Mi a különbség a szakértő, az influencer és az értelmiségi között?
Vagy mi kéne, hogy legyen? És mi a viszonyuk egymáshoz?
Mi köze van az értelmiségnek a politikához? Vagy hogyan legyen köze?
Babarczy Eszter eszme- és művészettörténész, író, egyetemi oktató egy véleménycikke - és néhány közéleti mozzanat - ziccerbe hoz.
Itt, a Gondolatkertészetben kezdettől fogva értelmességiekről beszélek. Mert érzékeltem ugyan az értelmiség-kifejezés deficitjét, de nem nagyon tudtam megragadni. Babarczy Eszter ugyanakkor épp ezt teszi ebben a beszélgetésben, ráadásul arra a kérdésre is választ ad, hogy
mi legyen veled, értelmiség?
A GONDOLATKERTÉSZET - pop, kultúra, újragondolás.
Az aktív szemlélődés és a nyugodt átgondolás biztonságos tere. Van belőle rádióműsor és hírLevél (ezt olvasod).
Rádióban: Klasszik rádió 92.1 szerdánként 19h-kor és szombat 15h-kor.
Facebook is van, de csak az és az sem örökké: FACEBOOK A KERTHEZ.
HírLevélből jelenleg heti 3 érkezik:
Hétfő: IGAZÁBÓL SZERELEM? podcast-sorozat Tari Annamáriával
Szerda/csütörtök: aktuális reagák és beszélgetések
Vasárnap: a Jézus tanítását sorról sorra vevő HEGYIBESZÉDES Kókai-Nagy Viktorral.
Ha feliratkozol a hírLevélre, kikerülhetjük a Meta-platformokat és minden tartalmat megkapsz az e-mail címedre. Ha rendszeresen találkozunk, ez a legjobb megoldás. Feliratkozás:
Szerinted el van veszve ez a bizonyos értelmiségi szerep, vagy átalakul?
Szerintem ennek a szerepnek most nincs helye, tehát kiveti magából a struktúra. Vannak még emberek, akik ezzel az identitással nőttek fel, ezzel élnek, de nincs számukra igazán hely. De ez nem csak Magyarországon hanem világszerte így van, talán Franciaország kivételével. A tömegmédia nem tart igényt ilyen típusú gondolkodókra, inkább kijelölt szakértőkre tart igényt, és azokra is egyre kevésbé.
Meglátásod szerint mi az értelmiség szerepe, akár a történeti aspektust is figyelembe véve?
Éppen most olvasom Shaftesbury, 18. század eleji angol filozófus könyvét. Azt gondolom, valahova oda vezethetjük vissza ezt a szerepet, amikor művelt emberek elkezdtek egy nagyobb közönségnek beszélni. Tehát már nem a királyi udvar udvaroncainak beszéltek, hanem polgártársaiknak kezdtek el beszélni közös ügyekről. Az értelmiség legfontosabb közös magja, hogy közös ügyekről beszélünk művelt emberként más emberekhez, akik velünk egyenrangúak. Tehát nem arról van szó, hogy az értelmiség úgy szólal meg, mint szakértő, hanem úgy szólal meg, mint gondolkodó ember, aki más gondolkodó emberek számára fogalmaz meg üzeneteket.
Hangsúlyozod, hogy egyenlőként szólal meg. Akkor mi az, ami mondjuk feljogosítja vagy megszólalásra készteti?
Ez két dolog, szerintem. Ami megszólalásra készteti, az alapvetően egy belső igény, egy morális és szellemi igény, hogy részt vegyünk közös dolgaink alakításában és kifejezzük a véleményünket. Ez az igény sok emberben megvan, mert Facebook-on kommentálnak össze-vissza mindent, ám egy értelmiségiben ez az igény azzal társul, hogy megpróbálok egy kicsit elemelkedni és a nagy képet nézni. És a nagy képen belül elhelyezni kisebb problémákat. Arra pedig, hogy mi jogosítja fel őket; ez egy nagyon bonyolult kérdés, de azt hiszem, alapvetően az igényesség jogosít fel valakit, hogy megszólaljon, de az a kérdés, hogy van-e erre az igényességre igény. Tehát ha nincs, akkor ezek az emberek, bár léteznek, kikopnak a közéletből, és ennek most látjuk egy folyamatát, ilyen típusú emberekre kevésbé van figyelem. Az másokra irányul; olyanokra, akik nagyot mondanak, vagy durván beszélnek, vagy botrányosak, vagy nagy hatalmuk van, vagy sok pénzük van, vagy nagyon szépek és szexisek, vagyis más tulajdonságok vonzzák magukhoz a figyelmet.
Amit mondanak, az elveszítette az érvényét, vagy amit mondanak, az érvényes, csak nem elég ingerdús a szélesebb közönség számára?
