ÖLHET-E A MESSIÁS?

Mi köze a K-popnak a Beatleshez és feltámasztja-e Barbara Hannigan régi korok női hangjait cseresznyevirágzás idején...

Azt írja Peter Wohlleben A Fák titkos élete című könyvében, hogy az erdők olyan szuperorganizmusok, mint a hangyabolyok. Kommunikálnak, tápanyagot cserélnek, segítséget nyújtanak egymásnak. Ebben a komplex rendszerben nagy szerep jut a gyökerek közötti kreatív, organikus összeköttetéseknek. A fák élő egymásra hatásának végeredménye a lélegző erdő. Mi van akkor, ha ezt az analógiát a gondolkodásra alkalmazva megpróbáljuk tetten érni és feltérképezni magunkban a minket érő hatások kapcsolatát? Ha azt mondjuk, az ember maga az a föld, amely minden belehulló magot magába fogad? Mit vetünk magunknak, miért, és tényleg minden gyümölcsözni fog-e?

Háztáji gondolatkertészkedés in action: a fenti szempont alapján megvizsgálom az összes, általam a múlt héten tudatosan választott kulturális élményszerzést. Azokat veszem csak elő, amelyekért valamilyen módon fizettem, vagyis aktív formában is kifejeztem érdeklődésemet (plusz még egyet, amire kedvesen meghívtak, de régóta terveztem). Ezeket az élményeket nem mutatom be részletesen és nem célom kritikát sem adni. Csak arra a kérdésre próbálok tömören választ keresni, hogy mit ismertetett fel velem, milyen gondolatom született belőle? Az inspirációs források: Cserna-Szabó András, Barbara Hannigan, a zenész Vörös István, a Dűne 2. része, egy dokumentumfilm a holokausztról, a K-pop és egy cseresznyefaág. Meglátom-e a fában az erdőt és összeállnak-e a végén egy képpé? Egy hét 6+1 felismerése.

---

Mindenekelőtt: lépünk egyről a kettőre. A Gondolatkertészet blog, podcast és rádióműsor. Mostantól alapjáraton heti két hírLevél megy ki a blogról;

·        egy podcast, amelyben olyan emberekkel beszélgetek, akik mélyebb ismerettel rendelkeznek egy-egy – elsősorban, de nem kizárólagosan – kulturális vagy tudományos terület működéséről. Kutatók, művelők, alkotók. Ilyen volt, amikor Visky András beszélt a színházról, Beck Zoli a dalszövegírásról vagy Babarczy Eszter a művészet-értékelésről.

·        És egy írás arról, ami épp foglalkoztat: miért öntik nyakon levessel a Mona Lisát, hogyan született az utolsó Beatles-dal, hogyan tudnánk forradalmat csinálni, miért hasznos az udvarlás, milyen viszonyban lehet Jézus Krúbival vagy igaz-e, hogy a cél szentesíti az eszközt?, stb.

Továbbá: elindult az IGAZÁBÓL SZERELEM? avagy a szerelemesfilmek és az életünk témát gondozó alblog is a Gondolatkertészeten belül! Itt Tari Annamária pszichoterapeutával közös podcast-sorozatunk új darabjai jelennek meg kétheti rendszerességgel, amelyek hamarosan váltásban lesznek írott anyagainkkal is!

Kérlek segíts abban, hogy minél alkalmasabb időben tudjam kiküldeni a hírLeveleket! Mikor érkezzen az elektronikus postaládádba?

Köszönöm, az eredményt mindenképpen figyelembe veszem! Kérlek te is tartsd szem előtt, hogy a Gondolatkertészet NEM KÖZÖSSÉGI-MÉDIA PROJEKT, ezért nincs Instagram, Tik Tok vagy egyéb, épp pörgő platformon jelenlétünk. A közösségi médiában mindössze a facebook oldallal vagyunk jelen, ott sem mindörökké. A közösségi média fogalmát számomra és az itt művelt tartalmak számára sokkal szimpatikusabb, biztonságosabb és távlatosabb módon tudjuk majd itt újraértelmezni. Tartsuk így a kapcsolatot! Ha még nem tetted meg, itt a lehetőség:

