud kérdezni, hogy “mi van már megint?” és hogy “Laura hogy van?”, és nagyon durva, tárgyilagos módon a fia fejéhez vágja, hogy mindig ugyanaz történik, megismer valakit, összeköltöznek, és a lány végül elmenekül a fiútól. Ebből én azt hallottam ki az anyuka személyiségéről, hogy ugyan nem sikerült szeretetalapú bizalommal megtanítani a fiának, hogyan kell úgy kötődni, hogy abból a másik ne meneküljön el, számonkérni nagyon tud. Pedig ha nem kapta meg a korai gyerekkorban az ehhez szükséges érzelmi muníciót, akkor mi adhatna vezérfonalat? Akkor maradnak a barátok, maradnak a dalok. És érthetővé válik a film nyitómondata.
„Azért hallgattam zenét, mert szenvedtem? Vagy azért szenvedtem, mert zenét hallgattam?”
– Igen. És kölykök milliói hallgatnak olyan depressziós zenéket, amitől elkezdik a világot is annak látni, pedig nem is lenne az olyan rossz… Lásd Billie Eilish, például.
Egy pillanatra maradjunk a történet legelejénél, amikor a fiú azt kérdezi Laurától: akarod tudni, melyik volt életem öt legdurvább szakítása? Ennek kapcsán azon gondolkodtam, mennyire természetesnek vesszük, hogy van 2-3-4-5, vagy akár még több szakítás az életünkben. Pedig nem lenne szép egy film arról, hogyan nem lett szakítás egy élethosszig tartó történetben?
Ebben a történetben pont az a szép, hogy ez az öt szakítás – kiegészülve a Laurával való szakítással –, amit visszamenőleg látunk Rob életében, mind valamilyen fejlődést mutat. Nagyon aranyos, ahogy visszatekint: 12-13 évesen tök hülyének nézték a lányokat, aztán 14 éves korukban pedig már állandóan őket bámulták.
Igen. „Észre se vettük őket, aztán egyszerre ott lettek mindenhol”.
Nagyon érdekes, hogy kikbe szeret bele Rob. A felvonultatott lányok és nők egyre érettebb személyiségképet mutatnak. Sőt, Laura azért akar elmenni Robtól, mert ő maga megváltozik, és továbblép az életben. Az addig pink színű haját visszafesti szőkére, úgy kezd öltözni, mint egy polgári nő, elkezd egy olyan állásban dolgozni, ahol más karakterű emberekkel találkozik, és egyszercsak meglátja, hogy mi az élet. Tehát elindul azon a fejlődési úton, amely által éretté válik egy személyiség.
Látod, én ezt szeretem ebben a filmben: hogy két ember közül az egyik megy, fejlődik, és a másik ettől nem megakad, hanem épp ebből jön a probléma és a megoldás is, mert Rob is ezáltal tud továbblépni.
Ettől nem lesz Barbie.
Köszönöm szépen. Épp ez hiányzott nekem a Barbie filmből. Itt van fejlődés, és ezzel bátorítás és útmutatás is. Ezek jó irányok.
Igen, de fejlődés csak azért jöhet létre, mert Rob életében van erre idő, hisz ücsörög a lemezboltban, és ott van mellette a két, kicsit ütődöttnek látszó alkalmazott, akik azonban kiegyensúlyozzák Rob életét. A maguk módján nagyon szeretik őt, és ez az elfogadó szeretet nagyon sokat segít az ő férfivá válásában. De akkor indul meg igazán a fejlődésben, amikor elkezdi észrevenni a saját érzelmeit. Amikor Liz, a barátnő rákérdez, hogy tulajdonképpen miért is ragaszkodik annyira Laurához, akkor kezd el gondolkodni, hogy miért is kéne ő Laurának, akiről addig is tudtuk, hogy túl okos, túl szép, túl határozott és mindenben túl sok hozzá képest. Több pénze, több lehetősége van, több mindent tanult. Tehát sokkal több erőfeszítést tett az életben, mint ő. Aztán megéli a féltékenységet is, és ezek együtt, némi önreflexióval kiegészülve indítják be az érési folyamatot.