Az biztos, hogy nem elég erős inger. A másik kérdés azért bonyolultabb. Én úgy gondolom, hogy az értelmiségi attitűdnek van egy olyan alapvető része, és ezért hivatkoztam Shaftesburyre, a 18. század eleji arisztokratára, hogy van egy ilyen szellemi arisztokratizmus, aminek az a lényege, hogy nem az számít, hogy minek születtem, hanem hogy mennyire tudok civilizáltan viselkedni. És azt gondolom, hogy a civilizált viselkedés soha nem avul el, tehát arra szükség van. És arra, hogy erre a civilizáltságra legyenek példaadó emberek, akik így viselkednek, így fogalmaznak és így gondolkodnak saját magukról is meg a környezetükről is - szerintem erre van szükség. Viszont az értelmiségi szerepnek van egy olyan része, amelyik a politikus szerepét vette át még a szocializmusban. Mert ugye nem volt szabad a politikai élet, és az értelmiségiek magukra vettek egy sor olyan feladatot, ami a politikai vélemény artikulálásához tartozott. Azt gondolom, hogy ez a feladat abban az értelemben megszűnt, hogy vannak politikusok és pártok, akikre szavaznak emberek, és akár tetszenek nekünk ezek a pártok vagy emberek akár nem, akkor is nekik van politikai legitimitásuk. Tehát az értelmiségnek az a fajta legitimitása, ami egy politikusnak lehet, nincs. Ezért azt gondolom, ha az értelmiség arra törekszik, hogy megmondja a tutit, és megmondja, hogy hogyan kell kormányozni az országot, akkor túllépi a hatáskörét.
Akkor milyen szerepet töltsön be az értelmiség a politika irányába?
Egy figyelmeztető szerepet kell betöltenie. A politika hajlamos – ha szabad ezt a szót használnom – elkurvulni, abban az értelemben, hogy egyre lejjebb és lejjebb és mélyebbre megy abban, hogy milyen eszközökkel szerez hatalmat és milyen stílusban kommunikál. Egy értelmiségi feladata az, hogy figyelmeztesse a választókat, hogy ez nem szükségszerű, és ezt nem kell elfogadnunk. És ezen keresztül elérhet a politikáig is, hiszen valamilyen visszajelzést kell adnia arra, hogy mi az, ami nem elfogadható és milyen alapvető értékek vannak, amit a politikán számon kell kérnünk. Különböztessük meg az értelmiséget a szakértőtől. A szakértőnek feladata, hogy megmondja: ilyen és ilyen családtámogatási rendszert érdemes bevezetni, ha ez és ez a célunk. Ez egy szakértői feladat. Az értelmiségi feladat az egy puhább dolog; az inkább arról szól, hogyan élünk együtt egymással, és mi a civilizáció alapvető, közös normája, amit nem szabad feladni, akkor sem, ha az haszonnal kecsegtet.
A beszélgetés a podcastban folytatódik. Szóba kerül még benne, hogy
miért fontos, hogy a tolerancia igénye a véres európai vallásháborúk során fogalmazódott meg
mi a történeti liberalizmus ma is érvényes politikai jelentősége
miben volt az értelmiség a saját kárára
hogyan kellene megszólalnia az értelmiségnek
mi a viszony az értelmiség és az elit között
létezik-e független értelmiségi
értelmiség-e a klientúra-értelmiség
miért problémás a hírfogyasztási szokások alakulása
miért nem látjuk, hogy a gyerekeink milyen világban élnek
mit lehet tanulni Donald Trumptól
5 gondolat, ami a beszélgetésből biztosan bekerül a Gondolatkertészet Füveskönyvébe:
“Az értelmiségnek is valamilyen szintű alázattal kell megszólalnia, és a saját frusztrációit nem terjesztheti ki arra, hogy másokról morális értelemben ítéletet mondjon.”
“A legtöbb értelmiség úgy érzi, hogy neki rajongóként kell elköteleződnie valamilyen politikai párt mellett vagy ellen, amivel tulajdonképpen beolvad abba a masszába, ami az érzelmileg manipulálható választók tömege.”
“Az embernek ahhoz, hogy az elemi méltósága meglegyen, azt kell éreznie, hogy számít a szava, és számít valamit, hogy neki mi fáj. A demokrácia olyan rendszer, ami az összes torzulásával együtt lehetővé teszi, hogy számítson, hogy neked mi fáj. Tökéletlen, kétségtelen. De egy autokráciában vagy katonai diktatúrában még ennyi sincs. Tehát az a probléma, hogy nem találtunk ki jobb rendszert arra, ami lehetővé tenné, hogy az ember méltósággal élje az életét és úgy érezze, számít, hogy vele mi történik.”
“Minden szociológiai tankönyvben benne van, hogy azok az országok sikeresek, ahol az emberek valamilyen szinten megbíznak egymásban és együtt tudnak működni. Vagyis nem azzal megyek ki az utcára, hogy eleve utálok mindenkit és gyanakszom a másikra. Ellenkezőleg."
“Az őszinte, sebezhetőséget felvállaló kommunikációnak van pozitív hozadéka.”
KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK:
Babarczy Eszter eszme- és művészettörténész, író és kutató rátapint a kortárs művészet achilles-kínjára: Ki figyel a minőségre, a befogadóra és ki mondja meg, mi értékes és mi nem? És ha már itt tartunk: mi van a katarzissal?
“…a jelenünk és a jövőnk múlik azon, hogy a kultúra az egymáshoz, akár az egy másikhoz való kapcsolódás képességére szocializál, vagy ezt a másikat leértékeli és legszívesebben eltávolítaná.”
“Szeretetteljesen kell beszélnünk az emberekkel ahhoz, hogy meggyőzzük őket.”
Share this post