---

1. Megismerhetik-e otthonülők a világot?

Már az a tény, hogy egy észt szerző keleti témát dolgoz fel taoista szemléletben olyan könnyed szövegszövéssel, mint a (S)selyem, önmagában megválaszolja a kérdést. Hiszen ez az író leginkább régi könyvekből és festményekből ismeri azt a világszemlélést, amellyel hőse, a kínai Hong mester éli az életét. A festő Hong egész élete során a cseresznyeágakat próbálja megragadni négy évszakon és hetven éven keresztül. Közben fokozatosan eladja az ősei által összegyűjtött vagyont, mert bár ismert festő lesz, az életében nem értékesíti képeit és nem is törekszik a művészeti körforgásba belekerülni. Gyermekei anyja elválik tőle. A tanítványainak is kihívás. Nincs kompromisszum, az életvitelt maga alá gyűri az életfeladat. Festi a folyamatosan változó cseresznyeágakat és jól tudja, hogy csak néha sikerül a tökéletesség közelébe jutnia. Ez a távolinak tűnő, keleti történet azonban a házunk táján is megtörténik: Nádas Péter gombosszegi vadkörtefa fotósorozatai vagy a budai Váli Dezső műterem-festménysorozata mind napról-napra ugyanannak a témának fut neki. Ahogy Nádas írja:

„Amióta ennek a vadkörtefának a közelében élek, el sem kell mozdulnom, hogy messzire lássak, vagy visszanézzek az időben.”

És ahogy Nádas fotói-esszéi is könyvben terjednek és inspirálnak más művészeket és gondolkodókat szerte a világban (lásd például Byung-Chul Han és A rítus eltűnése), úgy a festmény és a könyv is közel hoz világokat. Ez benne a művészet. Régóta szerettem volna cseresznyevirágzás idején betekintést kapni e röpke csodába, s most sikerült az idején elolvasni az észt szerző kisregényét, amely visszavezet a szemlélődés világába s vele egy olyan élet gyakorlatához, amelyben a filozófiai vizsgálódás, a művészet és az cselekvés egyben van és ugyanazt szolgálja: az önazonos létezést. A szemlélődés által érünk célt, talán mert maga is az, amire figyel: a világ csodája.

(Arvo Valton: Cseresznyeág, Nap kiadó, 2023. Fordította: Pusztay János)

2. Mitől lesz sikeres egy kortárs magyar író?

Van egy olyan érzésem, hogy a két szép szeméért. Képletesen de mégis valóságosan. Esterházy Péter népszerűsége például egyfajta etalon, ami azonban nem csupán a könyveiből fakadt, hanem legalább ennyire számított kivételes személyisége – ami a maga sűrűjében és közeliségében nem is a regényeiben, inkább a publicisztikájában (és esszéiben) mutatta meg magát. Az utóbbi évtizedben aztán eddig nem látott mértékben szaporodtak meg az írók és költők személyes láthatását lehetővé tevő író-olvasó találkozók, irodalmi estek, költők és zenész dalszerzők közös fellépései. Sokat segít, ha egy író nem hal meg a színpadon élőben, közönség előtt. Könyvnek, szerzőnek és olvasónak egyaránt hasznos, ha egy író jól produkálja magát, akár még produkció is születhet belőle. Ebbe a sorba illeszkedik Lévai Balázs Tárgy-eset című sorozata is, amelyben az alkotó személyes tárgyi környezete és ahhoz fűződő viszonya szervezi a beszélgetést. Számomra itt derült ki, hogy Cserna-Szabó András stand upban is élvonal. Ráadásul megíratlan, beszélgetésből születő spontán magánszámok ezek, amelyek ugyan el-elvezettek a beszélgetés tárgyától, na de az eredeti cél tárgya mégiscsak maga a szerző. Cserna elképesztően jó mesélő. E képességét ismerjük a történeteiből, de ez az élő, közönség előtti sit down; együltős komédiázás, amelyben van élet, magyar valóság meg kultúrtörténet így egyben, nagyszerű. Lévai Balázs a producere az Egy életem – művész stand up előadás-sorozatnak is, amelyben egy másik író kolléga brillírozik, így nem csodálkoznék azon, ha hamarosan feltűnne valahol Cserna-Szabó féle MÁV-est. Főzzétek ki gyorsan, hogyan. Ínyünkre volna.

