Az életre vágyunk, de a halál kultúrájában élünk.
Mindennapi feszületünket ennek élménye határozza meg.
Az, hogy a halál kultúrájában élünk, nem evidens. Nem a nyílt halálkultuszt értem alatta, hanem a halál látens kultuszát. Azokat a törekvéseinket, amelyekkel ki akarunk szabadulni a halál fenyegető belső nyomásából, ám közben mégsem tudunk átlépni egy csodálatosabbnak remélt, halhatatlan világba.
Minden azon múlik, mit nevezünk életnek.
Az, hogy megállunk egy sír mellett és Isten jóságáról, szeretetéről és nagyságáról imádkozunk, énekelünk, sokszor még vallásos közegben is értetlenséget szül, kivált a szekuláris világi kultúra nem tud mit kezdeni vele.
Pedig éppen ott, embertársunk földi életéből való búcsúztatása alkalmával kaphatunk életmentő érintést a világ valós rendjéről és működéséről. A mindennapi mókuskerékből egy órára kiszállva kapunk lehetőséget arra, hogy szembenézzünk vele. A fogyasztásra épülő nyugati-globális kultúra ugyanis kitörölné a halált és vele a halál-közeli élményeket az életünkből. A temetés ugyanakkor, bármennyire is abszurdnak tűnhet, az életre mutat. A valódi Életre, amely időtlen és halálmentes.
Kultúránk jellemzője, hogy a fájdalomcsillapítást nevezi gyógyításnak.
A szem a lélek tükre, és a magyar szemfényvesztés kifejezésünk pontosan utal e szellemi szedáltság állapotára.
A kultúra olyan fájdalomcsillapító, amely a művészeteken keresztül a megváltás ígéretét sugallja magáról.
Fájdalomcsillapításra is szükségünk van, de elsődlegesen a halál kultúrájából való megváltásra.
Péntek este a Művészetek Palotájában felhangzott három Kaddis.
“A Holokauszt 80 éves évfordulójának tiszteletére”.* Biztos vagyok benne, hogy ennél a megfogalmazásnál lett volna pontosabb és szerencsésebb, ám a program maga mégis pontosan világított rá arra a problémára, hogy a vallási, hitgyakorlati, de még inkább: a személyes, szívből jövő Istenkapcsolat művészi erejű kifejezésének színpadra állítása Templomot csinálhat a Palotából.
A kaddis zsidó gyászimádság. Egy szabályozott, ezer évek óta kísérő gyászfolyamat része. Ima, tehát személyesen, emberi szájból hangzik el és Isten jelenlétében szólal meg. Akkor is, ha annak hiányával küzd vagy működésével intenzíven vitázik, ahogy ez az utolsóként előadott Leonard Bernstein III. “Kaddis” szimfóniájának zenei és prózai hangjaiban is megtörténik.
Ezen az esten Penderecki, Korngold és Bernstein személyes hangvételű, átérzett, szinte “átvérzett” kaddisai szólaltak meg. Mi, az ültetett közönség lélekben megindultunk afelé, hogy a koporsót körbe álló gyászoló közösség legyünk. Emlékeztető: a tömeg sír.
A kaddisban, ahogy a fájdalmak imáiban is az a csodálatos, hogy a földi elmúlás gyásza a világot teremtő dicsőséges Istennel, tehát az élet-adóval való közösség alkalma is. A vigasztalás ebben a közösségben van és lehet.
Az Istendicsőítés hitélmény. A Palotában színpadra állított művek is szakrális belsőségességet közvetítettek. Nagyon jó és áldásos koncertprogram volt. Miért hozom mégis ide?
Mert bár egy művészeti előadás bármikor válhat katartikus élménnyé és elindíthat személyes életváltozásokat, vagyis katalizálhat belső folyamatokat, elgondolkodtató, hogyan válik mégis az Istendicsőítés, a róla és vele való párbeszéd dimenziókat vesztő kulturális aktussá.
Segíti-e egy kulturális érintés hitté válásának ügyét, ha az Istendicsőítés a kultúra szentélyébe kerül?
A jó hír: Isten bárhol bármilyen emberi határvolnal ellenére ott és akkor érint meg bárkit, amikor akar. Nem ez a kérdés. Az sem kérdés, hogy szükségünk van-e a kultúrára, amelyben annyi hatás van pro és kontra (igen, nagy szükségünk van rá).
A kérdés inkább az, hogy az Istenre mutató, vele való közösséget teremtő és abból születő műveket a kulturális keretrendszerbe belesimítva kezelünk, ahelyett, hogy megadnánk azok élő, szakrális valóságának formailag is különböző megközelítését.
Értjük és érezzük-e annak ellentmondásásosságát, hogy az Isten tisztelete helyén az azt celebráló művészeket tapsoljuk hosszan? Például.
Ez a feszültség a kultúránkban rendszerszinten nem oldható fel.
De ahogy Istent beleolvaszjuk a kultúrába, úgy gyengítjük el magunk számára az ő magunkra értendő és magunkra veendő igazságát.
A Hegyi beszéd is Isten beszéde. Jézusé, ám ő saját bevallása szerint is azt mondta, amit Atyja akart közölni. A Hegyi beszéd a (görög-)zsidó-keresztény európai kultúra egyik legjelentősebb alapszövege.
Minek halljuk az abban foglaltakat?
Tesztelhetjük: Jézus azt mondja önmagáról, hogy Ő az út, az igazság és az élet.
Komolyan gondolta. Mi ezt gondoljuk? Most komolyan!
A Hegyi beszéd, miközben vizsgálat és elemzés tárgya, isteni szó, amely nem hagyhat érintetlen. És bár kultúrtörténet is, ha nagyító alatt kutatgatjuk, de nem hat vissza ránk, tévesztünk.
Advent első vasárnapja van: A halál kultúrájában is reménnyel teli várakozásban vagyunk.
Várjuk, hogy megszűnjön a halál, letöröltessék minden könny és ne legyen többé betegség sem - csak leírhatatlan öröm.
Várjuk, hogy megtörténjen teljesen, ami rész szerint már most is lehet tapasztalatunk:
“Boldogok akik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak.”
Máté evangéliuma 5,4.
*KADDIS A Pannon Filmharmonikusok koncertje Kesselyák Gergely vezényletével. Köszönet érte!
HEGYIBESZÉDES
Dr. habil. Kókai-Nagy Viktor PhD. teológus és Horváth Gergely beszélgetései Jézus Hegyi beszédének minden gondolatáról, sorról sorra.
Ajánlott olvasmány Kókai-Nagy Viktor: A Hegyi beszéd című könyve, amely a neten is elérhető ITT.
John Stott: A hegyi beszéd (Harmat-KIA, 2010)
GONDOLATKERTÉSZET – az újragondolás kultúrája
A Hegyibeszédes minden vasárnap reggel jelentkezik új epizóddal.
Szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok azokért, akik üldöznek titeket!
KAPCSOLÓDÓ TARTALMAK:
Pásztory Ádám történetét önmagában is érdemes ide kapcsolnunk, ám találsz benne egy csodálatosan abszurd és igaz kaddis-történetet is:
A Hegyibeszédes összes eddigi részét megtalálod egyben: ITT.
Share this post