Nick Hornby történetét olvasva és filmen nézve még egy érdekes kérdés merül fel. A szerző – beleértve több más korai regényét – arról ír, hogy az ő életét miként alakította a popkultúra. Ebben a kontextusban te hogy látod a popdalok személyiségformáló szerepét ebben az életkorban?
Ez érdekes kérdés. A Bajnok Bakelit boltban lemezeket válogató emberek jól bemutatják azt, mennyire más volt a viszonyunk régen a zenehallgatáshoz, mint ma. Vettél egy lemezt, hazamentél, feltetted a lemezjátszóra, leültél egy székre és végighallgattad a lemezt, közben pedig nézegetted a borítót, ami egy külön alkotás volt, amin ugyanúgy, mint a zenén, el lehetett gondolkozni. Ehhez képest, amióta zenejátszó alkalmazások vannak, és több tízezer órányi zene van az okostelefonokon, a zene átkerült egy másik műfajba. Tulajdonképpen a fül rágógumija lett. Ami nagyon fontos változás, ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy egy dalnak, vagy zenedarabnak milyen hatása van. Régen mennyi ideig gondolkoztál egy-egy dalon, miután meghallgattad? Ma van-e idő arra, hogy észrevedd, hogyan hatott rád egy-egy dal?
Már nem nekiülsz egy zenének, hanem viszed magaddal.
Pontosan. Már kevesebb idő van arra, hogy valamiféle belső narráció meginduljon arról, hogy én most mit érzek, mit gondolok, hanem használati cikk lett a zene. De az alkotói kreativitás is változott mióta a könnyűzene ennyire iparosodott. A tömegmédia egységcsomagjainak legyártásához már se énekelni, se zenélni nem kell igazából tudni, mert egy ügyes hangmérnök hangonként a helyére húz minden számot. Én Hornby könyveit olvasva egy ideig mindig rákerestem az összes dalra, ami szóba kerül. Nagyon tudom ajánlani mindenkinek, hogy amikor könyvben vagy filmben mondanak dalokat, azokat hallgassák meg, mert olyan élményt adnak a műhöz, amit nem is gondolnánk.
Ebből a szempontból viszont van előnye is a streaming korszaknak, hiszen zenei világkönyvtárhoz jutunk. Ráadásul valószínűleg elvégezték már helyettünk azt a munkát, hogy a Pop, csajok, satöbbi összes említett, de a filmben le nem játszott dalát összegyűjtsék. Azért ez óriási adomány. Úgyhogy a pop csajok világa végülis megmaradt. Kivéve a válogatáskazettákat.
Amelyek szerkesztésének nagyon fontos szabályai vannak. És nagyon szép amikor a film végén, Rob készít egy válogatáskazettát Laurának a kedvenc dalaiból. Előtte Laura már átlökte őt a felnőttség küszöbén. Szervezett egy estet a fiúnak, ahol DJ-nek és lemezkiadónak tünteti fel őt, és azt látjuk, hogy egyszerre két zenekarral is beindulhat a karrierje.
Laura tulajdonképpen belelöki abba a szituációba, hogy továbblépjen. Amikor azt mondja neki, hogy „már nem csak a hallgatója és kritikusa vagy a zenének, hanem alkotója”, és ez nagy határátlépés. Tényleg szimbolikus, hiszen mindannyiunknak át kell lépni a saját életünkben a cselekvő, létrehozó irányba. És ha olyan társ van mellettünk, aki ebben tud segíteni, na az a főnyeremény.
Nőj már fel végre! Régen terveztél, most már nem tervezel semmit – mondta Laura a fiúnak a szakításkor. És igaza van: a felnőttséghez muszáj egyet lépni, muszáj kilépni az addigi világunkból…
Igazából szerelem? - avagy a szerelmesfilmek és az életünk podcast-sorozat, Tari Annamária pszichoterapeuta és Horváth Gergely (Gondolatkertészet) beszélgetései.
Film: Pop, csajok, satöbbi (High Fidelity), 2000.
Írta: Nick Hornby
Szereplők: John Cusack, Iben Hjelje, Tim Robbins, Joan Cusack, Jack Black.
Rendező: Stephen Frears
Share this post