(Tárgy-eset beszélgetés sorozat. Vendég: Cserna-Szabó András. Petőfi Irodalmi Múzeum.)

3. Mikor lesz egy színpadból templom?

Amikor az arra lépő művész tisztában van vele, hogy az őt középpontba helyező reflektorfény szellemi analógiában az a Világosság, amelynek üzenetét épp közvetíteni készül. Tehát az előadó magában hordoz valamit abból a szakrális szándékból, ami a barokk művészetet még jellemezte. Így tett Barbara Hannigan is, amikor három, évszázadokkal korábban élt zeneszerzőnő műveit énekelte két zongora és modern elektronikus hanghatások kíséretében. A három nő közül a 12. században tanító Hildegard von Bingen szent volt, az ötszáz évvel később élt firenzei Francesca Caccini és a velencei Barbara Strozzi már kevésbé, és ez részben zenei világukra is igaz (egyébként Caccini volt az első nő, aki operát írt). Ami mégis összeköti őket: erős személyiségük és műveik költőisége. Amikor azonban három szerző közül csak az egyikük magán és alkotói világát sajátítja ki a hit, az évszázadokkal később színpadra vitt modern performansz valójában csak a szakrális idézete, és nem igézete. A forma törekvése arra, hogy többnek mutassa magát, mint amire belső szellemi alakzata csak nyomokban jogosítja fel. Az est arra hivatott, hogy kortárs zenei köntösben mutasson be három, régi korokban alkotó zeneszerzőnőt. Az előadás, mint színház, a női életélményt kívánta énekélménnyé varázsolni: a végeredmény inkább lett lenyűgöző egzotikum, mint közös világ. A templom nem szenteli meg a világi énekeskönyvet, de egy szívből jövő hálaének a semmiből is templomot emel.

(Electric Fields: Barbara Hannigan, Katia Labéque, Marielle LaBéque, David Chalmin, MÜPA – Bartók Tavasz)

4. Miért hívjuk dokumentumfilmnek ami a múltról szól, de csak a jelen képeit mutatja?

Mert ha ez a múlt egy európai város története a náci megszállás alatt, akkor óhatatlanul feszültségbe kerül a múlt és a jövő. A múlt, amelyben a zsidókat teljesen deportálták ebből a városból a végső megoldás katonái - és a jelen, amelyben sarokról sarokra, utcáról utcára, sőt, olykor lakásról lakásra látjuk mi történik azon a helyen ma, ahol egykor zsidó emberek éltek, név szerint, saját, két mondatban elmesélt történetükkel. A vásznon a mai, városi életképeket látjuk az itt és most saját zajával, miközben egy tárgyilagos női hang meséli el röviden helyszínről-helyszínre, kivel mit történt ott és akkor. A mai város filmre-vétele ráadásul a covid lefolyásának idején történik, kihalt utcákkal, maszkos emberekkel, tüntetésekkel, agitálókkal és vízágyúkkal. Mi pedig dokumentálhatjuk magunkban, hogy a jelenben a békés életképek nem adnak megnyugvást: amikor indulatot látunk, már pontosan tudjuk, milyen világhoz vezethet, és ami egyszer megtörtént, hasonlóképpen indult. Amikor pedig békés hétköznapokat, nem tudjuk eldönteni, örüljünk neki vagy szégyelljük magunkat, hiszen miként is lehet ezek után másoknak ugyanott élni?

Azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?

Maradunk itt, vagy egyszer majd tovább megyünk?

Itt van a város, vagyunk lakói,

Maradunk itt, neve is van: Amsterdam.

Steve McQueen brit rendező és videóművész Occupied City című, négy órás dokumentumfilmje nagy kihívás. A repetitív dramaturgia, a sok személyes mozaikdarab és az alattuk látható mai életképek változása folyamatos értelmezésre kényszeríti nézőjét. A rövid sorsmondások és a város jelen pillanatainak egymásra játszása egyszerre válik személyessé abban az értelemben, hogy minden egyes sors és kép egymásra hatását megpróbáljuk érteni vagy érezni. Két órán keresztül -ha a vetítés szünetében elmész-, négy órán keresztül, ha végig ülöd néma döbbenetben, vagy harminchat órán át, mert ilyen hosszú az eredeti, minden helyszínt és sorsot tartalmazó változat. Az lehet az igazi Sátántangó.

(Occupied City, 2023. rendező: Steve McQueen. Uránia filmszínház, egyszeri vetítés a Holokauszt Magyarországi Áldozatainak Emléknapja alkalmából.)

5. Ölhet-e a messiás?

Akinek bármi kétsége lenne afelől, hogy a világ megváltóra vár, az nézzen körbe az elmúlt ötven év meghatározó filmes sikerein és egyértelművé válik, hogy a Csillagok háborújától az Éhezők viadalán át az egész Marvel képregényuniverzumig hasonló történik: érkezik egy megváltó, akit régi próféciák ígérnek meg segítségként a pusztító jelennek. Ezek a filmek utó- és disztópikus voltukban is nagyon sokat köszönhetnek Frank Herbert fantasztikus Dűne-regénysorozatának, amelynek legnagyobb tudománya, hogy 1965-es megjelenése oltotta be a legújabb kori messiásvárással a popkultúrát. A Dűne mozifilm 2. része pedig elementáris hatású szélesvásznú történetmeséléssel tárja elénk az eredeti regény második felét, amelyben a kis hercig Paulból Muad-dib lesz, a messiás, aki persze felelősséget érez a bolygójáért (és ezért még a rózsáját is elhagyja). Épp e kivételes filmes hatás miatt tűnik szembe a sötét árny e messiásban: mert Paul, immár szerepe tudatában személyesen áll véres bosszút apja haláláért – és ebben a bosszúban nincs nyoma irgalomnak, viszont univerzális politikai tényezővé teszi, aki még a császárt is meghódoltatja. És ez a disszonancia pont az a felkiáltójel, amire szükségünk van, hogy megértsük: a keresztény civilizáció próféciái olyan messiásról szólnak, aki nem politikai szereplőként értelmezte magát és nem is akképpen cselekedett például olyan fontos kérdésben, mint a bosszú. Ő ugyanis inkább a másik arcát is odatartotta verésre azoknak, akikért épp meghalni készült. Igaz, hogy Jézust karddal is ábrázolják e próféciák, ám ez a kard leginkább Isten igéje, vagyis a világmindenség rendjét helyreállító isteni beszéd. Mert a végén mindig a Szeretet győz: Messiás-kérdésben ez az üzenet. A többi csak fűszer és sivatagi show.

(Dűne: Második rész. Amerikai sci-fi, kalandfilm, 166 perc, 2024. rendező: Denis Villeneuve)

6. Létezik-e a Beatles-jelenség a 21. században?

Ha az a kérdés, hogy fiatal fiúk vagy férfiak közös név alatt futó együttesének van-e modern, kultúra-formáló hatása, akkor a válasz határozott igen. Csak nem a Brit-szigeteken kell keresni őket, hanem a koreain, ahonnét immár bő évtizede sorjáznak a K-dráma sikerek a globális streaming piacon, illetve a K-Pop sikerek a globális mindenhol. A K-pop, vagyis az önálló entitásként, saját jelenségként számontartott koreai popipar világverő szakaszában van és látványosan gyarmatosítja fiaink és lányaink – meg önmagunk – figyelmét és ízlését. És ez nem biztos, hogy nagy baj, ha tudjuk a helyét. Dél-Korea nagyon furcsa szerepben van; mintha épp átmentene valamit az egykori európai majd angolszász kultúrából önmagába, miközben példamutató módon mutatja be és fel önmagát a globális kulturális színtéren, ahol állja a versenyt, és már ő inspirál. A BTS nevű fiúbanda épp olyan őrületet generál maga körül, mint egykoron a gombafejek. 2010-ben indultak hip-hop csapatként és abban (is) mintaszerűek, ahogy és amiben fejlődtek: például abban, ahogy a hip-hopból kinőve, de azt megőrizve formálták a közízlést. Amit tíz éve még stílustörésnek neveztünk volna, ma már a bevett és - sarkítva - nagyrészt tőlük átvett gyakorlat; nevezetesen az, hogy egy számon belül olyan zenei stílusokat tesznek egybe, amelyek mainstream ambícióval elvileg ütik egymást, mint például a metál és a pop. Ez a merészség azonban a klasszikus 3 perces popdalok struktúrájába és működésébe jóféle kiszámíthatatlanságot vitt és korlátlan kreatív lehetőséget nyitott. Ez a kiszámíthatatlan hatás köszön vissza Suga, a BTS egyik ikonikus tagjának szóló koncertjéből is, amit leginkább azért lenne érdemes moziban nézni meg, hogy képben legyünk azzal, hol van a könnyűzenei szórakoztatóipar jelenlegi határa - mert a koreaiak ott is tartják a tempót. És addig nézzük, amíg van határ, mert a technológia össze fogja mosni a virtuális szórakoztatóipar horizontját az ötcsillagos éggel.

(SUGA – Agust D Tour „D-DAY”, koncertfilm, 2024.)

+ 1 A rock and roll-e az örök ének?

Ki öregszik meg hamarabb: a dal vagy az énekese? Érdemes-e rocksztárként hosszútávú karriert építeni? A rock műfajában könnyen kifut az önazonos élethelyzet az előadók alól; harminc felett egyre nehezebb azokat a sikerszámokat elénekelni, amelyek a lázadó évtizedben születtek és arattak sikert. A közönség, amely velünk együtt nő fel, számonkéri, miközben a személyes élet nem biztos, hogy még ugyanarra kanyarog… Ám ott van Bruce Springsteen, Paul McCartney, a még élő Rolling Stones-tagok, a U2 példája és a kérdés valahogy úgy árnyalódik, hogy lehet rocksztárként hosszútávú karriert felépíteni, de vajon mindenki képes-e rá, aki ezzel a szándékkal indul el az úton?  És fel lehet-e ezt az utat mutatni itthon, Magyarországon, függetlenül attól, hogy mennyire szeret vagy nem szeret épp a média? A jó hír: igen, lehet. Vörös István, akit legtöbben a Prognózis együttes dalszerző frontembereként ismertünk meg, Előjelek című első, 1984-es albuma 40. évfordulójára adott két és fél órás, szórakoztató, profi, önazonos és az életművet felölelő koncertet. Fontos: alapvetően rock tónusú koncert volt megfelelő dinamikával, kitalált szólókkal, koreográfiával és zenei betétekkel. A 69 éves frontember, aki minimum egy tízessel fiatalabbnak tűnt, nem ment le a színpadról. Produkcióként kezelt személyes ügy, közérthető dalokkal, amelyek újragondolva állták az idők próbáját. Még a Tele van a város szerelemmel is. És nem a koncert végén volt ez a nagy sláger, hanem kb. a felénél zárt. Utána jöttek még azok a dalok, amelyek a pályán később folyamatosan születtek és váltak fontossá a közönség számára. Azon közönség számára, amely végigkísér. Kivált fontos, hogy olyan szerzőről beszélünk, aki az utolsó tíz évében is aktívan ír dalokat és szisztematikusan építi a maga útját. Nos, mikor lehet itthon hosszútávú karriert építeni, ha ifjon már voltál sztár könnyűzenei színpadon? Ha dalszerzőként folyamatosan megírod azokat a dalokat, amelyek adott életkorban önazonosak veled. Ha arra fekteted a hangsúlyt, hogy élőben eljátszd e dalokat a saját közönséged előtt. Ha nem adod fel. Akkor, és talán csak ekkor: egy életen át kell játszanod.